Megkésett őszapó

A nyári napsugár utolsó sugarai öntötték a földre a meleget. Ásított egy nagyot nyáranyó és halkan suttogta:
-- De jó lesz már elbújni a hegyek mögé és pihenni!
Meghallotta a fa tetején üldögélő kakukk a nyár suttogását:
-- Áhá, hát vége a nyárnak?! Jön az ősz? -- megsuhogtatta szárnyait és hangosan rikkantotta, hogy az erdő minden lakója felfigyeljen rá.
-- Hamarosan itt az ősz! Kakukk, kakukk ... búcsúzik a nyár!
A hírre a fecskék és a gólyák összehívták csapatukat és elhatározták, azonnal indulni kell a vándorútra. Összepakoltak nagy sietve, figyelmesen tanulmányozták a térképet, hogy merre kell menni és elköltöztek oda, ahol eltölthetik azt az időt, míg ide ismét megérkezik a tavasz.
Várták az őszt a gyümölcsösök, hogy megérlelje termésüket, de hiába sápítozott a szőlő a tőkén, csaknem édesedtek, csaknem hamvasodtak a fürtök szemei.
Nagyot sóhajtott a szilvafa is:
-- Nem tudom hol késik már Őszapó? Nem kékülnek a szilváim!
Az erdőben is susogtak a fák, szintén panaszkodtak:
-- Lassan színesedni kellene a leveleinknek. Őszapónak már el kellene kezdeni a festést. Küldhetné süvítő szelét. Álmosak vagyunk, aludni szeretnénk.
Őszapó azonban csak nem jött.
Akkor a madarak elhatározták, hogy utána néznek, vajon mi van Őszapóval. Mi történhetett vele, miért késik? Felkerekedtek hát és elindultak Őszapó barlangja felé.
A barlanghoz közeledve hallották ám, hogy a mélyből horkolás tör elő. Beszólt a bejárati ajtón a kakukk:
-- Ébredj Őszapó, mert elkésel! Fel kellene már váltanod Nyáranyót, aki elfáradt, pihenni vágyik.
Ijedten kapta fel fejét Őszapó. Kiporoszkált a barlangjából. Dörzsölte ökleivel szemeiből az álmot.
-- Ejnye, ejnye, úgy látszik mélyen elszunyókáltam. -- dörmögte röstelkedve. -- Most aztán kapkodhatok, hogy mindennel elkészüljek.
-- Mi nagyon szívesen segítünk. -- mondták a madarak.
Azzal nekiláttak a munkának. A kis cinkék és a fekete rigó kék festéket kaptak.
-- Ti úgyis járatosak vagytok a gyümölcsösökben, így ti a szőlő szemeket és a szilvát fessétek hamvas kékre. -- mondta Őszapó, s a szárnyuk alá nyomott egy-egy ecsetet is.
A vadgalamb piros festéket kapott, a kakukk barnát, a sas pedig sárgát. Az ő dolguk volt az erdő faleveleit kiszínezni. Nagyon ügyesen, szorgalmasan festettek. A kakukk nagy igyekezetében véletlen kiöntötte a dobozából a festéket.
-- Jaj! -- kiáltott fel rémülten. -- Ennek a fának az összes levele barna lett!
-- Nem baj. -- vigasztalta Őszapó. -- Így is nagyon szép.
A madarak segítségével Őszapó egy kettőre elkészült az őszi munkákkal.
Az emberek leszüretelték az érett gyümölcsöt. Itták a finom, édes mustot. Kirándulni mentek az erdőbe, a jó levegőre.
-- Nézzétek, milyen gyönyörű az erdő! -- kiáltották boldogan. -- Szép színesek a fák levelei! Milyen csodálatosan csicseregnek, énekelnek a madarak!
Úgy ám, a madarak valóban vígan énekeltek, rikoltoztak, mert büszkék voltak a munkájukra. Őszapó elismerően meg is dicsérte őket.

Segít a cinke

A gyümölcsös kellős közepén díszelgett egy formás almafa.
Tavasszal virágpompába öltöztette ágait. Méhek döngicséltek virágain. Nyár közepére szép, piros almák mosolyogtak a virágok helyein.
Ugyanis minden virágból, a méheknek köszönhetően, egy-egy alma lett. Különösen két alma volt nagyon szép. Bőrük hamvas volt. Majd kicsattantak az egészségtől.
-- Szerbusz testvérem! -- köszöntötte egy reggel a két alma egymást. -- Jól aludtál?
Egymásra mosolyogtak és vígan süttették magukat a napsugárban. Így nőttek, növögettek egyre nagyobbra, egyre kerekebbre.
Egy napon azonban az egyik alma kissé sápadtabb volt, mint lenni szokott. Észrevette testvére és aggodalmasan tudakolta okát:
-- Rosszul aludtál talán?
-- Egy kicsit fáj a hasam. -- felelte szomorkásan az alma. Úgy érzem, mintha mocorogna benne valami.
-- A napsugár majd meggyógyít. -- nyugtatta meg testvére.
Azonban gyógyulás helyett egyre rosszabbul érezte magát. Bőre elvesztette hamvasságát, tört piros lett a színe. Egyre szomorúbban lengette magát ide-oda. Nem volt kedve mosolyogni.
Mi történt, mi nem, a másik szép piros alma is egy reggelre sápadtan ébredt és ő arról panaszkodott, mintha rágná belül valami a húsát. Eltelt egy pár nap és a két alma bágyadtan lógott szárán, amikor hirtelen, az oldalukon egy-egy kövér kukac dugta ki fejét és körülnéztek. Megpillantották egymást.
-- Jó napot sógor. Látom jó színben vagy!
-- De jó ám. Úgy jól vagyok lakva, hogy majdnem kidurranok.
Megijedt a két alma.
-- Hát ez a két ronda kukac okozza a mi betegségünket. Most mi lesz? Hogy szabadulunk meg a kártevőktől? Ezek elpusztítanak bennünket! Férges almaként hullunk a földre és az emberek nem esznek meg bennünket, hanem eldobnak. Rohadt alma semmire sem jó!
Ahogy így sírdogálnak a beteg almák, arra száll egy színes tollú cinke madár.
-- Miért keseregtek? -- kérdezi az almáktól.
Azok elmondják bánatukat, szívszaggató sírás közepette.
-- Sose sírjatok. -- csicsergi kedvesen a cinke. -- Én majd meggyógyítalak benneteket.
Azzal elővette orvosi táskáját. Kivett belőle egy hallgatót. Körbe-körbe halgatta az almát és egyszer felkiáltott:
-- Megvan, megtaláltam a betolakodót!
Egy hosszú szívócsővel benyult a lyukon, amit a kukacok fúrtak és mind a két almából kihúzta az élősdieket. Azon nyomban meg is ette őket.
Akkor vitamin injekciót fecskendezett az almákba, ami hamarosan meggyógyította őket.
Mire eljött az ősz, a szüret ideje, éretten, egészségesen csüngött a két alma a fán.

