Csipp Úrfi

--A gazdasszony kedvence volt a kendermagos jérce. Nem csak azért, mert érdekes tollával más volt. mint a többi szárnyas, hanem azért is, mert az utolsó tojásból kelt ki és azt hitték, abból nem is lesz csibe.
Olyan szelíd volt, hogy mikor az asszony belépett a baromfi udvarba, a kis jérce azonnal hozzá futott.
-- Szerbusz -- köszönt --, hoztál nekem valami finomat?
Mindig ezt kérdezte, s ha csak egy kis sütemény morzsát is, de mindig kapott valamit.
Szép formás tyúkká fejlődött. Az udvar színes tollú, fiatal kakasa fel is figyelt rá. Udvarolni kezdett neki.
Egy napon nagy fájdalmak közepette megtojta élete első tojását.
-- Ez fájt. -- panaszkodott.
-- A többi már nem fog fájni. -- vigasztalták az öreg tyúkok.
Valamikor délután tájban kiment az ólba a gazdasszony kislánya, hogy összeszedje a tojásokat.
-- Jé, az egyik tyúk készített magának külön fészket! -- csodálkozott, amikor meglátta az egy tojást magában. Éppen lehajolt érte, amikor odaugrott a kis kendermagos:
-- Ezt ne vidd el! -- kotkodácsolta. Tojok még hozzá sokat és ki fogom kelteni. Szeretném, ha kiscsibéim lennének. -- kérte könyörögve Anitát.
A kislány ott hagyta a tojást. S valóban, a tyúkocska minden nap egy-egy tojást rakott hozzá, s amikor tizenkilenc darab lett, forró testével melengetni kezdte őket.
Türelmesen ült a fészkében három hétig, csak enni, inni szállt le a tojásokról, de sietett vissza, nehogy kihűljenek.
A harmadik hét reggelén a gazdasszony ment etetni a baromfiakat. Hát mit látott? A kendermagos tyúkocska körül futkostak, csipogtak a pelyhes eleven kiscsibék. Minden tojásból kikelt egy-egy csip-csip.
-- Nézd meg a pelyheskéimet! -- mondta anyai büszkeséggel a hangjában a kendermagos. -- Ugye szépek?
-- Nagyon szépek és egészségesek. -- dicsérte meg az asszony.
Naphosszat sétáltatta, evésre és kapirgálásra tanította csibéit az újdonsült tyúkanyó.
Volt a kiscsibék között egy pici kakas, aki a legelevenebb, legszófogadatlanabb volt.
-- Ne fuss el! Ne maradj le! Ne veszekedj! -- dorgálta a tyúkocska egész nap, de hiábavaló volt, Csipp úrfi mindig azt csinálta, amihez éppen kedve volt.
-- Baj éri egyszer! -- féltette anyja.
S így is lett. Kiengedték a kis csapatot a kertbe, hogy bogarakat, gilisztákat szedegessenek. A kert végében folydogált egy kis patakocska.
-- Vigyázzatok! Ne menjetek a víz közelébe, mert mi nem tudunk úszni, mint a kacsák! -- figyelmeztette csibéit a kendermagos, aggódó tyúkanyó.
Alig mondta ki az utolsó szót, Csipp úrfi kíváncsiságból már bele is ugrott a vízbe. Nagy bánatára, mert rögtön fulladozni is kezdett.
-- Csipp, csipp, segítség! -- csipogott rémülten.
Tyúkocska ijedten szaladt segítségért. Jött is Anita, aki gyorsan kikapta a kapálódzó állatot a vízből. Megszárítgatta és így szólt hozzá:
-- Ezután, ha nem akarod, hogy bajod essen, fogadj szót a mamádnak.
A nagy ijedelem után elgondolkodott csöpp eszével Csipp úrfi és elhatározta, nem okoz több gondot tyúkanyónak.

