A mérges pulyka

-- Szebb a páva, mint a pulyka, mert a pulyka, mérges pulyka, krud, krud,krud! -- énekelte Anita a baromfiudvar szárnyas lakójának, akit rettentően sértett ez a dal.
Tollait felborzolta, farktollait, mint egy legyezőt szétnyitotta, szárnyait kitárta úgy, hogy azok a földet söpörték. Körbe forgott, topogott a lábaival,a közben mérgesen rikácsolt:
-- Krud, krud, krud ...! Miért szebb a páva, mint én? -- kérdezte a társaitól. -- Nem lennék mérges, ha ezzel a buta dallal fel nem bosszantana minden nap a kis gazdim.
-- Te vagy a hibás! - - kotkodácsolták a tyúkok. -- A kislány szeret téged,s csak azért énekli a nótát, mert tetszik neki, hogy pöffeszkedsz.
-- Nem tehetek róla, ha méregbe gurulok! -- fújtatott a pulyka kakas. -- Amikor meghallom, hogy énekel Anita, mindjárt felborzolódnak a tollaim. De még a lebenyem is elkékül, úgy dühbe jövök!
Odaállt a tojói elé, majd peckesen lépdelt föl s alá, miközben szárnyait újból rázogatta és kurrogott.
-- Hát nem vagyok gyönyörű? -- kérdezte büszkén.
-- Szép vagy! Szép vagy! -- kiáltozták jobbról-balról a pulyka lányok. -- Te vagy a legszebb a baromfiudvarban! -- hízelegtek neki.
-- Ha még egyszer bosszantani mer a gazdim ezzel az undok dallal, meglátjátok elmegyek innen, a addig vissza sem jövök, míg nem találok egy pávát. Majd megnézem én jól magamnak, hogy ki a szebb!
Eljött a másik nap reggele, s amikor Anita felébredt, az volt az első dolga, hogy kiszaladt az udvarba és énekelte a pulyka kakasnak a mondókát:
-- Szebb a páva, mint a pulyka, mert a pulyka mérges pulyka, krud, krud, krud!
S a pulyka kakas most sem tudta türtőztetni magát. Elkezdte táncát és mérges kurrogását:
-- Nos, itt az idő, mint ígértem. Elmegyek! Utána járok a dolognak. Meggyőződöm saját magam, hogy tényleg szebb-e a páva nálam! -- azzal felrepült a kerítés tetejére, onnan lehuppant az útra. Búcsút intett a baromfiudvar összes lakójának, hátára vette tarisznyáját és elindult az orra után.
Meg sem állt estig. Akkor felrepült egy magas fa ágára. Ott töltötte el az éjjelt, mely tele volt számára ismeretlen, ijesztő hangokkal, suhogásokkal.Reggel a Nap első sugaraival indult tovább. Találkozott a mezőn egy szürke csacsival.
-- Hová, hová ilyen nagy sietve? -- kérdezte tőle a hosszú fülű.
A pulyka kakas elmondta mi járatban van.
-- Szerencse, hogy velem találkoztál, mert nem kell tovább baktatnod. A mi farmunkon él egy kényeskedő páva. I-á, azért kényes, mert azt hiszi ő a legszebb a világon.
-- S tényleg szép? -- kérdezte mohón a pulyka.
-- I-á,i-á... szép, szép, de mi haszna? Semmire nem használják a gazdámék, csak a kertjük dísze. -- mondta fitymálóan a csacsi. -- Nem tud dolgozni. Nem is becsülik nagyra a farmon. -- tette hozzá a szürke szamár.
-- Azért megnézem magamnak! -- mondta a pulyka kakas, s elindult a csacsival a farmra.
Ott sétált, tollait legyezve a páva. Illegette, billegette magát.
-- Ahogy elnézem -- mondta a pulyka --, valóban szép madár, de én többet érek, mert a húsom ízletes. S most már tudom, hogy nem rosszaságból énekel nekem a kis gazdim, hanem csupa szeretetből.
Megnyugodva tért vissza a baromfiudvarba, és amikor a kislány rázendített az ismert nótára, még inkább felborzolta a tollait, hogy örömet szerezzen vele neki.