A kóbor kutyák

Éktelen fékcsikorgás közepette megállt a falutól nem messze egy autó. Résnyire nyílt ki csupán az ajtó. Ez azonban elég volt ahhoz, hogy egy pici, fehér-fekete tarka kutyust kidobjanak rajta.
Ennyi volt az egész. Még be sem csukódott az autó ajtaja, amikor felbőgött a motor és már el is húzott nagy sebesen a helyszínről.
Szegény jószág hirtelen azt sem tudta, mi történt. Az előbb még egy kéz simogatta, s most meg egyedül van ismeretlen idegen helyen. Mozdulni sem mert. Lehasalt az út szélén a poros fűbe. Fejét ráhajtotta első mancsaira, fülét hátra húzta. Még a farkát is egészen maga alá kanyarította. Így feküdt mozdulatlanul órák hosszat. Csak a szemeit forgatta minden autó után.
Nem akarta elhinni, hogy nincs ezután senkije. Nincs otthona, nem lesz ennivalója, s nem lesz aki megsimogassa, aki becézze. Nem szaladhat többé kis gazdija elé boldog csaholással, farkcsóválással.
Esőben, szélben vagy tikkasztó melegben kóborolhat ezután. Nem mert arra gondolni, hogy ez most már így igaz, ez a valóság.
Minden autó zúgás reményt adott a kis butusnak, hogy mindjárt megáll mellette és visszaemelik őt a helyére.
De nem így történt. Sokáig feküdt így mozdulatlanul, s amikor gyomra egyre erőteljesebben kezdte követelni az ennivalót, elhatározta, nem vár tovább. Lassan felemelkedett a földről. Óvatosan, félénken körülnézett. Beleszimatolt a levegőbe és lassan lépkedni kezdett a házak felé. Pár lépés után megállt, de dübörgő gyomra továbbmenésre kényszerítette. Elérte az első házat. Ezt azonban a ház gazdája gondosan bekerítette. Nem talált sehol egy rést, melyen átbújhatott volna.
Tovább osont. Tovább a következő házhoz, melynek kapuja tárva-nyitva állt. Majdnem a földön csúszva tette meg a kaputól az utat a ház sarkáig. Ott lehasalt, óvatosan bekukucskált. Senkit nem látott. Azzal egy ugrással ott termett a fekete kandúr mellett, aki épp akkor fogyasztotta a vacsoráját.
-- Éhes vagyok nagyon! -- vakkantotta. -- Megeszem a tejedet! -- azzal félrelökte a rémült macskát és pillanatok alatt felnyalta a kevés tejecskét.
-- Fújj! Micsoda dolog ez? -- méltatlankodott a szőrét felborzolva mérgében a macska. -- Menj innen azonnal, mert az éles körmeimmel végig szántom az orrod!
Behúzta lábai közé a farkát a megszeppent kutya és búsan eloldalgott.
-- Ne haragudj rám, de tényleg éhes voltam és még most is az vagyok. -- kért bocsánatot a kiskutya.
-- Kérj enni a gazdádtól és ne az enyémet vedd el! Miáúú! -- fújt utána a fekete kandúr.
-- Kérjek? De kitől? Nincs nekem már gazdim. -- sóhajtott egy nagyot a kutya.
Újra kinn volt az utcán.
-- Most merre? -- nézett jobbra, nézett balra. -- Hol fogok aludni? -- és gondolatában megjelent kényelmes kis óla.
Visszament a falu szélére. Ott leült ismét a fűbe.
-- Olyan kicsi vagyok még, nem tudom hogyan tovább? -- mondta félhangosan.
-- Megmondom én! -- szólalt meg mellette egy vörös kutya. -- Megengedem, hogy velünk légy. Már hárman vagyunk.
Ijedten nézett a hang gazdájára a kiskutya.
-- Nektek sincs gazdátok? Titeket is kidobtak az autóból?
-- Kit az autóból dobtak ki, kit meg bottal kergettek el hazulról. Teljesen mindegy. Nincs senkink, aki gondoskodna az ennivalónkról, nekünk kell megszerezni magunknak. -- válaszolt az öreg kutya.
Ettől kezdve a kis csapat együtt élt. Együtt vadásztak fácánra, vadkacsára, a tóból halásztak halra. Volt úgy, hogy napokig nem sikerült zsákmányra szert tenni, ilyenkor döghús után kutattak, vagy belopakodtak a házakhoz és szemtelenül ellopták a kövér, jól tartott kutyák elől az ennivalót.
Egyszer, ahogy kóboroltak, megállt mellettük egy autó és hopp, közéjük röpült egy hófehér szőrű kutyalányka. Keservesen vonyított szegény ijedtében, de az autó utasai nem sajnálták, elhajtottak. Közrefogták a síró kiskutyát és vigasztalni próbálták. Őt is bevették a csapatba.
Pár hónap múlva a tarka kutyus odaállt a fehér kutyával öreg barátjuk elé és így szólt:
-- Add ránk kérlek az áldásodat. Megszerettük egymást.
-- Jaj, jaj! -- üvöltött az öreg kutya, s két első mancsába fogta fejét. -- Jaj, jaj, csak ezt ne tegyétek! Hát nem tanultatok saját sorsotokból? Azt akarjátok, hogy a születendő fiaitok, lányaitok is így tengessék életüket?
-- Ha mi megélünk, a gyerekeinkről is gondoskodni fogunk. -- mondta a házasulandó pár.
Az öreg eb nem tehetett mást, áldását adta az ifjú párra.
Rövid idő elteltével meg is születtek a kis utódok. Két dundi kis kutyus. A finom anyatejtől hamar nagyra nőttek. Szüleikkel futkostak, vadásztak.
Egyszer meglátta őket, a réten kiránduló kisfiú. Nagyon megtetszettek neki az eleven kölykök.
-- Apu, kérlek engedd meg, hogy haza vigyem őket. -- kérte apukáját.
Az apának is rögtön megdobbant a szíve a kutyusok láttán.
-- Jól van -- mondta --, hazavisszük őket, ha odaadják a szüleik.
Azok szomorú szívvel, de beleegyeztek, hogy egy szép udvarba költözzenek kölykeik.
A kóbor kutyapár gyakran meglátogatta kölykeit és örültek, hogy kedves, jószívű gazdához kerültek csemetéi.