Az erszényes kenguru

-- Mama, engedj ki az erszényedből! -- kérte a kis kenguru az anyukáját. -- Úgy szeretnék ugrálni egy nagyot!
-- Eredj csak -- tette le a földre fiacskáját --, de ne menj messzire. Így is túl közel vagyunk az emberek településéhez, s mondtam neked, az emberektől óvakodni kell.
Alig ért le a lába a földre a kis kengurunak, máris uccu neki, ugrándozott boldogan.
A mamája büszkén nézte a fiát:
-- Szép kölyök! -- s dagadt a melle az örömtől.
Az erdő szélén, a bokrok alatt játszadozott egy öklömnyi fiúcska. Alig tudott totyogni, olyan pici volt. Elszökött a szüleitől, akik nem vették észre, hogy nincs közelükben a gyerek.
Az ugrándozó kenguru majdnem eltaposta.
-- Hű, ha, majdnem rád léptem! -- huppant le a fiúcska mellé. -- Hogy kerülsz te ide? -- kérdezte tőle kíváncsian.
-- Játszom. -- felelte a kisfiú. -- Itt vagyunk a mamánál. Játszol velem? Igen? -- gőgicsélt a pirinyó gyermek.
-- Persze, hogy játszom! -- ugrált körülötte a kis kenguru.
Vidáman töltötték el az egész napot.
-- Nekem haza kell mennem. -- mondta hirtelen a kis erszényes. -- Éhes vagyok.
-- Én is éhes vagyok. Enni kérek! -- fakadt sírásra a kisfiú.
-- Menj haza és kérj a mamádtól!
-- Nem tudom, hol a haza. -- bömbölt még keservesebben a kis lurkó.
Meghallotta a gyerek sírást a kenguru mama, azt hitte az emberek is ott vannak, s talán már meg is fogták az ő csemetéjét. Egyet ugrott aggodalmában és ott is volt a gyerekek mellett. Megnyugodott, mikor látta, felnőtt puskás nincs a közelben.
-- Miért sírsz? -- kérdezte az ember kölyköt.
-- Nem tud haza menni, mert eltévedt. -- válaszolt a pici helyett a kis kenguru. -- És éhes is nagyon.
-- Azon könnyen segíthetünk. -- s a kenguru mama felemelte mind a két fiút, bedugta őket az erszényébe. -- Szopjatok! -- mondta nekik.
S a gyerekek nekiláttak, szívták, nyelték a friss tejecskét. Úgy jól laktak, hogy mozdulni sem tudtak.
Az elbarangolt gyermek, ahogy jól lakott, el is aludt.
-- Mit csináljak most? -- törte a fejét kenguru mama. -- Haza kellene vinnem a kölyköt, de félek az embertől. Arra gondolt, hogy a szülők, épp úgy, mint ők, már aggódnak a fiúkért. Ezért elindult a település felé, ami nem volt messze. Még alig ugrott kettőt-hármat, amikor meghallotta az emberek hangját és egy asszony zokogását, aki egy nevet kiáltozott:
-- Bandi, Bandikám!
-- Ez lesz a picike mamája. -- mondta a kenguru és bátran odaugrott eléje.
-- Ne sírj, itt alszik a gyermeked az erszényemben. Elkószált szegényke. Nincs semmi baja, megetettem. -- azzal gyengéden átadta az asszonynak, aki szeretettel ölelte magához a még mindig édesen alvó Bandikát.
-- Köszönöm, hogy haza hoztad. -- hálálkodott az asszony.
-- Sose köszönd -- mondta neki a kenguru --, hiszen anya vagyok én is és te is ezt tetted volna az én helyemben.

Kis cipő, kis cipő

-- Szét nézek, hogy hol rakhatnánk fészket magunknak. -- mondta egy reggel cinke papa a párjának.
-- Ilyen korán neki indulsz? -- kérdezte cinke mama és lustán nyújtózott szárnyaival egy jó nagyot. -- Én még olyan álmos vagyok.
-- Te csak pihenj. -- mondta cinke papa, s azzal elrepült.
-- Jó helyet keress! -- kiáltott utána cinke mama.

-- Apu -- szólt édesapjához Rudika --, láttam, hogy többször iderepült a cseresznye fánkra egy sárgás, kék nyakú kis cinke. Ha építenénk neki egy takaros fészket és egy szép etetőt, biztos ideköltözne. Készítsünk neki, én is segítek.
-- Nem bánom, hozd a szerszámokat. -- állt kötélnek apa.
S nekiláttak a fabrikálásnak. Szép tavaszi nap volt,ragyogóan szórta sugarait a nap. Fúrtak, faragtak, szögeltek. A kisfiú egész idő alatt ott sürgött-forgott apja körül. Adogatta a szögeket és segédkezett a festésben is.
Amikor elkészült a mű, kinézték az ágat, amelyre jól felerősítették. Biztonságos, kényelmes volt a kis madárfészek. Rudikának nagyon tetszett az etető is, melynek üveg oldalakat ragasztott apa, hogy kisfia télen a jó meleg szobában ülve, az ablakból nézhesse majd, hogyan csipegeti a kitett magokat a cinke.
Rudika ettől kezdve állandóan azt leste, mikor veszi birtokba a madár az építményt.
-- Ma sem repült ide. -- sóhajtott szomorúan.
Meghallotta a nagy sóhajt édesanyja, megsimogatta fejét és így szólt:
-- Ne búsulj ilyen nagyon kisfiam. Biztos vagyok benne, hogy ide fog költözni a cinke és örülni fog, hogy ilyen szép fióka keltetőt építettetek apával, ekkora szeretettel.
-- De mikor? -- kérdezte Rudika --, hiszen már öt nap telt el azóta, hogy kész van a fészek, de madár még sehol.
-- Légy türelmes, felfedezi előbb, vagy utóbb! -- vigasztalta anya.
S igaza lett, mert egyik nap a kisfiú, aki most is kint ült a kertben teli várakozással, észrevette a kis cinkét, amint leszállt a cseresznyefa ágára, nem messze az etetőtő, amely meg volt rakva természetesen a csábító magokkal.
Hiába mondták szülei Rudikának, hogy csak télen kell etetni a madarakat, ilyenkor találnak maguknak ennivalót bőségesen, de ő kiszórta az etetőbe a dióbelet, búzát.
-- Azért tettem oda -- közölte szüleivel --, hogy tudja a cinke, ez az övé.
Forgatta pici fejét jobbra-balra a kis madár. Nem akart hinni a szemének.
-- Lakik itt valaki? -- kérdezte.
-- Nem, nincs itt senki. -- válaszolt gyorsan Rudika. -- Ez a tiéd.
Berepült a cinke az etetőbe, felkapott egy-két búzaszemet, majd az odút vette szemügyre.
Rögtön megtetszett neki.
A kisfiú éber szemekkel figyelte, szorongás volt benne, vajon, hogy dönt a madárka, tetszik-e neki?
-- Szép, nagyon szép. -- csicseregte. -- Ide költözünk, hívom a párom. -- s azzal elrepült.
Reggelit készített a cinke mama, mikor párja megérkezett a nagy újsággal:
-- Gyönyörű helyet találtam! Nem kell fészket raknunk, már készen vár bennünket, s ennivalónk is lesz télire, gondoskodik rólunk egy kedves kisfiú.
De nem maradtak adósok ők sem. Az összes hernyót, kártékony bogarat elpusztították a kertben. Nem is volt senkinek olyan egészséges gyümölcsöse, mint Rudikáéknak.

Az odvas fa lakója

Mélyen bent az erdőben volt egy villám sújtotta odvas fa. Elkerülték az állatok, de még a madarak sem igen repültek rá. Pedig életben volt a fa, igaz, hogy csak pár levelet rezgetett rajta a szél. Meglátta a szomorú, magányos fát a mókus.
-- Épp jó lesz a belseje odúnak. -- mondta és körbejárta a fa vastag törzsét. A magasban talált egy jókora lyukat, amin nem sokat kellett bővíteni, hogy használhassa bejáratnak. Kényelmes lakást épített a fa odvába. Két helyiséget alakított ki, az egyiket éléskamrának, a másikat lakószobának.
-- Oh, de jó! -- állapította meg a lompos farkú mókus. -- Van a közelben dió ás makk fa. Nem messze mogyoró bokrot fedeztem fel. Nincs más dolgom, mint behordani a csonthéjas gyümölcsöt a kamrába.
Úgy is lett. Ágról-ágra, fáról-fára ugrált, s hamarosan tele lett a spájz.
-- Most már nem félek a téltől. Akármeddig is tart és akármilyen kemény hideg is legyen, az ennivalóm elég lesz.
S amikor hideg, csípős szél kíséretében beköszöntött a zimankós tél, mókuska eltorlaszolta a bejárati ajtót behúzódott az odú legmelegebb szögletébe és nem csinált mást, mint evett és pihent. Éles fogaival ügyesen törte fel a dió és mogyoró kemény héját. Jóllakott a zsíros laktató maggal.
Egyszer, ahogy éppen lakmározott, dübörögni kezdett valaki az odú ajtaján. Csak úgy verte a deszkát, hogy az majdnem beszakadt.
-- Ki az? -- kérdezte a mókus.
-- Én vagyok, a harkály. -- válaszolt kintről egy didergős hang. -- Nyisd ki kérlek az ajtót.
-- Nyitom már! -- azzal ki is tárta a mókus.
A szél nyomban végigsöpörte a szobát, maga előtt tolva a csillogó hópihéket.
-- Mi baj történt? -- kérdezte a kis mókus.
-- Itt lent a fa tövében sérülten fekszik egy mókus. Úgy látom, nem idevalósi. Messziről vándorolhatott ide, de ha nem segítünk rajta, megeszi az isten hidege. Így is félig már meg van fagyva szegény pára. -- mondta a harkály és leszállt a mókushoz, aki aléltan feküdt a nagy hóban.
Mókus Karcsi kíváncsian ugrott melléje.
-- Itt bizony azonnali segítségre van szükség. -- mondta. -- Próbáljuk meg az odúba vinni.
Nagy nehezen sikerült közös erővel felvinni az alig pihegő állatot. A fakopács elköszönt és elrepült a fák kopasz ágai között.
Mókus Karcsi pedig dörzsölgetni kezdte a mókuskát, aki lassan a barátságos melegben magához tért.
-- Éhes vagyok. -- szólalt meg alig hallhatóan, s amikor elfogyasztotta az elébe rakott finomságokat, elmondta, hogy kidőlt a fa, ahol lakott, s ő elindult másik odút keresni, de eltévedt a hóviharban. -- A többit tudod. -- mondta. -- Köszönöm, hogy megmentettél a megfagyástól. -- Fáninak hívnak. -- mutatkozott be.
Egymás szemébe néztek és tudták, hogy ezután együtt fognak élni jóban és rosszban, egyaránt.

Mese a kis gólyáról

-- Megjöttek a gólyáink! -- újságolta Peti a szüleinek. -- Gyertek gyorsan nézzétek meg! -- s ahogy mentek az udvarra, már hallották a kelepelésüket.
-- Kelep, kelep -- csattogott a gólya papa hosszú csőre --, köszöntelek benneteket. Megérkeztünk. Szívesen fogadtok ugye most is?
-- Örülünk, hogy újra itt vagytok. -- köszöntötték újra.
-- No apjukom -- szólt a gólya mama --, nagytakarítással kezdjük.
Úgy is volt. Nagy gonddal tettek, vettek a fészekben. Javították ott, hol a szél, eső megtépkedte. Takarítás után friss szénával, tollakkal bélelték.
-- Szép tiszta, takaros lett az otthonunk. -- nézegették elégedetten.
-- Úgy érzem, hamarosan lerakom a tojásokat. Fel kell készülnünk a költésre. -- mondta gólya néni és vágyakozva gondolt születendő fiókáira.
Amikor megtojta tojásait, mind a ketten, türelmesen melegítették testükkel. Egyik nap a gólya papa, ahogy ült a tojásokon, halk kopogást hallott, mely egyre erősödött. Mire gólya mama hazaért, már a fiókák gyenge hangját is lehetett hallani, amint társalogtak egymással.
-- Kop, kop, nagyon szűk a hely idebent, igyekszem kifelé.
-- Nekem is sikerül nemsokára feltörnöm a tojásom héját, s akkor ripsz-ropsz kint leszek. -- felet a kis fióka a másik tojásból.
-- Hallottad őket? -- kérdezte párjától gólya papa.
Vadul dobogott a szívük örömükben, amikor mind a két fióka kidugta fejét és így szóltak:
-- Megszülettünk! De jó idekint! Szerbusztok mama és papa! -- s már kérték is az ennivalót.
Hol a papa, hol a gólya mama repült el, s hozták a finom falatokat, békát, halat, siklót, éppen azt, amit találtak.
A fiókák jó étvággyal nyeltek le mindent. Ettek, ittak és gyorsan növekedtek.
-- Repülni tanultok. -- jelentette ki gólya papa. -- Itt az ideje, hogy szárnyra keljetek.
A kis gólyák féltek, de ügyesek voltak és hamar megtanulták, hogyan kell szárnyaikkal a levegőben tartani magukat.
-- Csodálatos a levegőt hasítani! -- kiáltották vidáman és fáradhatatlanul röpködtek.
Amikor este a fészekben ültek papájuk így oktatta őket:
-- Reggel mi édesanyátokkal korán elindulunk vadászni. Addig, míg nem jövünk haza és nem engedjük meg, hogy kirepüljetek, a fészekben maradtok. Megértettétek? Megkövetelem, hogy szót fogadjatok, így nem történhet baj!
-- Megfogadjuk a tilalmadat. -- csipogták a fiókák, s így is tettek.
Egy idő után a szülők vadászni tanították a kis nebulókat.
-- Nem, nem! -- kiáltott a gólya papa a fiára, aki nagy szárnycsapással repült a meglátott zsákmány felé.
-- Óvatosan, csendesen, vitorlázó repüléssel, hirtelen kell lecsapni az áldozatra. Ott egy béka, mutasd meg fiam, mit tanultál!
S a kis gólya ügyesen követte papája tanítását, kapta el az éppen vízbe ugrani készülő varangyos békát.
-- Ne nyeld le rögtön! Emelkedj fel vele a magasba! Élvezd a vadászat gyönyörűségét! -- termett mellette gólya mama.
Mire eljött az ősz vége, a két kis gólya sok mindent elsajátított a két szerető, gondos szülőtől.