Kis cipő, kis cipő

-- Szét nézek, hogy hol rakhatnánk fészket magunknak. -- mondta egy reggel cinke papa a párjának.
-- Ilyen korán neki indulsz? -- kérdezte cinke mama és lustán nyújtózott szárnyaival egy jó nagyot. -- Én még olyan álmos vagyok.
-- Te csak pihenj. -- mondta cinke papa, s azzal elrepült.
-- Jó helyet keress! -- kiáltott utána cinke mama.

-- Apu -- szólt édesapjához Rudika --, láttam, hogy többször iderepült a cseresznye fánkra egy sárgás, kék nyakú kis cinke. Ha építenénk neki egy takaros fészket és egy szép etetőt, biztos ideköltözne. Készítsünk neki, én is segítek.
-- Nem bánom, hozd a szerszámokat. -- állt kötélnek apa.
S nekiláttak a fabrikálásnak. Szép tavaszi nap volt,ragyogóan szórta sugarait a nap. Fúrtak, faragtak, szögeltek. A kisfiú egész idő alatt ott sürgött-forgott apja körül. Adogatta a szögeket és segédkezett a festésben is.
Amikor elkészült a mű, kinézték az ágat, amelyre jól felerősítették. Biztonságos, kényelmes volt a kis madárfészek. Rudikának nagyon tetszett az etető is, melynek üveg oldalakat ragasztott apa, hogy kisfia télen a jó meleg szobában ülve, az ablakból nézhesse majd, hogyan csipegeti a kitett magokat a cinke.
Rudika ettől kezdve állandóan azt leste, mikor veszi birtokba a madár az építményt.
-- Ma sem repült ide. -- sóhajtott szomorúan.
Meghallotta a nagy sóhajt édesanyja, megsimogatta fejét és így szólt:
-- Ne búsulj ilyen nagyon kisfiam. Biztos vagyok benne, hogy ide fog költözni a cinke és örülni fog, hogy ilyen szép fióka keltetőt építettetek apával, ekkora szeretettel.
-- De mikor? -- kérdezte Rudika --, hiszen már öt nap telt el azóta, hogy kész van a fészek, de madár még sehol.
-- Légy türelmes, felfedezi előbb, vagy utóbb! -- vigasztalta anya.
S igaza lett, mert egyik nap a kisfiú, aki most is kint ült a kertben teli várakozással, észrevette a kis cinkét, amint leszállt a cseresznyefa ágára, nem messze az etetőtő, amely meg volt rakva természetesen a csábító magokkal.
Hiába mondták szülei Rudikának, hogy csak télen kell etetni a madarakat, ilyenkor találnak maguknak ennivalót bőségesen, de ő kiszórta az etetőbe a dióbelet, búzát.
-- Azért tettem oda -- közölte szüleivel --, hogy tudja a cinke, ez az övé.
Forgatta pici fejét jobbra-balra a kis madár. Nem akart hinni a szemének.
-- Lakik itt valaki? -- kérdezte.
-- Nem, nincs itt senki. -- válaszolt gyorsan Rudika. -- Ez a tiéd.
Berepült a cinke az etetőbe, felkapott egy-két búzaszemet, majd az odút vette szemügyre.
Rögtön megtetszett neki.
A kisfiú éber szemekkel figyelte, szorongás volt benne, vajon, hogy dönt a madárka, tetszik-e neki?
-- Szép, nagyon szép. -- csicseregte. -- Ide költözünk, hívom a párom. -- s azzal elrepült.
Reggelit készített a cinke mama, mikor párja megérkezett a nagy újsággal:
-- Gyönyörű helyet találtam! Nem kell fészket raknunk, már készen vár bennünket, s ennivalónk is lesz télire, gondoskodik rólunk egy kedves kisfiú.
De nem maradtak adósok ők sem. Az összes hernyót, kártékony bogarat elpusztították a kertben. Nem is volt senkinek olyan egészséges gyümölcsöse, mint Rudikáéknak.