Macska óvó néni

Korgó gyomorral heverészett a macska a heverőn. Rettenetesen éhes volt. Nem merte becsukni a szemét, mert ahogy lecsukta a szempilláit, azonnal megjelent előtte egy nagy porcelán tál, rajta gőzölgő, illatozó egér pecsenye.
Olyan élethű volt a látomása, hogy mohón kapott utána, de csak az üres levegőben csattogott a foga.
Nyála folydogált a finom falat után.
Már nem is tudott visszaemlékezni, mikor is evett utoljára egeret.
-- Hej, ha a szemem elé kerülne egy -- sóhajtott keservesen --, úgy elkapnám, de akármilyen éhes is vagyok , nem enném meg egyből, sokáig játszanék vele!
De hiába szimatolt bele a levegőbe, hiába billegtette hosszú bajszát, nyoma sem volt egér illatnak.
Meglátta az asztalon a hirdető újságot.
-- Olvasok egy kicsit, hátha elterelődik a figyelmem az éhségről. -- gondolta, s hanyatt feküdt. Így mélyedt bele az újság apróhirdetéseibe.
Már a harmadik oldalt fürkészte, amikor felfigyelt egy cikkre.
" A belvárosi egéróvodába, jószívű, kedves óvó nénit keresünk. Sürgős! "
Úgy pattant fel a tarka macska, mint akit puskából lőttek ki. Kinyitotta a szekrény ajtaját s lázas izgalommal keresett, kotorászott benne. Úgy belebújt a szekrénybe, hogy csak a farka hegye látszott ki belőle.
-- Ez nem jó, ez sem! -- dobálta kifelé a ruhákat. Míg egyszer csak megcsillant a szeme.
-- Ez kell nekem! -- kiáltott fel boldogan, azzal kivett a szekrényből egy hosszú, kék csíkos ruhát.
Magára vette és forgott a tükör előtt.
-- Egész jó! -- állapította meg elismerően.
Keresett a fejére egy fehér fityulát, ami alól csak a szeme kandikált ki.
Megnézte az újságban az óvoda pontos címét és hosszú, nesztelen léptekkel elindult.
Kissé remegő szívvel húzta meg a kapura szerelt csengőt. Türelmetlenül várakozott.
-- Jövök már! -- hallatszott a kapu másik oldaláról egy öreg egér cincogása. s szélesre tárult a bejárati ajtó.
A tarka macska alig tudta magát türtőztetni, majdnem ráugrott az öreg egérre.
-- No, no komám! Nyugi, nyugi! -- csillapította magát halkan. -- Jobb falatok várnak rád odabent.
-- Mi járatban van? --kérdezte az egér portás. -- A hirdetésre jött talán?
-- Igen, igen. -- bólintott nyájasan a macska. -- Remélem nem késtem le? -- s megremegett kissé a bajsza, arra a gondolatra, hogy már betöltötték az állást.
-- Nincs elkésve. -- cincogta az egér. -- Jöjjön beljebb.
-- Úgy ám, már bent is vagyok. -- mosolygott magában a tarka macska, amint becsukódott mögötte a kapu.
Bevezette az öreg egér portás egy takaros terembe, ahol egy szép, barátságos, fiatal egér néni ült az íróasztalnál, s lapozgatott egy könyvben.
-- A hirdetésre jött. -- szólt oda neki a portás egér, azzal kiment.
Egyedül maradt a macska a fiatal egérrel, aki olyan enni valóan szép volt, hogy a macska nyála megindult, gyomra pedig egy hatalmasat dübörgött.
-- Csönd legyen gyomrom! Csönd legyen! Várj még egy kicsit! -- csitította éhes gyomrát.
Az egérke ráemelte fürkésző szemeit a jövevényre és alaposan megnézte tetőtől-talpig.
-- Szereti a kis egérkéket? -- kérdezte.
-- Micsoda kérdés! -- dobbant egy nagyot a macska szíve, és akkorát nyelt, hogy majdnem lenyelte saját nyelvét, de hangosan így szólt: -- Nagyon szeretem őket, hiszen olyan enni valóak.
-- Akkor úgy látom, nincs semmi akadálya, hogy alkalmazzuk. -- mondta az egér igazgató néni. -- Állapodjunk meg a fizetésben.
-- Arról nem érdemes beszélni! -- kiáltott mohón a tarka macska. -- Minden ajánlatot elfogadok. Mikor kell kezdeni a munkát?
-- Most bemutatom a pici egereknek, hagy ismerjék meg az óvó nénijüket, és ha magának is megfelel, holnap reggel hét órára várjuk.
-- Csak holnap? Azt hittem most mindjárt maradhatok! -- mondta a macska leverten, mert abban reményben volt, hogy nemsokára megtömheti egérpecsenyével üres gyomrát.
-- Nem, most nem, majd holnap reggel. -- mosolygott az egér.
Bementek a játszó terembe. A falak mentén sok-sok pici ágyikó állt. A terem közepén asztalkák, körülöttük kis székekkel. A padlóra terített szőnyegeken játszottak az egér gyerekek.
A tarka macska földbe gyökeredzett lábakkal állt az ajtóban.
-- Ennyi egér egy rakáson! -- ujjongott magában, s szemei ide-oda forogtak, számlálta az egereket. -- Ha a dadákat, a szakácsokat és a takarítókat is beleszámolom -- gondolta a macska--, egy hétig vígan élek itt.
-- Szerbusztok kicsinyein. -- szólt mézes-mázas hangon. -- Holnaptól én vigyázok rátok.
Az egér csemeték közrefogták az " ál "óvó nénit, akinek irtó nagy erőfeszítésébe került leszorítania mancsait, nehogy elkapjon akár egyet is közülük.
-- Majd holnap. --dünnyögte.
Hazafelé, menetközben találkozott az öreg kandúrral.
-- Hát te -- nézett rá csodálkozva a kandúr --, mit keresel errefelé, és ilyen öltözékben?
A tarka macska részletesen beszámolt útjáról barátjának, aki irigykedve szólalt meg: -- Még ilyen szerencsét! Nem tudnál kertésznek beajánlani engem oda?
-- Még mit nem! -- húzta el a száját a tarka macska. -- Ők az enyémek, keress te is magadnak!
Az ál óvó néni nem is sejtette, hogy Bodri kutya, az egéróvoda sofőrje, a kerítés mögül kihallgatta beszélgetését a kandúrral.
-- Majd adok én neked egérpecsenyét! -- vakkantott mérgesen Bodri.
Alig várta a macska , hogy reggel legyen. Már hét óra előtt ott topogott türelmetlenül az óvoda előtt.
Pontban hét órakor megnyomta a csengőt.
-- Jó reggelt. -- köszönt a kaput nyitó egér portásnak. -- Megérkeztem.
-- A kis egér gyerekek már várják. -- mondta az egér.
A macska hatalmas ugrásokkal sietett a terembe.
-- Nem kell már sokáig várakoznotok, itt vagyok! -- lépett a kis egérkék közé.-- Egy-kettő álljatok sorba.
Az egérkék szót fogadtak. Egymást taszigálva álltak be a sorba.
-- Ez az! -- pödört egyet izgatottan a bajszán a macska. -- Szeretném megnézni, hány kövérke van közöttetek. --s sétálni kezdett az egerek előtt. -- Te jó kövér vagy! Állj ki a sorból. Te is, és te is. -- kiválasztott ötöt. -- No mára ennyi elég lesz. -- gondolta. -- Ti menjetek játszani. -- szólt a többi egérkéhez. -- Ti meg gyertek velem.
Azonban ebben a pillanatban kivágódott az ajtó és mérges morgással, éles fogait vicsorítva, ott állt Bodri kutya:
-- Itt nem rendezel lakomát, te galád macska! -- vakkantott egy jó hangosat Bodri.
Még az ablakok is beleremegtek.
De még, hogy remegett a tarka macska! Kereste merre menekülhetne, de nem talált kijáratot csak egyet, ott meg a felbőszült kutya állt, aki nem teketóriázott sokat. Elkapta a macska bundáját és úgy lódította ki az utcára, hogy csak úgy nyekkent. Majd nyakát szegte. Alig tudott feltápászkodni. Minden porcikája sajgott.
Meglátta a kandúr:
-- Repülni tanulsz? -- kérdezte tőle. -- Ezt is kell tudni az óvó néninek?
A tarka macska nem válaszolt. Szégyenkezve, éhesen osont el, s ettől kezdve nagy ívben kerülte az egéróvodát.

A telhetetlen medvebocs

-- Anyu -- szólt édesanyjához a fehér szőrű, piros szemű nyuszi. -- Holnap lesz a születésnapom. Úgy szeretném meghívni vendégségbe a barátaimat! Szépen kérlek, készíts nekünk finom uzsonnát.
-- Meglesz kisfiam, meglesz. Hívd csak a pajtásaidat. -- ígérte nyúl mama. --Mindegyikőtöknek elkészítem a kedvenc csemegéjét.
Boldogan futott egyik barátjától a másikig a nyuszi.
-- Holnap lesz a szülinapom, gyertek el ti is Talpaska és Füleske. -- Téged is meghívlak a születésnapi bulimra. -- mondta a kis medvebocsnak. Meghívta még a pettyes őzgidát és a vörös Róka Bandit.
A vendégek másnap sorra megérkeztek.
-- Gyertek, üljetek az asztalhoz. -- invitálta a kis állatkákat nyúl mama.
A kis bocs volt, aki társait félrelökve, elsőnek futott az ünnepi asztalhoz. Felfedezte a bögre mézet és már nyalta is.
-- Brumma, brumma, de finom! -- billegette fejét ide-oda evés közben.
A nyuszikák felkiáltottak meglepetésükben:
-- Sárgarépatorta!
A gidácska csodálkozva csapta össze első lábait:
-- Itt van az én legkedvesebb ételem, a fűpástétom!
Róka Bandit is meglepetés fogadta.
-- Ni csak, csirkeragú illatozik a tányéromon!
Nyúl mama örült a legjobban, hogy eltalálta a vendégek kedvenc ételét.
-- Egyetek, jó étvágyat!
S az éhes csemeték nekiláttak az evésnek.
Maci volt az első, aki az utolsó cseppig kinyalta a mézes edényt.
-- Kérek még brumm, brumm! -- mondta dörmögve.
Nyúl mama már tette is elébe az újabb teli bögrét.
Brumi azt is megette egy szuszra.
-- Még, még! -- követelte a kis torkos bocs.
-- Sajnos nincs több. -- csóválta a fejét nyuszi mama. -- De azt hiszem ennyi bőven elég is, mert gyomor rontás lenne belőle, ha még ennél.
A medvebocs azonban úgy érezte, még mindig éhes. Körülnézett kinek a tányérjáról csenhetne el valami jó falatot.
Épp abban a pillanatban fordult el Róka Bandi, hogy egy nagyot tüsszentsen. Több se kellett a bocsnak, hirtelen elkapta a csirkeragut és már le is nyelte.
-- Hol a csirkém? -- fordult vissza az üres tányérjához Bandi.
-- Megetted! -- vágta rá gyorsan Brumi, aki még mindig nem lakott jól.
Egy óvatlan percben Tapsi elől kapta el a répatortát. De nem volt ideje lenyelni, mert megfogta jól erősen nyúl mama a tortát tartó karját.
-- Ejnye, ejnye Brumi! Hogy lehetsz ilyen telhetetlen? Te kaptál a legtöbbet és mégis ellopod a társaid elől az ennivalójukat. Csúnya dolog, amit művelsz! -- fedte meg szigorúan a torkos bocsot, aki nagyon elszégyellte magát.
-- Ne haragudjatok rám. -- kért bocsánatot. -- Soha többé nem teszek ilyet.

A fellázadt játékok

Akár hiszitek, akár nem,megtörtént az alábbi mesém.
Volt egyszer egy kisfiú. Rettentő rendetlen volt. Hiába kérték a szülei este, hogy rakja el a ruháit, tegye a játékait a polcra. Nem fogadott szót. Játékait szanaszét hagyta. Az egyik autó az asztal alatt féloldalra billenve feküdt, a másik ég felé meredő kerekeivel beszorult az ágy és a fal közé. A maci félig kiszakadt füllel a szék alatt hasalt s a többi játék is hol itt, hol ott kényelmetlenül töltötték az éjszakát.
A szomszéd szobában alvó édesanya nem tudott pihenni a szegény szétdobált játékok jajgatásától, nyöszörgésüktől.
Reggel így szólt a kisfiához:
-- Kérlek rakd a helyükre a játékaidat, ruháidat, mert nem tudok tőlük aludni, olyan keservesen sírnak, panaszkodnak, hogy kimegy a szememből az álom.
-- Jaj, a derekam, úgy fáj , nyomja az építő kocka, amelyikre dobott a kis gazdám! -- siránkozik a szőrme cicád.
-- Nekem a fülem fáj nagyon! -- mondja a maci.
És így sírnak-rínak, mind a játékaid. Meglátod egyszer felkerekednek és itt hagynak, új gazdit keresnek maguknak.
-- Anya azt hiszed világgá mennek bánatukba? -- kérdezte ámuló szemekkel a kisfiú.
-- Úgy ám, az lesz , ha nem rakod őket a helyükre. -- válaszolt anya.
S úgy is történt, mert a rendetlen kisfiú a következő este szintén szétdobálva hagyta játékait.
Nem tudtak szegények aludni.
-- No, ebből elég volt! -- kiáltott fel a kiscica. -- Ki jön velem? Nem maradok itt tovább! Elmegyek, keresek magamnak egy másik gyereket, aki jobb lesz hozzám!
-- Megyek én is! csatlakozott a cicához a maci.
-- Én is, én is megyek! -- zúgták a játékok.
Felültek a távirányítós autóra és a sötét éjszakában elindultak egy rendes kisfiút keresni.
-- Várjatok meg, mi is veletek tartunk! -- futottak a játékok után a könyvek, a színes ceruzák.
Igen megtépázott menet volt. Az egyik autónak hiányzott az ajtaja, a másiknak csak három kereke volt. A könyvek is siralmasan néztek ki. Kitépett lapok, összefirkált oldalak mutatták a kisfiú rosszaságát. A színes ceruzák között sem volt egy ép sem. A végeik meg voltak rágcsálva, ketté törve, hegyeik kitörve.
Igazán megérdemelte a kisfiú, hogy játékai elhagyták őt.
Amikor reggel felébredt a kisfiú, szobája üres volt. Nagyon meglepődött.
-- Anyu, anya, te pakoltál ki a szobámból? -- kérdezte a belépő édesanyjától.
-- Nem. Nem én voltam. -- felelte anyja. -- Bekövetkezett, ami várható volt fiam. Megunták a rendetlenséget a játékaid és elmentek.
Keserves sírásra fakadt a kisfiú:
-- Ígérem, soha többé nem leszek rendetlen. Megkeresem a játékaimat, bocsánatot kérek tőlük.
Azzal a kisfiú elindult a keresésükre. Hamarosan meg is találta őket. Fáradtan vonszolták magukat a kertek alatt.
A kisfiú hazavitte, megjavította valamennyit a szülei segítségével és attól kezdve minden este lefekvés előtt , megsimogatta és a helyére rakta játékait. Jó éjszakát kívánt nekik s békésen aludtak.

Az elefánt fogorvos

Az elefánt fogorvos

Élt az erdőben egy vaddisznó mama, papa és kilenc kismalac. Reggeltől estig járták az erdőt.Túrták a földet,ropogtatták a makkot, a gesztenyét. Kedvenc csemegéjük volt a vadkörte.
A vaddisznó szülőknek sok bajuk, dolguk akadt a csíkos hátú malackákkal.
-- Kuíí, kuíí, miért taszítottál oldalba? -- visított az egyik. De azon nyomban vissza is adta. Utána futott testvérének és jókorát beleharapott a fülébe.
-- Ujíí, ujíí! -- jajgatott a sértett. --Ez nagyon fájt! --azzal belegázolt a pocsolyába, eldőlt benne és már elis felejtette a bánatát.
Ott termett rögtön a többi kis röfi.Úgy belefeküdtek a sárba, hogy csak a fülük hegye ágaskodott ki.
-- Még az a jó, hogy szeretnek fürödni a csemetéink. -- röfögte büszkén vaddisznó mama a párjának.-- Úgy hallottam vége a fogorvos szabadságának. Megkezdte a rendelést. Vigyük el a malacainkat, nézessük meg a fogaikat. Nőnek lassan a kis agyaraik is, azt sem ártana ha megnézné az elefánt fogorvos.
-- Vidd el őket, ha akarod. -- mondta a vaddisznó papa, s nagyot szívott nádpipájából.
-- Nem úgy van az röf-röf. -- dörmögte a mama. -- Egyedül nem bírok el a kilenc lurkóval. Neked is jönnöd kell!
-- Röf, röf, hát jó, akkor megyek én is. Holnap reggel indulhatunk. -- döntötte el a fogorvosi témát vaddisznó papa. -- Most megyek és én is fürdök egyet. -- s nyakig mártotta magát a sűrű iszapba.
Másnap reggeli után, így szólt mama a malackákhoz:
-- Menjetek le a folyóhoz és alaposan mossátok meg a fogaitokat. Elmegyünk az elefánt fogorvoshoz.
-- Kuíí, én nem megyek! --visított az egyik csíkos lányka. -- Fájni fog!
-- Nem fáj az. -- vigasztalta anyja.
Kuíí, kuíí, de fáj, nem megyek! -- toporzékolt a rosszaság.
Vaddisznó papa egy hirtelen mozdulattal elkapta a nyafogó malacka fülét, s jól megráncigálta:
-- Hallgass te nagyszájú! Fogorvoshoz megyünk és punktum!
Fülét, farkát behúzta az apai szigorra a röfilány.
--Igen papa. Úgy lesz papa. --röfögte engedelmesen.
El is indultak.
Elől ment a papa, utána a kilenc ugrándozó malacka és a mama zárta a sort, aki egyet-egyet lökött gyengéden az orrával a lemaradó lurkókon.
Kiértek az erdőből és már messziről látták a folyóparton gyülekező állatokat, akik úgy látszik szintén a fogászatra jöttek.
-- Téged is elhoztak a szüleid? -- kérdezte a félős vaddisznó lány a kis nyuszikát, aki szintén ijedten bújt az anyja köténye alá.
-- Ühüm. -- bólogatott a nyuszi. -- Nem rágtam sok sárgarépát és megnőttek a fogaim. -- panaszkodott.
Megérkezett az elefánt fogorvos.
-- Kérem csak sorban, csak sorban. Semmi tolakodás. Mindenkinek megnézem a fogait.-- mondta barátságosan
A krokodillal kezdte, akinek kettő fogát ki kellett húzni.
Sorra kerültek a vaddisznó malacok is.
-- Ujjí,ujíí, félek! -- visított megint a röfilány.
-- Gyere csak közelebb. -- fogta meg ormányával a malacka fülét és gyengéden maga elé húzta az elefánt. -- Tátsd ki a szád! Mond, hogy ÁÁÁ! Így ni! Hiszen neked nincs is rossz fogad! Úgy látszik szereted a vadgesztenyét. -- dicsérte meg a fogorvos.
-- Szeretem ám és jól meg is rágom! -- röfögte boldogan a kis malacka.
-- Röf, röf, röf, ha már mi is itt vagyunk, a mi fogainkat is nézze meg Elefáni fogorvos bácsi. -- kérte a vaddisznó mama.
-- Rendben van, megnézem. --bólogatott az elefánt. -- Hűha, itt bizony kettőt húzni kell, ezt pedig betömöm. --s mire a vaddisznó elordította volna magát fájdalmában, már kint is volt a lyukas fog. A tömés nem fájt.
Az elefánt ormányából vizet fröcskendezett a disznó szájába, hogy öblítse ki.
Utána a vaddisznó papa következett.
--Ni csak, itt minden fog ép, egészséges. -- jelentette ki a fogorvos. -- Még az agyarait sem kell megreszelni.
-- Meghiszem azt! -- röfögte büszkén a vaddisznó. -- Szeretem rágcsálni és jól meg is rágom a makkot. Az agyaraimat pedig minden nap köszörülöm a fák törzsén.
Az elefánt fogorvos így vizsgálta meg és gyógyította az erdei állatok fogait.

l

A kismanók

Élt egyszer egy kisfiú. Nagyon mozgékony,játékos volt. Az iskolában a padban ülni és a tanító nénire figyelni órákon keresztül nagyon nehéz volt neki.
Nem csak a keze, lába járt ide-oda állandóan, hanem a gondolatai is fürgén kalandoztak erre-arra.
-- Rudi! -- szólt rá a tanító néni. -- Hol járnak már megint a gondolataid? Miért nem figyelsz?
A kisfiú ilyenkor megrezzent, de pár pillanat múlva újra izgalmas utakon jártak a gondolatai.
Délután édesanyja tanulásra, lecke írásra hívta. Rudika ímmel- ámmal rakosgatta könyveit:
-- Ebből nincs tanulni való. -- dobta félre az énekkönyvet. -- Ebből a vacakból van. -- lapozgatta a nyelvtan füzetet. --Sajnos matekból is van. -- jegyezte meg bosszúsan.
-- Kisfiam szépen írd a számokat. -- kérte anyja a füzet fölé hajolva. -- Milyen számok ezek? El sem tudom olvasni!
-- Úgy utálok tanulni! -- fakadt ki a fiú.
-- Ezt sehogy nem értem. -- nézett rá csodálkozva édesanyja. -- Olyan jó eszű gyerek vagy. A tanító néni is azt mondja, okos, értelmes fiú vagy.Kitűnő tanuló lehetnél, ha tanulásra használnád az eszed.
-- De én utálom a számokat és a betűket! -- mondta Rudika. -- És unalmas tanulni.
-- A te kötelességed az, hogy tanulj! -- fedte meg az asszony szigorúan. -- Egy-kettő, állj neki a lecke írásnak!
-- Muszáj? -- nézett anyjára kérdőn Rudika. -- Nem játszhatnék előbb egy kicsit?
-- Nem. Előbb a tanulás és utána jöhet a játszás. -- mondta ellentmondást nem tűrő hangon anya.
Eljött a lefekvés ideje. Rudika hamarosan mély álomba szenderült.
Éjjel hirtelen keserves sírásra ébredt.
-- Mi ez a sírás? Ki sírhat? -- csodálkozott nagyot ásítva.
Hallgatódzott, pedig legszívesebben elfordult volna a másik oldalára, hogy folytassa álmát. De a sírás erősödött. Sőt! Mintha többen is sírnának. A kisfiú felült, szemeit a holdsugár halvány fényében a sírás felé meresztette. A síró hangok az íróasztala felől jöttek. Lassan hozzá szokott a szeme a félhomályhoz és ki tudta venni kik sírnak.
A matematika füzet kockás lapján tíz pici manó szaladgált le s föl, közben folyt a könnyük és panaszkodtak:
-- Nézzétek meg, milyen helyzetbe állított ez a haszontalan fiú engem! Pedig én az egyes szám vagyok, s nem nehéz leírni. Mégis majdnem hanyatt esem. Alig tudom már tartani magam. Olyan fáradt vagyok!
-- És én? -- sírdogált az ötös számú manó. -- Az én hasam úgy összenyomorította, hogy mindjárt elájulok!
-- Milyen hosszú nyakad van! -- gúnyolódott vele a kilences manó.
-- Még ki is gúnyolsz? Azt hiszed, te szép vagy? Olyan pici a fejed és hosszú a lábad, akár egy gólyának! -- támadt rá a kis ötös számmanó.
-- Engem nézzetek meg! -- pityergett a hatos. -- Be sem fejezett a fiú.
-- Miért haragszik ránk ez a gyerek? Miért nem szeret bennünket? -- sírdogált mind a tíz manó.
-- Minket sem szeret! -- kiáltott át a nyelvtan füzetből egy betűmanó.
Odafutottak a számmanók a nyelvtan füzethez. Mit láttak? A sorokban a betűk sokkal rondábban voltak írva, mint a számok a matematika füzetben.
-- Oh! Szegények! A ti helyzetetek sem rózsás! -- szörnyülködtek a számmanók.
-- Nem bizony! -- mondta sírós hangon a nagy " A " betűmanó.-- Nézzétek meg, hol van az egyik lábam. Olyan sánta vagyok, hogy legszívesebben mankót kérnék.
-- Pedig ha tudnátok, hogy milyen segítőkészek vagyunk. -- Szólalt meg síró hangon a " T " betűmanó. -- Odaugrok a helyemre, mert a múlt idő jele,magánhangzó után két " t ". De ez a fiú egyszerűen lesöpör onnan. Nem engedi meg , hogy duplán álljak.
-- Minket meg egyszerűen összetéveszt. -- panaszkodtak a " J " és a " LY " betűmanók. -- Ha engem kellene használnia -- duzzog a pontos jé betűmanó --, biztos, hogy a testvéremet írja.
-- Hát te meg melyik manó vagy? -- hajol a kettes számmanó agy torzszülött betűmanó fölé.
-- Én lennék az " R " betű. -- zokog a kis manó keservesen--, de rám rakta a " D " testvéremet. Így most csak veszekedünk. Ő nyom engem, én meg szeretnék kibújni alóla, de sehogy sem tudok.
Nagyon elszégyellte magát Rudika és meg is sajnálta a siránkozó számokat és betűket. Kibújt a meleg takaró alól, szeméből kitörölte az álom utolsó maradványát. Odaült az íróasztalához.
-- Gyertek-- szólt a számokhoz, betűkhöz szeretettel és kedvesen--, helyre raklak benneteket.
Azzal fogta a tollát és gyöngy betűkkel leírta újra a matek és nyelvtan leckéjét.
Másnap a tanító néni boldogan írta a kis fiú füzetébe a megérdemelt ötöst.
Rudika ragyogó szemekkel nézett a számokra és a betűkre, s úgy látta, hogy azok szeretettel, mosolyogva kacsintanak rá.

A vén diófa

A vén diófa

Áll kert végében egy vén diófa. Éveinek számát már rég nem figyeli.Mellette a többi gyümölcsfák is csak találgatni tudják, hány éves is lehet?
-- Annyit tudok -- zizegnek halkan az almafa levelei, hogy amikor engem ide ültettek, a diófa már itt állt, s már akkor is ilyen hatalmas volt.
-- Így van. -- bólintott rá a körtefa. -- Emlékszem eleinte mennyire féltem tőle.
-- Kezdetben mogorva is volt. -- fűzte a beszédhez a terebélyes cseresznyefa. -- Alig akart szóba elegyedni velünk. Csak rázogatta az ágait, és mindig talált rajtunk valami dorgálni valót.
-- Ja, ja -- helyeselt a vékony ágú meggyfa is. -- Hol azért szidott meg, mert erősen hajladoztam még a gyenge szélben is.
" -- Elzavarod az énekes madarakat! Maradj már nyugton egy kicsit,reggelizni jönnének a cinkék, de te elijeszted őket! " -- morgott rám már kora reggel. Hol meg azért haragudott, hogy nyissam ki jobban a virágszirmaimat.
" -- Nem veszed észre, hogy ha csak résnyire nyitod ki őket, a méhek nem férnek bele, nem tudják kiszedni belőle a virágport. Terméketlen maradnak a virágaid, nem lesz gyümölcsöd! "
-- De később, ahogy nőttünk, növekedtünk, úgy vettük észre, hogy egyre barátságosabb, egyre kedvesebb lett velünk.-- mondta az alacsony növésű őszibarackfa. -- Mennyi mesét hallottunk tőle! Minden nap mondott valami érdekes mesét.
-- Mostanában azonban nagyon csendes. -- állapította meg a mogyoró bokor. -- Mintha szomorú lenne.
-- Talán beteg is. --tette hozzá az almafa. -- Kérdezzük meg tőle, miért ilyen hallgatag.
Azonban mielőtt megkérdezhették volna a diófától, hogy mi a baja, odarepült egy vadgalamb a diófa vastag ágára és így szólt hozzá:
-- Nagyon búsnak látszol, megkérdezhetem mi az oka?
Mélyet sóhajtott a fa, szinte beleremegett a törzse és az összes ágai is.
-- Öreg vagyok. Nagyon öreg. --susogta csendesen. -- Nincs erőm már új hajtásokat hozni, sőt a meglévők is lassan elszáradnak. Nézd meg, kopaszodom. Egyre több levelem hullik a földre. Szomorú vagyok, mert nincs már dús lombkoronám, nem jönnek már bújócskázni a madarak. -- sóhajtozott a vén diófa.
Sajnálta a vadgalamb az öreg fát, és sajnálták a gyümölcsfák is, de nem tudták mivel vigasztalni, mert valóban szomorú látványt nyújtott száraz, kopasz ágaival.
S egy nap emberek jöttek a kertbe. Nézegették, gyönyörködtek a sudár, egészségtől hajladozó gyümölcsfákban. Megálltak a vén diófa előtt.
-- Ez a fa kiöregedett, kevés diót terem, itt az ideje, hogy kivágjuk. -- mondták.
Még a lélegzetük is elállt egy pillanatra a gyümölcsfáknak. Leveleik sem moccantak a rémülettől
-- Oh, te szegény testvérünk. -- sóhajtozták keservesen.
A vén diófa megadóan hajtotta meg még zöldellő ágait.
-- Ne búsuljatok miattam testvéreim. Így van ez rendjén. Öreg vagyok, nem veszik már hasznomat az emberek, sem a madarak. Se koronám, se termésem, se árnyékom nincs már. Csak azt sajnálom, hogy nincs utódom, nincs fiam, aki a helyembe lépne.
-- A jövő héten kivágjuk. -- határoztak az emberek, azzal elmentek.
A vén diófa csak állt ott meggörnyedve. A szél kikerülte szánalmasan száradt ágait, nem akarta, hogy a zörgéssel még inkább ráébressze a fát, hogy öreg már. Nem akarta, hogy a sárgult levelek lehulljanak a földre.
-- Úgyis lehullanak maguktól is. -- súgta a madaraknak röptében a szél.
Este lett. A gyümölcsfák, a madarak, még a szél is aludni tért, csak a vén diófa szemére nem jött álom.
S az éjszaka csendjében egyszer gyenge, halk hangokat hallott a földről, nem messze a törzsétől.
Először azt hitte, egy kis egér fut alatta, de nem cincogó hangot hallott a füle, hanem kis nyögéseket, s hirtelen a hold fényénél meglátott előbújni a földből egy ici-pici levelet, s még egyet.
-- No végre! -- nyögött a zsenge fácska egy jó nagyot, s kinyújtóztatta elgémberedett ágacskáját.

A vén diófa nem hitt a szemének.
-- Jól látok -- dörzsölgette szeméből a boldogság könnyeit --, jól látok? Fiam született?
-- Jól látsz papa, itt vagyok! Nem volt könnyű kibújnom ebből a kemény földből, de itt vagyok! -- kiáltott fel a kis legény az apjához, olyan hangosan, hogy felébredt a gyümölcsösben minden fa, s felébredtek a lombok között a madarak is.
-- Mi történt? -- kérdezték kíváncsian kórusban.
-- Fiam született! -- hajladozott jobbra-balra a vén diófa. Örömében majd kiugrott a földből gyökerestől. -- Fogadjátok őt szeretettel, és kérlek benneteket, hogy úgy tanítsátok, ahogy én tanítottalak hajdanán bennetek. S amikor a vén diófa a fűrész erős fogának szorítása alatt kidőlt, az ifjú sudár diófa elfoglalta apja helyét, és sok-sok éven át barátságban élt a gyümölcsfákkal, akik fogadalmukhoz híven szeretettel tanították, és sokat meséltek neki a vén diófáról.

Utolsó kívánság

Utolsó kívánság

Ősz hajú nénike éldegélt egy takaros kis hófehérre meszelt házikóban. Nem volt egyedül. Körül vették őt kutyája, macskája, a kertjének sok színes illatozó virágai. S nagyon sokat ott volt vele kedvenc dédunokája Anita, aki pici kislány létére mindenben segített mamájának.
-- Nézd kincsem, így kell elültetni ezt a virághagymát, hogy tavasszal pompás tulipánná fejlődjön. -- tanította unokáját.
Anita figyelt a magyarázó szóra, figyelt a vékony, ráncos kéz munkájára. Kis vödrében hozta a vizet, öntözte a virágokat együtt az ő drága mamájával.
Délután, amikor leültek megpihenni, a kislány átölelte az öregasszony vállát és cuppanós csókot nyomott ráncokkal barázdált arcára.
-- Nagyon szeretlek dédi. -- súgta a fülébe.
Dédinek ilyenkor végig csurogtak arcán a könnyei.
-- Olyan boldog vagyok kincsem. -- mondta csendesen.
Lesszi kutya is odatelepedett gazdája lábához és meleg tekintettel nézett fel rá. Az öreg kandúr az ölébe ugrott, kényelmesen elhelyezkedett, s a simogató kéz alatt halkan dorombolni kezdett.
Így éltek nyugalomban, békességben, munkában és pihenésben.
-- Gyere kincsem -- mindig így szólította unokáját --, gyere sütöttem neked finom kalácsot.
S a kislányt így kényeztette, mert minden napra készített neki valami finomságot.
Egyszer azonban, amikor Anita reggel felébredt, nem hallotta dédije halk csoszogását sem a konyhában, sem az udvaron.
-- Elaludt az én mamám talán? -- találgatta a kislány két nagy ásítás közben. Kiugrott ágyából, s futott dédi szobájába. Az ajtó előtt megállt egy pillanatra és hallgatózott. A szobából halk nyöszörgés hangja jött. Rosszat sejtve nyitott be, s látta ,hogy mamája sápadtan, fájdalmas arccal fekszik ágyában. Fejét jobbra, balra forgatja.
-- Mi a baj dédikém? -- lépett ágyához aggodalmasan Anita. .. Mid fáj?
Ráemelte fáradt szemét unokájára a nénike és így szólt:
-- Mindenem fáj kincsem. Nagyon öreg vagyok már, elhasználódott minden porcikám.
-- Hívok orvost, ír fel neked gyógyszert és meggyógyulsz. -- mondta a kislány és simogatta mamája izzadt homlokát.
-- Nem kell orvos. A gyógyszerek nem segítenek már. Halál ellen nincs orvosság.-- suttogta egész halkan dédi.
-- Ne mondj ilyet! -- ijedt meg Anita. -- Meg kell gyógyulnod!
Áttetsző ráncos kezébe fogta az öregasszony a kislány finom kezecskéjét.
-- Kincsem, bele kell nyugodnod, hogy dédikéd elmegy. Ennek így kell lennie. Az öregek elfáradtak és örökre megpihennek. De van egy kívánságom.
Olyan halkan és lassan mondta a szavakat, hogy a kislány visszafogta feltörő zokogását. Hallania kell mamája utolsó kívánságát. Mert érezte Anita, hogy dédikéjének valóban ez lesz az utolsó kívánsága.
-- Úgy szeretnék egy szép muzsikát hallani! -- suttogta a haldokló. -- Még egyszer utoljára egy szépen csengő muzsikát.
-- Milyen muzsikát drága dédikém?
-- Gyönyörűt.
Anita szomorú, fájdalmas szívvel lépett ki az udvarra. A kutyus és a macska elébe szaladtak, üdvözölték. A kislány lehajolt hozzájuk, megsimogatta selymes szőrüket.
-- Dédikém itt hagy bennünket.
S a két állat megérezte a lány bánatát, farkukat behúzták a lábuk közé, fejüket lehajtották. A kutya halkan vonyítani kezdett, a cica csendesen nyávogott. Anita leült a kerti padra, szemeiből folydogált a könny. Nem is igyekezett megállítani. Úgy érezte a sírás megkönnyíti lelkében a fájdalmat.
Leszállt a kislány mellé egy pici madárka
-- Mond meg leányka, mi szomorít el ilyen nagyon? -- csicseregte kedvesen.
-- A dédikém hosszú útra készül, nagyon hosszú útra, oda, ahonnan soha többé nem tér vissza. -- zokogott Anita. -- Utolsó kívánsága egy szép muzsika. De el sem tudom képzelni, milyen muzsikát szeretne hallani.
Ült mellette mozdulatlanul a kis madárka. Gondolkodott. Egyszer csak megcsillant a szeme és így szólt:
-- Bízd rám a mamád kívánságát. -- azzal kiterjesztette szárnyait és elrepült.
A kislány visszament a beteg szobájába, ki csendesen feküdt ágyában. Arca sápadt volt nagyon, szemei beesettek és fénytelenek .
Anita leült melléje az ágy szélére, s simogatni kezdte dédi arcát.
-- Jó hűvös a kezed kincsem.-- lehelte a beteg.
Így maradtak egy ideig. Majd Anita óvatosan felültette mamáját, a párnát odaigazította a háta alá, hozott egy fésűt és megfésülte hosszú, hófehér haját.
Ekkor egy kis madárka csőrével megkoppintotta az ablak üveget. A kislány kinyitotta az ablakot. S abban a pillanatban minden felöl röpködtek a madarak, az erdő, mező madarai. Odatelepedtek az ablak párkányára.
Anita visszaült a beteg mellé. Újra megfogta erőtlen kezeit.
A madárkák énekelni kezdtek. Gyönyörű, csodálatos mennyei muzsikát daloltak.
A haldokló nénike szája körül boldog mosoly lebegett.
-- Az utolsó kívánságom beteljesedett.
Ráemelte hálás szemeit unokájára. Kitárta két karját, mintha magához szerette volna ölelni az egész világot, és csendesen elaludt.

Késztetés

Késztetés

Furcsa vágy kerített a hatalmába.
Rémült tekintet,áldozat sikolya.
Mind ez nem is rémített,sőt késztetett,
Ragadjam meg s állítsam fel a keresztet.

Pirosló, folydogáló vértenger,
Hörgések,haláltusát vívó ember,
Rám tapadt valami fénylő irdatlan:
Ölj és ölj! kényszerített szakadatlan!

Akaratlan lecsapott a két kezem,
Erőm elhagyott, forrt a hideg vérem.
Dülledt szememben fénylett az iszonyat,
Mit követtél el te állati fenevad?

Veríték patakban hánykolódott testem,
Felébredtem és tisztult az értelmem.
Álom. Oh Istenem, hiszen ez csak álom!
Tudom, magamtól mégis irtó iszonyodom!

Vérben forgó szemek, kéjes indulat,
Ki vagyok én? Ez én? Ily gyenge alkat.
Kézzel tépem ki szívemből e vágyat,
Csöpögő vér, de nem érzek semmi fájdalmat.


Komló, 1997. október 17.

A kutya bosszúja

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gazda. Élt az udvarában egy kutya. Az ember azért tartotta, hogy vigyázzon a tyúkokra, ne vigye el őket a róka.
A kutyusnak nem volt jó dolga. A gazda nem adott neki enni.
Odaült az ajtó elé az éhes eb és így vonyított:
-- Vau, vauu, kérek enni, éhes vagyok!
Kiment az ember az udvarra és jól elverte.
-- Ne vinyíts nekem itt, menj fogj egeret! -- ordított a kutyára haragosan.
Elsomfordált szegény kutya, de este újból kérte a vacsorát.
-- Vauu, éhes vagyok!
De ezúttal is csak verést kapott: -- Menj innen a dolgodra! -- kiáltott a gazda még mérgesebben, mint reggel.
A kutya búsan lehorgasztott fejjel ballagott el az udvar mélyébe. Erősen gondolkozott, hogyan bosszulja meg a gazdája kegyetlenségét.
-- No megállj csak! -- morgott magában. -- Eszembe jutott valami! -- azzal nekiiramodott, meg sem állt, míg az erdőbe nem ért. Megkereste a rókalyukat, leült a szélére és bekiáltott: -- Róka koma, gyere! Beszédem van veled!
-- Ugyan mi beszélni valód lenne velem? Nem megyek ki, mert elkapod a bundámat és kilyukasztod. -- kiáltott vissza a róka.
-- Nem bántalak, gyere ki!
-- Nem megyek, mert félek tőled! -- felelte megint a róka.
-- Ne félj tőlem, egyezséget ajánlok. -- bátorította a kutya.
Összeszedte minden bátorságát a róka és előbújt a lyukból. -- Itt vagyok. Mit akarsz?
-- Gyere el minden éjjel a gazdám házához és kapsz tőlem egy tyúkot. --mondta neki a kopó.
Tágra meresztette szemeit meglepetésében a róka koma.
-- Mi van ezzel a kutyával? Ez még nálam is ravaszabb lenne, vagy talán meghibbant? -- kérdezte magában, de hangosan azonban így szólt:-- Ugyan miért adnál te nekem tyúkot? Mit kérsz érte cserébe?
-- Az az én dolgom, és cserébe semmit sem kérek. -- mordult egyet a kutya. -- Akkor minden éjjel gyere. Várlak. -- azzal ott hagyta a még mindig ámuldozó rókát.
Hát éjjel meg is jelent a koma, jött a megígért tyúkpecsenyéért. A kutya megfogott a tyúkok közül egyet és kivitte a kerítéshez a rókának.
-- Tessék, itt van. Edd meg!
Elkapta a róka a kvártyogó tyúkot és futott vele az erdőbe.
-- Bolond ez a kutya. -- jegyezte mg útközben.
Amikor a várához ért, széttépte és megette az ajándékba kapott jószágot.
Hanem reggel felébred a gazda, számolja a baromfiakat.
-- Hiányzik egy! -- ordít mérgében. -- Miért nem vigyáztál rájuk? -- förmedt a kutyára.
-- Oh, gazdám az éhségtől úgy korgott egész éjjel a gyomrom, hogy nem hallottam én a ravaszdi lopakodását. -- válaszol a kutya, miközben szemeit ártatlanul forgatva nézett a gazdájára.
-- Haszontalan állat! -- mondta az ember és jól elverte egy furkósbottal az ebet.
Tűrte a kutya, tűrte, alig várta, hogy újra éjjel legyen. És amikor újra leszállt az est, feljött a hold, megjelent a róka. A kutyus elkapott egy jó kövér tyúkot és kivitte a rókának.
-- Nesze, ezt is edd meg!
Fogai közé szorította a finom falatot a róka és elszaladt vele.
--Bolond ez a kutya. -- állapította meg most is.
Kijön reggel az udvarba az ember. Számolja a tyúkokat.
-- Most is hiányzik egy! -- kiáltotta és mérgében majd megütötte a guta. -- Nincs más dolgod, mint a tyúkokra vigyázni! Igaz?
-- Igaz, igaz, de jaj gazdám, olyan éhes voltam, hogy a gyomrom valósággal dübörgött, elnyomta a róka halk osonását. Ne haragudj rám.
De a gazda a bottal még jobban elverte a kutyát, mit előző nap.
Nem szólt a kutya egy szót sem, pedig rettentően sajogtak az ütések helyei.
Éjjel újból eljött a róka koma. A kutya most is a legkövérebb tyúkot vitte ki neki: -- Itt van, edd meg!
Elkapta a róka és vitte is nyomban az erdőbe.
-- Bolond ez a kutya, de én jól járok vele! -- jegyezte meg ez alkalommal is.
Reggel ketten jöttek ki megszámolni a szárnyasokat, a gazda meg a felesége. Számolják, hát újból hiányzik egy.
-- Már megint nem vigyáztál rájuk! -- ordított pulykamérgesen az ember.-- miért?
-- Higgye el gazdim, az éhségtől már nem is látok. Az éjjel is úgy kopogott a szemem, hogy se nem láttam, se nem hallottam, hogy itt a róka. -- felelte a kutya.
-- Mit hallok? -- kérdezte az asszony. -- Nem szoktál enni adni a kutyádnak? Ha így van, meg is érdemled, hogy elhordja a róka a tyúkokat! Te sem tudnál korgó gyomorral dolgozni.
Lehajtotta a fejét szégyenében a gazda.
-- Ígérem,a mai naptól kezdve rendesen kapsz bőséges ennivalót.
Úgy is volt. Ezután reggel és este kapott olyan adag ételt, hogy alig tudta megenni. Egy részét el is ásta a kertbe.
Jött ám éjjel megint a róka koma: -- Add oda a tyúkot te kutya! -- kiáltott be az udvarba.
Odafutott az eb, vicsorította a fogait: -- Vau, vauu, micsoda? Mit kérsz te? Takarodj a gazdám házától, mert elkapom a bundád és isten uccse, úgy kilyukasztgatom,hogy soha többé nem tudod befoltozni!
Úgy megijedt a róka, hogy azon nyomban a lábai közé kapta a farkát és elfutott. Meg sem állt az erdő széléig.
Ettől kezdve nagy ívben elkerülte a házat.