Fájdalmas kiáltásom ( Versek )

A NÉNIKE ÉS AZ EMLÉK

Mint egy hervadozó rózsaszál, mely még most is ragyogó,
Üldögél a padon pihenve egy fehér hajú anyó.
Csontos két keze összekulcsolva fekszenek ölébe,
Megnyugvás és mély szeretet lakozik fáradt szívében.

Kissé sápadt arcát lágyan simogatja a tavaszi nap,
Szája szögletében lágy mosoly bujkál épp úgy, mint tegnap.
Igen, majd mindennapos vendég a nénike e padon,
Ül, pihen, elmélázik, túl van már a fárasztó gondon.

A nap az égen lassan lehanyatlik, nyugodni tér,
Nénike felállna, körülnéz, mint ki segítséget kér.
S hozzá lép egy lenge leányka, megfogja kezeit,
Mosolyog kedvesen anyóra, ki mereszti szemeit.

Ismerős a mosoly, ismerős a bájos, fiatal arc,
Ki vagy te kedves leányka? -- kérdezi. -- Tőlem mit akarsz?
Én vagyok Te, Te én! Hát nem ismersz meg? Nézz rám erősen.
Én vagyok. -- bólint a néni és remeg egész testében.

Szemében könnyek csillannak, s elmerül az emlékben,
A leányka vezeti fiatal, boldog éveiben.
Látod azt az üde lugast? Ott kaptad az első csókot,
Visongva, kacagva, repeső szívvel fogadtad a bókot.

E réten futottál, mint egy könnyű szellőcske repültél,
S közben önfeledten színes pillangókat kergettél.
Peregtek az emlékképek, gyorsan futottak az évek,
Itt várandós vagy, itt meg már megszülettek a gyerekek.

A nénike szólni szeretne, kérleli a kedves lánykát,
Megtorpan itt az emléknél, emelni sem tudja lábát:
Kérlek ne tovább, álljunk meg, a többi fáj, nem bírom!
Ne kívánd, hogy még egyszer átéljem, hogy elvesztem párom!

A lányka szót fogad, engedelmesen megáll a szóra,
Újra itt vagyunk a mában, nyisd ki a szemeid anyóka!
S mire a domb mögött a napkorong végleg lebukik,
A nénike szeméből az utolsó könnycsepp is eltűnik.



ANYÁM

Jaj! Jaj! Kiáltott kínzó gyötrelmek közepette,
S lábai közül előbújt leánya pici teste.
Itt vagyok! Megérkeztem erre a világra anyám!
Boldogság könnyei hullottak a szemeiből rám.

Óvta, vigyázta első bizonytalan lépéseim,
Megértően hallgatta keserves, fájó panaszaim.
Éreztem erős, biztos támaszom ő mindig nekem,
Nagyon sokat fáradozott, dolgozott, küzdött értem.

Együtt vidáman kacagtunk, együtt búsultunk, sírtunk,
Virágos, tarka réten nyakunkba koszorút fontunk.
Gyors szárnyakon röppent az idő, hamar felnőtt lettem,
Fogta erősen kezem, miközben gyermekem szültem.

Fénylő barna haja fakó lett, majd egyszerre szürke,
Meggörnyedt kissé, egykor szálfa egyenes gerince.
Ráncos, reszkető kezeit most én fogom erősen,
Gyenge, ingó lépteit vigyázom, őrzöm gyengéden.

Fájó szívvel üldögélek ágya mellett napestig,
Ki egykor életet adott, most csendesen haldoklik.
Két szeme csillogása megtört, fátyolossá válik,
Isten veled! - suttog halkan, nagyon halkan búcsúzik.

Zokogni szeretnék, ordítani, de nem , nem merem,
Visszahívni anyámat félútról, azt nem tehetem!
A lemenő napsugár egyet villan a betegre,
Ki utolsót sóhajt, s lelke elköltözik örökre.



APÁMHOZ

Nemzeni gyermeket nem örömérzet csupán,
Megszületik szegény, s nevelkedik árván.
Csonka e piciny gyermek, bár keze, lába ép,
Hiányzik a család, s hogy nagyon szeressék.

Felelősséggel kell, tudd meg, ölelni a nőt,
S ha jön a kis jövevény, szeretni kell őt.
Egyik kezét fogja világra hozó anyja,
A másik kezét fogja nemző édesapja.

Neked is volt, ne is tagadd, hiányérzeted,
Hiába tapostál le sok hosszú éveket.
E honban van valahol egy árva leányod,
Ha veled lenne, boldogítaná a napod.

Őszülő hajjal ásod már a mély sírod,
Hívatnád őt, de szégyelled, látni kívánod.
A halál elérkezettnek vélte az időt,
S már csak mennyből nézheted sóvárogva őt.



TÉL

Ilyen vagyok én! Hideg, ijesztő, rémisztő.
Tombolva hajt előre egy hatalmas erő.
Süvítek, fütyülök, villámgyorsan száguldok,
Nyomban mindenütt lógnak hosszú jégcsapok.
Megsarkantyúzom szilaj paripám oldalát,
Kéményt döntök, lekapom a férfi kalapját.
Vicsorítom fogaim, rázom az öklömet,
Bújnak előlem félelmükben az emberek.
Most még itt vagyok, de máris kavargok körbe,
Köpenyem rázom, hópihét hintek a földre.

S lám ilyen vagyok én. Kemény, szépséget teremtő.
Kiadtam nagy mérgem, megnyugszik bennem az erő.
Felfújt két orcám lassan, békésen leengedem,
Szellőmet éppen csak, hogy csendesen lengedezem.
Fehér hótakaróm csillan az éles napfényben,
Mindenki ámulkodva gyönyörködik énbennem.
Gyerekek szánkója siklik tova sima jégen,
Rikkantják: mily csodálatos is az élet télen!
Most is kemény vagyok, még most is parancsolgatok,
De békésnek tűnik, ahogy fagyosan mosolygok.


SZÜLETÉSNAP

Kis szobában, kis asztalkán, kicsi tortán három gyertyaszál,
Előtte önfeledt, boldog mosollyal egy pici gyermek áll.
Számolgatja a gyertyákat: egy, kettő, három,
Két kezével tapsol egyet: ugye anyu, elfújhatom?

Bólint anya, szemében könny: persze kicsim rajta!
Egy nagy fújás és elalszik minden gyertya.
Felkapja apa a gyermekét és lendíti magasba,
Ünnepel mindenki, hisz születésnap van ma!

Zsófika most lett három éves éppen,
Zafi kutya vakkant egyet, örömét fejezi ki ekképpen.
Kicsi gazdám szép a tortád, oh, de finom is lehet...
Zsófi kezéhez nyomja orrát: jut nekem egy szelet?



FÁJDALMAS KIÁLTÁSOM

Az első érzésem e világról rettentő volt,
Levegőt, levegőt! - a tüdőm, szívem zakatolt.
Egy nyisszanással elvágták a köldök zsinórom,
És én ordítottam nagyon: Fájdalom, fájdalom!
Egyszeriben minden fájdalmat rögtön feledtem,
Lágy, puha testre fektették meztelen kis testem.
Megéreztem a kedves és ismerős illatot,
Megnyugtatott a drága szív, ahogy dobogott.
Két karjával átölelt védelmezőn jó anyám,
Felkínálta testéből fakadó édes mannám.
Feküdtem kis ágyamban, fölém ketten hajoltak,
-- E gyöngyszemre együtt vigyázunk! -- így fogadkoztak.
Közben összeért kezük, szemük könnyben ragyogott,
Anyám és apám ők, kiket az ég nekem adott.
-- Jár a baba, jár! -- így biztatott édes gyengéden,
Totyogtam apámhoz, ő fogott erős kezében.
Együtt voltunk mindig, tanítottak jóra, rendre,
Hittem, e kötelék erős, majd marad örökre.
Egy napon édesanyám kezébe fogta arcom:
-- Ezután ketten leszünk. -- mondta reszkető hangon.
-- És apa? Apával mi történt? Bennünket elhagy?
Fázni kezdtem, s ereimben a vér is megfagy.
Mégis, kezdetben örültem is a változásnak,
Jobb így - gondoltam -, most mindketten több mindent adnak.
Hol itt voltam, hol ott, többet foglalkoztak velem,
De hol anyukám, hol apukám, hiányzott nekem.
Bírók! Ti nem tudhatjátok eldönteni soha,
Mi kellhet nekünk gyerekeknek, anya vagy apa?
Makacs lettem, törtem, zúztam az új játékokat,
Iskolában ugráltam, vertem a pajtásokat.
Rossz vagyok, mondjátok, de így ne ítélkezzetek!
Ti vagytok a rosszak, ti egyedül, ti felnőttek!
Kergetitek a sok pénzt és a testi vágyakat,
Közben elfelejtitek a suttogott szavakat.
-- Jobb a másik? Jobb lesz vele? Nem jobb, ne hidd anyám!
Rád is hamisan mosolyog az a néni apám!
Fájdalmas kiáltásom szellő röpítse messzire,
Csiripelő madárkák vigyék a világ végére:
-- Nem anya kell! Nem apa kell külön-külön nekem!
Szüleimet akarom, együtt neveljenek engem!



JÓSLAT

Rádöbbentem arra a valóságra az éjjel,
Hogy nélküled sajnos nem élet az élet.
Szívemben eddig csak az izzott, hogy szeretlek,
Nem gondoltam arra, mi lesz, ha elveszítelek.

Most csillagos éjjelen a szívemben világosság gyúlt,
Hogy veled az élet nekem csak boldogságot nyújt.
De ha szívedben egyszer kialszik e nagy szerelem,
Gondolsz-e arra, hogy ezzel tönkreteszed életem?

Félek, reszketek, ha elmész tőlem vasárnap,
Vajon mire virrad nekem az új nap?
A levelet, mely tőled jön, remegve bontom fel,
Mi van benne? Bánat? ... Öröm? ... mely felemel?

Érzem, hogy szerelmed nem tart majd örökké,
Soha, de soha nem lehetünk mi egymásé!



FIAM ÉN KINCSEM


Fiam, én kincsem, ne nézz ily kérdőn a szemembe!
Tekinteted lehatol a lelkem legmélyébe.
Kérdésed jogos: Miért hagytam el az apádat?
Miért kellett szétzúznom a békés otthonodat?

Fiam, én kincsem, ne nézz ily vádlón a szemembe!
Tekinteted lehatol a lelkem legmélyébe.
Tettem nem magyarázza semmi sem e világon,
Csak a szerelem, mi szívemben izzik, lángol.

Fiam, én kincsem, mily gyengéden nézel a szemembe.
Tekinteted gyógyírként hatol le a lelkembe.
Felnőttél, szívedben kigyúlt a boldog szerelem,
Megbocsájtod, mit apáddal, otthonoddal tettem!



KÉSZTETÉS

Furcsa vágy kerített a hatalmába.
Rémült tekintet, áldozat sikolya.
Mind ez nem is rémített, sőt késztetett,
Ragadjam meg s állítsam fel a keresztet.

Pirosló, folydogáló vértenger,
Hörgések, haláltusát vívó ember.
Rám tapadt valami fénylő irdatlan:
Ölj és ölj! kényszerített szakadatlan!

Akaratlan lecsapott a két kezem,
Erőm elhagyott, forrt a hideg vérem.
Dülledt szememben fénylett az iszonyat,
Mit követtél el te állati nagy fenevad?

Veríték patakban hánykódott testem,
Felébredtem és tisztult az értelmem.
Álom. Óh Istenem, hisz ez csak álom!
Tudom, magamtól mégis irtó iszonyodom!

Vérben forgó szemek, kéjes indulat,
Ki vagyok én? Ez én? Ily gyenge alkat.
Kézzel tépem ki szívemből e vágyat,
Csöpögő vér, de nem érzek semmi fájdalmat.



BOLDOGSÁG

A boldogság úgymond igen tág fogalom...
Ezen tűnődöm, ezen elgondolkodom.
Kisgyermek anyja mély tenger szemébe néz...
Gügyög, kacag, az élet édes, mint a méz!

Van, ki a kéklő égre emeli tekintetét,
Hallgatja a madarak andalító énekét.
Ez a boldogság! Ő legalább is azt hiszi ...
De ezt egy másik, nem hallja, észre sem veszi.

Pénz! Pénz! Hidd el, csak ez, mi téged boldogít!
Balgák, a lelki bajokon mit sem segít!
A vagyon, a hírnév, a dicsőség, a nő?
Egy csinos férfi, talán egy szép szerető?

A vagyon elúszik, a dicsőség lehanyatlik,
Az öröknek hitt szerelem lángja is kialszik.
Lótás, futás az élet, keressük, kutatjuk,
A boldogságot sehol ... sehol nem találjuk.

Kergethetsz álmokat, kergethetsz vágyakat ...
Mire észbe kapsz már mind, mind elillannak.
Röpke szellő máris szétfújja sebtibe ...
Nem marad utána semmi, de semmi se.

Az emberek miért a nagy világban keresik?
A boldogság pedig közel van, itt bennünk rejlik.
Állj meg, nézz magadba, ismerd meg önmagadat!
Szíved, lelked, mely őrzi a boldogságodat!

Tárd ki lelkedet, figyeld a dobbanó szívedet!
A boldogság az örök, határtalan SZERETET!
Mellyel csordultig megtelik a szíved,
Ez a boldogság! Ez mindig megmarad neked!

Adhatsz belőle bárkinek, s bármennyit,
Szívedből ki nem fogy, sőt egyre gyarapszik.
Ki lelkiekben gazdag, szeméből sugárzik a szeretet.
Ő az, kinek nem kell keresnie, a boldogság az ÉLET!



NAGYNÉNÉMHEZ

Mielőtt e földi létből eltávozom,
Ica néném tőled szépen elbúcsúzom.
Anyám mellett, anyám Te voltál,
Sokszor, jaj, de sokszor vigasztaltál.

Átölelted vállam, felemelted az állam,
Biztattál, hogy keressem, keressem a vágyam.
Utat mutattál a kereséshez,
Erőt adtál sokat a reményhez.

Egymást ritkán, nagyon ritkán láttuk,
Én itt laktam, Te valahol másutt.
Nem szakadt meg köztünk a kötelék,
Erős volt bennünk a rokoni vér.

Levélben igen gyakran felkerestél,
Ruhát és cipőt csomagban küldtél.
Azt hitted erre van csak szükségem,
A szeretet, mi hiányzott nekem!

Ne adtál volna semmit, nem kívántam,
Alamizsnáért soha nem kódultam!
Más vagyok, tudom egész más, mint ti voltatok,
Ezt a másságot megérteni nem tudtátok!

S most, hogy nincs anyám, szükségem lenne rád ...
Egyet gondoltál és tőlem elfordultál!
Nem az ajándékok, miután vágyom,
Az édes szó, ami után sóvárgom!

Becsuktad a szíved és a házad ajtaját,
Nem találom meg soha sem már annak kulcsát.
Nincs erőm hozzá, hogy azt keressem,
Szomorú nélküled az életem!

Beborult az ég, a felhő oly sűrű,
Szívemben a fájdalom is keserű.
Cseng, még most is cseng-bong a fülem,
Mondtad: Mit akarsz te éntőlem?

Egyet kattant a távolban a telefon,
A könnyem kicsordult, elakadt a hangom.
Néma homály vett hirtelen körül,
Üres lettem egyszerre itt belül!

Nem kell félned tőlem, értek én a szóból,
Kitérek örökre, hidd el az utadból.
Sóhajom hozzád el nem hallatszik,
Víg napom elszállt, s lehanyatlik.

Nem mondod már többé: " Kicsi Marikám! "
Nem tudom miért haragudtál meg rám?
A meglazult fonalat most eltépem,
Nem marad más semmi, csak az emlékem.

Nem láthatom a szemed, nem foghatom a kezed,
Ica nénikém semmit nem mondok én már neked!
Arra kérem könyörgőn az én drága jó Istenem,
Több boldogságot adjon neked, mint adott nekem!

Nyuszi egyezséget köt

Volt egyszer egy hosszú fülű, ugri-bugri nyulacska. Szomorúan, gondterhelten ült az erdőszéli réten és ráncolta homlokát.
-- Itt van mindjárt a húsvét -- mondta magában --, de nekem még egy darab tojásom sincs. Pedig a gyerekek tőlem várják, hogy nyuszi tojást tegyek az előre elkészített fészkekbe. Mi tévő legyek? -- sóhajtott fel bánatosan. -- Miért épp nekem kell hímes tojást készíteni, mikor mi nyulak nem is tudunk tojást tojni? No, de ezen törjem buksi fejem, hisz ez így van, mióta világ a világ. Inkább azt okoskodjam ki, hogy hogyan szerezzek minél előbb tojást.
Hát ahogy így morfondíroz magában, eszébe jutott valami. Akkorát ugrott örömében, hogy a lepkék és a méhek úgy megijedtek, hogy szétszórták az összegyűjtött virágport.
-- Eszembe jutott egy okos gondolat! -- kiáltotta nyuszi füles. -- Befutok a faluba, megkeresem tyúkanyót és egyezséget kötök vele.
Azzal fel is kapta hamarjában cipőjét és úgy futott a dombról le, hogy csak úgy porzott utána az út. Meg sem állt, míg a baromfi udvarhoz nem ért. Tyúkanyó pont ott kapirgált kakasával a szemétdombon, amikor rájuk köszönt illedelmesen a nyuszi:
-- Szép jó napot kívánok!
-- Adjon isten neked is Ugri Füles! Mi járatban vagy erre felé? -- kérdi tőle tyúkanyó.
-- Szeretnék veled egyezséget kötni. -- felelte a nyúl. -- Mindjárt itt a húsvét, tojás kellene. Tojjál nekem minden nap egy tojást, cserébe adok érte egy fej, szép friss káposztát. Kifestem színesre a tojásokat és elviszem a gyerekeknek.
Beleegyezően bólintott tyúkanyó.
-- Egy feltétellel elfogadom az ajánlatod.
-- Mi legyen az? -- kérdezte nyuszi kíváncsian.
-- A feltételem az, hogy én is segíthessek neked festeni.
-- Boldogan elfogadom. -- kiáltott fel Tapsi. -- Áll az alku!
Úgy is volt. Attól fogva tyúkanyó minden nap tojt egy tojást. Nyuszikával kiültek a harmatos fűbe és szebbnél szebb hímes tojást festettek.
Húsvétig annyi készült el, hogy két talicska megtelt. Az egyik talicskát tyúkanyó tolta, a másikat a nyuszi. Így értek a faluba. Minden fészekbe jutott belőle. A gyerekek nagyon megörültek.
-- Ilyen szép színes nyuszi tojás, eddig még soha nem volt a fészekben. -- mondogatták csodálkozva.
Nyuszika és tyúkanyó büszkék voltak és elhatározták, hogy ezután minden húsvétra közösen készítik a hímes tojásokat.

Két esőcsepp

Beborult az ég. Szürke, vastag esőfelhők eltakarták a napot. Késő délutáni sötétség lepte el a tájat. Még a szél is feltámadt. Félelmetesen zúgott. A fák hajladoztak ide-oda. A madarak sietve menekültek fészkeikbe, ereszek alá. Már érezni lehetett a levegőben az eső illatát.
-- Mindjárt esni fog az eső. -- állapította meg egy copfos hajú leányka.
Az ablakhoz lépett és turcsi orrát nekinyomta az ablaküvegnek. Így nézett ki a borongós égre, figyelte, milyen gyorsan kergeti a szél a felhőket.
-- Lóg a lába az esőnek. -- jegyezte meg a kislány mamája.
S mintha igazolni akarná magát az idő, hirtelen megnyíltak a felhő csatornái és nagy cseppekben megeredt az eső.
Potty, potty, hallotta a kislány, amint földre értek az esőcseppek. Egyre sűrűbben koppantak. Szinte már zuhogott. Kis patakokba verődtek és folydogálni kezdtek lefelé az udvar enyhe lejtőin.
-- Mama -- szólt hátra Évike. -- bugyborékos eső esik.
-- Akkor sokáig fog esni. -- mondta az asszony.
-- Kipp-kopp, kipp-kopp. -- hullt az eső.
Egyszer a kislány észrevette, hogy két esőcsepp, mintha ejtőernyővel ereszkedne le, olyan lassan ért földet. Ez a két esőcsepp nem olyan volt mint a többi. Amikor földet értek, azon nyomban két furcsa lénnyé változtak. Ámulva meresztette szemeit a leányka.
-- Ufólények. -- suttogta csodálkozva.
Bizony azok voltak. Két zöld kis ufólény érkezett a messzi távolból, valamelyik bolygóról, esőcsepp formájában a földre. Óvatosan körülnéztek. Megfogták egymás kezét. Egy kicsit bizonytalanok voltak. Nem tudták, hova tovább?!
Évike csörtetve futott ki az esőbe. Futás közben kapta magára az esőkabátját.
-- Ugyan hova futsz ebben a szakadó esőben? -- kiáltott utána a mamája.
De a kislány nem állt meg. Sebesen szaladt ki az udvarra. Kint egy pillanatra megtorpant, de akkor felfedezte az űrlényeket, amint még most is tanakodtak, hogy mit is csináljanak. Évike melléjük lépett, s lehajolt hozzájuk:
-- Gyertek, bújjatok a köpenyem alá. -- szólt hozzájuk kedvesen, s kinyújtotta feléjük a kezét.
A két kis lény azon nyomban esőcseppé változott. Évike szomorúan csóválta meg copfos fejét:
-- Kár, hogy nem akartok velem megismerkedni. Igazán szomorú vagyok, hogy el akartok menni. Szívesen lennék a barátotok.
S ekkor a két esőcsepp ismét visszaváltozott zöld űrlényekké.
-- Nem tudunk ellenállni a barátságos szavadnak. -- szólt az egyik zöldecsdke. -- Azt hittük, bántani fogsz minket. Mi is szívesen leszünk a barátaid.
A kislány szíve hevesen dobogott örömében. Óvatosan felemelte a törékenynek látszó jövevényeket és az esőkabátja alá rejtette őket.
-- Így ni. S most bemegyünk, mert már majdnem bőrig áztam.
-- Mit kerestél kint ebben az időben? -- kérdezte tőle a mama. Nagyon furcsállotta, hogy a lánya kiment.
-- Csak megnéztem, mennyire esik az eső. -- füllentette a kislány, azzal gyorsan a szobájába ment. Becsukta maga után gondosan az ajtót. Előbújt a kabát alól a két kis ufólény, s Évike kérdésére válaszolva, hogy honnan, hogyan jöttek, mindent elmeséltek.
-- Mi egy gyönyörű bolygón élünk. -- kezdte az egyik zöldecske a bemutatkozást. -- Városunkat hatalmas, égig érő hegyek, tiszta vizű tengerek veszik körül. Sokan, nagyon sokan vagyunk. A mi népünk fejlett nép. Már régóta próbálunk az emberi lényekkel kommunikációt teremteni, de ti nem engeditek. Azt hisszük, féltek tőlünk és talán nem akarjátok elhinni, hogy mi létezünk. Mi tudjuk, hogy nemcsak a ti bolygótokon van élet, hanem több bolygón is. Ugyanis a többi bolygón élő élőlények jó barátságban élnek velünk. Eljönnek hozzánk és mi is meglátogatjuk őket. Ti nagyon szépek vagytok! -- fejezte be beszédét.
A kislány tágra nyílt szemmel hallgatta kis vendégét.
-- Először jártok nálunk? -- kérdezte.
-- Oh, nem. Már voltunk itt többször is a szüleinkkel. De egyedül most jöttünk először.
Évike is sokat mesélt az emberekről, szüleiről, az iskoláról. Az ufólények érdeklődve hallgatták.
-- Gyere vacsorázni! -- hívta édesanyja a kislányt.
-- Azonnal megyek! -- kiáltott ki a szobából Évi. -- Ti mit vacsoráztok? Hozzak az enyémből? -- kérdezte a vendégeit.
A két lény elővett egy-egy dobozt, melyben valami golyócskák voltak.
-- A mi ennivalónk ez, de szívesen megkóstoljuk a tiéteket.
-- Maradjatok itt kérlek benneteket, s fogok hozni kenyeret, szalámit és teát. -- ígérte Évike.
Hamar bekapta a vacsoráját. Kistányérra tette a maradékot.
-- Mi ez? -- kérdezte tőle csodálkozva a mama. -- Miért nem eszed meg? Miért viszed be a szobádba?
-- Most nem vagyok éhes, majd később megeszem. -- felelte a kislány és sietett vissza a zöldecskékhez.
Azok furcsa fintorokat vágva csipegették a kenyeret és a szalámit.
-- Finom -- mondták --, de megfájdul tőle a hasunk.
Sokáig beszélgettek, míg végül a kislány elálmosodott, lecsukódtak a szempillái. A házban elaludtak a többiek is.
Az ufólényeknek nem kellett más, azonnal felfedező útra indultak a lakásban. Bebarangolták a szobákat, fürdőszobát, konyhát. Mindent megtapogattak, kipróbáltak, mindenre kíváncsiak voltak. Kiöntötték, kicserélték a fűszeres dobozok tartalmát. S mint, akik jól végezték dolgukat, visszaváltoztak esőcseppekké és elindultak hazájukba.
Reggel felébredt Évike és szomorú lett, hogy nem találta kis barátait. Alig akart hozzányúlni a reggelijéhez.
-- Legalább a teádat idd meg. -- kérte mamája.
Évike szájához emelte a teás csészét, kortyolt belőle egyet, de prüszkölt is nyomban.
-- Hú mama, cukor helyett sót tettél bele!
-- Az nem lehet! -- tiltakozott az asszony.
Pedig így volt. A kislány segítségével átnézték a fűszereket.
-- Mi történt itt? Ki művelte mindezt? -- sopánkodott a mama, amikor felfedezték, hogy egyetlen dobozban sem az van, ami rá van írva.
Évike elmesélte kalandját az ufólényekkel és sokáig, nagyon sokáig emlegették őket.

A kis viráglányka

Szomorúan tengette életét kis házában a hófehér hajú nénike. Mióta meghalt a párja, azóta egyedül, magányosan teltek a napjai. Gyermeke nem volt. Kertjében szebbnél- szebb virágok nyíltak. Egyedül örömét abban lelte, ha gyönyörködött ragyogó színben pompázó virágaiban.
Gondozta is őket nagy szeretettel. A környéken senkinek nem volt ilyen gyönyörű virágos kertje, mint neki. Színes pillangók, méhek szálldogáltak egyik virágról a másikra.

Egyszer egy csodálatos napsütötte reggelen az egyik kék harangvirág nyújtózott jó nagyot, s abban a pillanatban fekete hajú, piros arcú csöpp leánnyá változott. Két öklével megdörzsölte szemeit és mint aki mély álomból ébredt, körülnézett. meglátta a cseresznyefa ágán ülő kék mellényű cinke madár és így üdvözölte:
-- Jó reggelt viráglányka!
Kedvesen, mosolyogva nézett fel a kislány a cinkére, hunyorított szemével a fénylő nap miatt:
-- Jó reggelt kis cinke neked is! -- azzal elindult a baromfiudvar felé, s ügyesen magot szórt a tyúkok elé. -- Egyetek sokat. Jó étvágyat! -- biztatta a szárnyasokat. -- Friss vizet is hozok. -- s térült-fordult a kis vödörrel, hozta is a kútról a vizet.
-- Ki ez a jó tündér, aki helyettem ellátja a baromfiakat? -- lépett ki csodálkozva az udvarra a nénike. Meglátta a csöpp lánykát. -- Ki vagy te? -- kérdezte tőle barátságosan.
-- A nevem Virág. -- mondta csendesen a kislány.
Ölébe vette a gyermeket a nénike, megsimogatta fénylő haját.
-- Olyan is vagy, mint egy gyönyörű, harmatos virág. Honnan jöttél? Kié vagy?
A virág leányka a nénike füléhez hajolt és halkan súgta:
-- Innen jöttem a kertből és a tiéd vagyok. Akarod?
Az öreg nénike szíve hevesen kezdett dobogni a boldogságtól, szemei könnyben úsztak.
-- Hogy akarom-e? -- rebegte elcsukló hangon. -- Egész életemben erre vágytam a legjobban. Egy gyönge, édes kis leánykára.
Kéz a kézben mentek be a házba. Együtt reggeliztek finom kalácsot, gőzölgő kakaóval. A nénike le nem vette volna a szemét a kislányról, attól félt, hogy ahogy jött, úgy el is tűnik.
Mintha megérezte volna. Mert bizony csak a déli harangszóig voltak együtt. Amikor felcsendült a harang első ütése, a leányka kiszaladt a kertbe, s visszaváltozott virággá.
Csoszogott utána rémülten a nénike. Szólongatta síró hangon:
-- Kis Virág, Hová tűntél? Kicsi Virág, merre vagy?
De nem látta, nem találta sehol. A kertben csak a virágok hajladoztak gyenge szárukon, ahogy a szellő ringatta őket.
Szívében végtelen nagy ürességet érzett a nénike. Leült a padra. Aznap nem volt kedve semmit sem csinálni. Csak üldögélt és szomorúan gondolt a csöpp leányra. Éjjel a szemére nem jött álom. Ide-oda forgolódott ágyában, míg végül hajnal felé fáradt szemei lecsukódtak és elszenderedett.
A kislány bársonyos, csicsergő hangjára ébredt.
-- Egyétek tyúkocskák az aranyló kukoricát. Itt a friss, tiszta víz is.
Fürgén ugrott ki a takaró alól a nénike, s egyenesen az udvarra sietett.
-- Hát itt vagy újra kicsi lelkem? Úgy megijesztettél, azt hittem, soha többé nem látlak. Ugye többé nem hagysz el?
Kis Virág odabújt öreganyóhoz.
-- Minden nap eljövök, de ha szólítanak, mennem kell. De eljön az idő hamarosan, hogy soha többé nem megyek el.
A leányka nagyon szorgalmas volt. Söprögetett, mosott, mosogatott. Fürgén futott a boltba bevásárolni. Munka közben dalolt, mint egy kedves énekesmadár.
Azonban a déli harangszó első kondulásakor úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Anyóka sehogy sem értette a dolgot. Délután bánatosan sétálgatott a kertben. Nézegette, öntözgette, gyomlálgatta csodálatos virágait.
Hát ahogy így szorgoskodott a virágok között, úgy érezte, mintha az egyik üde, illatos kék harangvirág megsimogatta volna a kezét. Mintha csókot lehelt volna ráncos kezére. Szeretettel nézett a virágra, s nem tudta mire vélni, de érdekes módon a kicsi leányka jutott az eszébe.
Nehezen teltek egyedül az órák. Alig várta, hogy a nap előtűnjön a domb mögül és jöjjön a kis Virág.
Jött is a kislány az első napsugárral. Vidám kacagása betöltötte a pici házikó minden zegét-zugát.
-- Újra elhagysz? -- kérdezte a nénike tőle szorongó szívvel.
-- El. -- válaszolta Virág. -- Ma utoljára.
-- Nem engedlek el! -- kiáltott az öreg néni. -- Erősen szorítom a kezed! Nem engedlek el, mert félek, hogy nem jössz vissza soha többé.
Ijedten ugrott hátra a kislány.
-- Jaj anyókám, ne tégy ilyet! Most, amikor már oly közel vagyok a szabadsághoz!
De a nénike utána kapott és szorosan rákulcsolta vékony ujjait kis Virág csuklójára.
Ebben a pillanatban megszólalt az öreg templom bim-bam harangja. A kislány kétségbe esve ráncigálta a kezét, hogy kiszabaduljon a szorításból.
-- Eressz! Eressz el kérlek! -- és olyan erővel rántott egyet magán, hogy sikerült kirántania kezét a nénike erőtlen ujjai közül. Villám sebesen perdült ki az ajtón.
-- Holnap mindent elmondok! -- kiáltott vissza.
Anyókának még soha ilyen hosszú délutánja és éjszakája nem volt. Üldögélt összekulcsolt kézzel az udvaron. Odarepült a kis cinke.
-- Miért szomorkodsz anyókám? Miért folydogál a könny a szemeidből?
A hófehér hajú, sápadt arcú nénike elmesélte bánatát a madárnak, aki vigasztalni kezdte.
-- Hiszen megígérte, hogy visszajön és soha többé nem hagy el. Úgy is lesz, majd meglátod.
És amikor a harmatos reggel eljött, vele együtt megjelent kis Virág is. Két karját a nénike nyaka köré fonta.
-- Megjöttem és most már itt is maradok. -- mondta tiszta, csengő hangon.
Olyan volt ez a hang az öregasszony fülének, mint a legszebb muzsika. A szíve közepéig hatott.
-- Mesélj Virágom, mesélj nekem! -- kérte.
A kislány mesélni kezdett:
-- Egyszer játszottam a pajtásaimmal. Elgurult a labda és én utána futottam. Amikor utolértem, fel akartam emelni, ott termett egy csúf, ráncos képű törpe. Elkapta a lábam és így szólt hozzám:
-- Neked nincs se anyád, se apád. gyere velem!
Nagyon megrémültem, s tiltakoztam, hogy nem megyek. Erre ő így válaszolt:
-- Ha nem jössz velem, megátkozlak! Változz virággá! Csak akkor szabadulhatsz, ha egy őszhajú öregasszony megszeret. Addig is minden nap reggelén a déli harangszóig visszaváltozhatsz leánnyá. De jaj neked, ha az első harangszóra nem leszel a kertben, hogy virággá változz újra! Ha ez egyszer is előfordul, átkom örökké fogva tart...
-- Így történt. -- fejezte be az elbeszélést a csöpp lányka.
-- És én majdnem elrontottam mindent! -- sóhajtott bűnbánóan a néni. -- De most már örökké együtt maradunk.
-- Örökké! -- súgta kis Virág.
Így is volt.