-- Bújj be! -- kiáltott ki barátságosan a gazda.
-- Induljatok befelé. -- tolta szú mama kilenc csemetéjét a kerek lyukhoz.
Illedelmesen köszöntek.
-- Mi járatban vagytok erre felé? -- kérdezte a szekrény lakója, egy jó kövér szú. -- Üljetek le.
A szú gyerekek azonban nem telepedtek le, hanem ide-oda futkostak és közben meg
-meg kóstolták az öreg szekrény fenyőből készült deszkáját.-- Szí, szí, nem valami ízletes. -- mondták egymásnak. -- A mi fánk, amire azt mondták a szüleink, hogy tölgy, sokkal finomabb volt. -- sóhajtott az egyik szú fiú.
A szú mama helyet foglalt, szeméből kitörölte az előbukkanó könnycseppet és belekezdett elmesélni tragédiájukat.
-- Tudod szomszéd, nagy baj ért bennünket. Évek óta laktunk a magas lépcsősor egyik fájában a párommal. Én ott születtem, ott nőttem fel. Nagyon jó helyünk volt, nem igen háborgatták nyugalmunkat. Az emberek jövés-menésüket, a gyerekek futkosását úgy megszoktuk, hogy a recsegés még az álmunkat sem zavarta. Hanem a régi család elköltözött, új emberek jöttek oda és akkor kezdődött a hadd el hadd.
Egy reggel irtó nagy zajra ébredtünk. Kikukucskáltam, mi ez a rettentő zúgás? Alig tudtam visszarántani a fejem, majdnem lekapták a helyéről. Egy óriási valami dörzsölte a lépcső lapját. -- Csrrí, csrrí! Ezt hallgattuk napokig. Zúgott a fejünk. Zúgott a fülünk. A párom már azon gondolkodott, hogy beszerez valahonnan füldugókat. Hiába bújtunk jó mélyre a fába, még ott is hallottuk. Itt azonban nincs vége.
Napok után csend lett. Megkönnyebbülve sóhajtottunk fel. Korai volt az örömünk. Ezek az emberek véglegesen elbántak velünk. Nem volt elég, hogy a zajjal megzavarták nyugalmunkat, most még az étvágyunkat is elvették. Ugyanis, egyszer csak érezni kezdtünk valami irtó rossz szagot. Futkostunk ijedtünkben jobbra-balra. A gyerekeink sírtak, fájt a fejük, a torkuk. Kikiabáltam az embereknek, hogy hagyják abba, elpusztítanak minket, de csak mosolyogtak és azt mondták:
-- Pont azt szeretnénk, hogy elpusztuljatok, hiszen ti a fa ellenségei vagytok!
-- Hallottál már ilyet
? Hogy mi ellenségek vagyunk?! Még a légynek sem ártunk. Csendesen élünk. Az igaz, hogy elég hangosan falatozzuk a fa rostját. Na, de ezért bántani minket?! Elvették az étvágyunkat, mert amivel bekenték a fát, annak nem csak a szaga volt kibírhatatlan, hanem az íze is. Fúj! Szegény párom nem is bírta, kimúlt. Én meg ijedtemben fogtam a gyerekeimet és elmenekültem. Kérlek engedd meg, hogy pár napig megpihenhessünk nálad. Jól lakjunk, új erőre kapva induljunk tovább lakást keresni.-- Szörnyű dolog, ami veletek történt. Maradhattok, amíg kedvetek tartja. Ez a szekrény egy darabig még otthont ad nekünk.
Így maradtak az öreg szekrény oldalában jó sokáig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése