Csipp Úrfi

--A gazdasszony kedvence volt a kendermagos jérce. Nem csak azért, mert érdekes tollával más volt. mint a többi szárnyas, hanem azért is, mert az utolsó tojásból kelt ki és azt hitték, abból nem is lesz csibe.
Olyan szelíd volt, hogy mikor az asszony belépett a baromfi udvarba, a kis jérce azonnal hozzá futott.
-- Szerbusz -- köszönt --, hoztál nekem valami finomat?
Mindig ezt kérdezte, s ha csak egy kis sütemény morzsát is, de mindig kapott valamit.
Szép formás tyúkká fejlődött. Az udvar színes tollú, fiatal kakasa fel is figyelt rá. Udvarolni kezdett neki.
Egy napon nagy fájdalmak közepette megtojta élete első tojását.
-- Ez fájt. -- panaszkodott.
-- A többi már nem fog fájni. -- vigasztalták az öreg tyúkok.
Valamikor délután tájban kiment az ólba a gazdasszony kislánya, hogy összeszedje a tojásokat.
-- Jé, az egyik tyúk készített magának külön fészket! -- csodálkozott, amikor meglátta az egy tojást magában. Éppen lehajolt érte, amikor odaugrott a kis kendermagos:
-- Ezt ne vidd el! -- kotkodácsolta. Tojok még hozzá sokat és ki fogom kelteni. Szeretném, ha kiscsibéim lennének. -- kérte könyörögve Anitát.
A kislány ott hagyta a tojást. S valóban, a tyúkocska minden nap egy-egy tojást rakott hozzá, s amikor tizenkilenc darab lett, forró testével melengetni kezdte őket.
Türelmesen ült a fészkében három hétig, csak enni, inni szállt le a tojásokról, de sietett vissza, nehogy kihűljenek.
A harmadik hét reggelén a gazdasszony ment etetni a baromfiakat. Hát mit látott? A kendermagos tyúkocska körül futkostak, csipogtak a pelyhes eleven kiscsibék. Minden tojásból kikelt egy-egy csip-csip.
-- Nézd meg a pelyheskéimet! -- mondta anyai büszkeséggel a hangjában a kendermagos. -- Ugye szépek?
-- Nagyon szépek és egészségesek. -- dicsérte meg az asszony.
Naphosszat sétáltatta, evésre és kapirgálásra tanította csibéit az újdonsült tyúkanyó.
Volt a kiscsibék között egy pici kakas, aki a legelevenebb, legszófogadatlanabb volt.
-- Ne fuss el! Ne maradj le! Ne veszekedj! -- dorgálta a tyúkocska egész nap, de hiábavaló volt, Csipp úrfi mindig azt csinálta, amihez éppen kedve volt.
-- Baj éri egyszer! -- féltette anyja.
S így is lett. Kiengedték a kis csapatot a kertbe, hogy bogarakat, gilisztákat szedegessenek. A kert végében folydogált egy kis patakocska.
-- Vigyázzatok! Ne menjetek a víz közelébe, mert mi nem tudunk úszni, mint a kacsák! -- figyelmeztette csibéit a kendermagos, aggódó tyúkanyó.
Alig mondta ki az utolsó szót, Csipp úrfi kíváncsiságból már bele is ugrott a vízbe. Nagy bánatára, mert rögtön fulladozni is kezdett.
-- Csipp, csipp, segítség! -- csipogott rémülten.
Tyúkocska ijedten szaladt segítségért. Jött is Anita, aki gyorsan kikapta a kapálódzó állatot a vízből. Megszárítgatta és így szólt hozzá:
-- Ezután, ha nem akarod, hogy bajod essen, fogadj szót a mamádnak.
A nagy ijedelem után elgondolkodott csöpp eszével Csipp úrfi és elhatározta, nem okoz több gondot tyúkanyónak.