A két görbe bot

Cudar idő. Alighanem erre mondják, hogy a rossz kutyát is kár kizavarni, vagy minden lónak lefagyott a szarva.
Toll anyó ugyancsak jó erőben lehet, mert napok óta havazik és csak havazik. Reggeltől estig rázza, csak rázza a párnáját. Mindent beborít a fehér hó. S ez mellett erős, hideg északi szél tombol, ami aztán még keményebbé teszi, az amúgy is kemény telet. Alábújik az emberek kabátja alá. Szemébe, nyakába sodorja a hópihéket.
Cudar idő. Egész nap lapátolni kell a havat. A házak előtt, az út két oldalán lassan méteres magasságban emelkedik a fellapátolt hó.
Jóska és Karcsi az iskolából evickélnek hazafelé. Nehéz dolguk van, minden lépésnél csúsznak erre-arra.
-- Vigyázz Karcsi, itt nagyon csúszós! -- figyelmeztette Jóska pajtását, de alig fejezte be a mondatot, ő volt az, aki hasra vágódott.
-- Ha, ha, ha! -- kacagott Karcsi.
-- Ne nevess ki, mert még te is eleshetsz. -- morgolódott barátjára Jóska, miközben megpróbált feltápászkodni.
Befordultak az utcájukba.
-- Oda nézz! -- kiáltott fel Jóska. -- Mentőautó áll Feri bácsi háza előtt.
-- Csak nem esett el ő is? -- kérdezte aggodalommal a hangjában Karcsi.
Mire odaértek, a fehér köpenyes doktor bácsi épp becsukta a mentő ajtaját, s az autó óvatosan, lassan elindult. Vitte a sérültet a kórházba.
-- Anya, mi történt? -- kérdezte a kapuban álló asszonytól Jóska.
-- Elesett Feri bácsi és eltörte a lábát. Szegény öreg a boltba indult volna.
Jóska és Karcsi nagyon sajnálták Feri bácsit, akinek nem volt senkije. Egyedül élt a két gyerek szomszédságában. Háza középen állt, Jóskáék a felső, Karcsiék az alsó szomszédai voltak.
A szőke hajú, kilenc éves Jóska, és és a barna hajú tíz éves Karcsi majdnem minden nap ott ténfergett az öregnél, aki ki nem fogyott a mesékből, és mindig faragott valamilyen játékot a két fiúnak. Hol egy kis teherautót, hol hintalovat.
-- Meglátogatjuk a kórházban? -- kérdezte Karcsi barátjától.
-- Még jó, hogy meglátogatjuk. -- felelte Jóska. -- Már holnap, iskola után egyből odamegyünk.
Másnap az utolsó óra után, amikor felharsant a csengő, mely jelezte az óra végét, a két fiú, akik egy osztályba jártak, sebtében bedobálták a könyveket, a füzeteket a táskába és irány a kórház.
Mikor a bejárat elé érkeztek, jutott eszükbe, hiszen be sem mehetnek, mert még kicsik.
-- Most mit csináljunk? -- néztek tanácstalanul egymásra.
-- Be kell, hogy menjünk. -- mondta Karcsi. -- Rajtunk kívül nincs senkije.
-- Bemenni, de hogyan? -- kérdezte Jóska.
-- Min töritek buksi fejeteket? -- lépett hozzájuk a portás. -- Nincs bemenetel. Nektek tilos!
-- Tudjuk. -- bólogatott Jóska. -- De, ha nagyon szépen megkérnénk a bácsit, beengedne bennünket?
-- A törvény, az törvény. -- mondta szigorúan a portás. -- Lóduljatok innen! -- s elindult a fülkéjébe, mert meghallotta, hogy cseng a telefon.
A két gyerek gyorsan a háta mögé lépett, s szorosan, közvetlen a nyomában lépkedve, követték egészen a portás fülkéig. Ott leguggoltak az ablak alá, és míg a portás telefonon beszélt, beosontak a folyosóra.
-- Ez sikerült. -- súgta Karcsi. -- De honnan tudjuk meg, melyik szobában van Feri bácsi? -- s szomorúan nézett végig a hosszú folyosón, melynek mindkét oldalán sok-sok ajtó volt.
-- Milyen buta vagy -- mondta a barátja --, nem a szobát kell először megtalálnunk, hanem a sebészetet. Az meg, ki tudja, hányadik emeleten van?
Ebben a pillanatban felfedezte a falon a nagy táblát, amely mutatta, milyen osztály, hányadik emeleten van.
-- Ekkora szerencsét! -- súgta Karcsinak Jóska. -- Épp a sebészeti osztályon vagyunk! Az lesz a legjobb, ha minden szobába bekukucskálunk. Te az egyikbe, én a másikba. Aki megtalálja, az szól.
Úgy is volt. Nyitogatták az ajtókat. A betegek kíváncsian fordultak feléjük, és igen elcsodálkoztak a kis nebulókon. Az ötödik ajtó kinyitása után Karcsi felfedezte az egyik ágyon Feri bácsit.
-- Pszt! -- intett Jóskának. -- Megvan!
Feri bácsi úgy megörült a két fiúnak, hogy el-elcsuklott a hangja a meghatottságtól.
-- Ők a barátaim. -- mutatta be őket betegtársainak. -- Hogy jöttetek be?
-- Hm, mi..., csak úgy egyszerűen. -- dadogták a gyerekek.
Feri bácsi töviről-hegyire elmondta, hogyan esett el és tört el a jobb lába.
-- Most fekvő gipszet kaptam, de remélem, egy hét múlva kicserélik járó gipszre és akkor hazamehetek.
Jóskáék elbúcsúztak, féltek, hogy egy orvos, vagy egy nővér felfedezi őket, és akkor jobb nem gondolni rá, mi lenne akkor.
-- Be ne surranjatok még egyszer! -- kacsintott rájuk Feri bácsi. -- Majd otthon meglátogattok.
Úgy is volt. Amikor a mentő hazaszállította a törött lábú öreg embert, a két fiú minden délután ott ült az ágya mellett, és próbálták vidám mesékkel, történetekkel eltölteni az időt, ami szegény embernek most nagyon lassan múlott.
-- Olyan jól érzem már magam, a lábam is javul. Szeretnék legalább itt a szobában sétálgatni, de nem vagyok fiatal legény, görbe bot nélkül nem megy. Az meg sajnos nincs nekem. -- jegyezte meg egy délután Feri bácsi.
A gyerekek nem szóltak semmit csak sajnálkoztak ők is, hogy nincs a Feri bácsinak görbe botja, amire rátámaszkodhatna.
Ahogy elköszöntek a betegtől, ki-ki indult haza, hogy tanuljon. Jóska alig várta, hogy barátja után becsukódjon a kapu. Sarkon fordult és irány az erdő. Nézegette, méregette a szép, magas törzsű bükkfákat. Felfedezett egyet, amelyiknek az alsó ága, épp megfelelt Jóskának. Megjelölte a fát és így mormogott magában:
-- Holnap nem kell menni iskolába, eljövök egy kis fűrésszel és levágom ezt az ágat.
Tanulás közben Karcsi azon törte a fejét, hogy reggel korán kimegy az erdőbe, fűrésszel, baltával.
Másnap, rögtön ebéd után, Karcsi nem szólt be a barátjának, egyedül ment el meglátogatni Feri bácsit. A kezében szorongatott egy gyönyörű görbe botot.
-- Ezt, Feri bácsinak faragtam. -- tette le a botot a beteg ágya mellé.
Könny szaladt az öreg ember szemébe, alig látta tőle a görbe botot, de kezébe vette, forgatta, nézegette.
-- Oh, de gyönyörű! Ez igen kis barátom, szívből köszönöm. Ki is próbálom. -- azzal felült ágyában és óvatosan belebújtatta egészséges lábát a papucsába. Rátámaszkodott a görbe botra, másik oldalon Karcsi segített neki és így lépkedett egy párat a szobában. -- Mennyivel könnyebb így a mozgás. -- mondta boldogan.
Alig csukta be maga után az ajtót Karcsi, jött Jóska. Ő sem szólt be pajtásának, egyedül akarta meglátogatni öreg barátját.
-- Hoztam Feri bácsinak egy görbe botot. Magam faragtam. -- lépett a szobába Jóska. Odalépett az ágyhoz és akkor meglátta az ágy mellett a görbe botot.
-- Csak nem Karcsi hozta? -- kérdezte meglepetten.
-- Ő. -- mondta Feri bácsi, s potyogtak a könnyei a meghatottságtól. -- Ti igazán elkényeztettek és nagyon szerettek engem. -- mosolygott az öreg a könnyein keresztül. -- Igazi barátaim vagytok!
Ettől kezdve rohamosan javult Feri bácsi lába, sokat mozgott. A két fiú ott volt mellette, amikor csak tehették.

Fixi a nagy vadász

Búsult szegény vizsla. Lógatta nagy okos fejét.
-- Nincs gazdim! -- sóhajtott keservében. -- Betemették földdel.
A szomszédok hiába kínálgatták enni-innivalóval, nem fogadta el. Ült, csak ült az ajtó előtt, hol csendben, hol keservesen vonyítva. Világgá kürtölte nagy bánatát.
-- Vaúúú, vaúúú édes gazdám! -- sírt a kutyus.
Lakott a faluban egy vadász, aki tudta, hogy milyen nagyszerű vadász eb a nagy vizsla.
-- Befogadom a házamba -- morfondírozott magában az ember -- s segít nekem vadászni.
El is ment a kutyához. Vitt neki egy darabka kolbászt.
-- Edd meg Fixi. -- tette le a kutya elé.
Felemelte a fejét a bús vizsla, s amikor meglátta a férfi zöld vadászruháját, ami épp olyan volt, mint a gazdájáé, rögtön rokonszenvet érzett iránta és elfogadta a felkínált ennivalót.
-- Köszönöm -- vakkantott egyet barátságosan Fixi.
-- Gyere velem -- mondta neki a vadász --, ezután együtt megyünk vadkacsára lőni. Segítesz nekem.
-- Nagyon szívesen! -- dörzsölte fejét az ember lábához a kutyus.
S ezután valóban együtt mentek a mezőre, a nádasba vadkacsára vadászni.
Fixi ügyes vadász volt. A mély vízbe esett kacsát is nyomban megtalálta. Boldogan vitte újdonsült gazdájának. Farkcsóválva rakta le elébe, de soha nem kapott érte egy dícsérő szót, sem egy kedves simogatást. Sőt, az ennivalója is egyre kevesebb lett. Nagyon rosszúl esett ez a vizslának.
-- Gyere Fixi -- füttyentett egy kora reggelen a vadász --, indulunk vadászni.
-- Reggelit nem kapok? -- kérdezte a kutya.
-- Szemtelen kutya -- kiáltott rá az ember --, még fel sem ébredtél igazán, s már enni akarsz! Majd ha megdolgoztál érte!
Fixi tudta, hogy munka után már nem kap enni.
Kimentek a nádasba. A vadász vizsla szomorúan kullogott a puskás ember után.
-- Nem lettél jó gazdám. -- sóhajtotta halkan.
A vadász felemelte puskáját és a hangosan gágogó kacsák közé lőtt. Egy szép kövér vadkacsa, tollait hullatva, a nád közé esett.
-- Eredj Fixi, hozd! -- mutatott az esés irányába a zöld ruhás ember.
A nagy kutyának nem kellett kétszer mondani. Nyújtott testtel futott a nádasba. Hamarosan meglátta a lelőtt kacsát. Szájába kapta, de nem vitte a gazdájához.
-- Nem érdemled meg -- mondta a fogai között a kutya --, ezt nem kapod meg. Nagyon éhes vagyok. -- s eldugta a nádas közé a finom kacsa pecsenyét.
Visszament a gazdájához.
-- Nincs, nem találtam semmit. Sajnálom. -- mondta Fixi és ártatlan képpel forgatta szemeit.
-- Micsoda? Azt akarod mondani, hogy mellé lőttem? Hiszen láttam a röpködő tollat is! -- ordított mérgesen a vadász.
-- Akkor sincs. -- rántotta meg a vállát a kutya.
-- No, majd holnap talán több szerencsénk lesz. -- mondta a férfi. -- Gyerünk haza!
Éjjel, amikor mindenki aludt, a vizsla elszaladt a nádashoz és jóízűen megette az utolsó falatig a vadkacsát.
Közben egy csónakban ülve, egy messziről jött idegen vadász, végignézte, mit művel a kutya a lelőtt zsákmánnyal.
-- Furcsa. Nem értem. A vizsla egy nagy vadászkutya. Vajon miért nem vitte oda a kacsát a gazdájának?
Másnap újból kimentek vadászni, de a lelőtt madarat Fixi megint csak eldugta.
-- Most sem találtak el? -- csodálkozott a vadász.
-- Nem. Most sem. -- felelte a kutya. Éjszaka ismét elment és megette a vadkacsát.
Az idegen vadász, aki ismét szemtanúja volt ennek az esetnek is, óvatosan odalopakodott a vacsorázó vizslához és megszólította:
-- Ha nem találod tolakodásnak az érdeklődésemet, mond meg, miért nem vitted oda a gazdádnak a zsákmányt, ami a jogos tulajdona? Miért dugtad el és miért eszed meg?
Felemelte ijedten a fejét a kutya. Rettentően szégyellte magát, amiért rajtakapták, de mindent elmesélt a gazdájáról.
Szomorúan hallgatta az idegen a kutya panaszos elbeszélését. Nagyon megsajnálta.
-- Szeretnéd-e, ha én lennék a gazdád? -- kérdezte a vizslától.
Fixi ránézett a vadászra és annak szeméből mélységes kedvességet és szeretetet olvasott ki, mely felé sugárzott.
-- Igen, nagyon szeretném. -- mondta a kutya. -- S ígérem, mindig segítségedre leszek a vadászatban.
Így talált egy igazi jó gazdára Fixi, aki befogadta a házába, s jól tartotta. Sok simogatást és dicséretet kapott egy-egy közös vadászat után. Sőt, még azt is megengedte az új gazdája, hogy a szobában, az ágya előtti szőnyegen aludjon éjjelente. Így lett hűséges társa új gazdájának Fixi, akinél nem kellett többé éheznie.

A háromlábú szék

A tornácon az asztalon piros, ropogós cseresznye, egy egész tálra való, hívogatóan mosolygott a rózsás arcú, bozontos hajú Róbertre.
-- Gyere, egyél belőlem! Finom, édes a húsom.
A kisfiú lábujjhegyre állt, karjával nyújtózott a gyümölcs után, de sajnos nem érte el. Körül nézett, hogy van-e a közelben egy alkalmatosság, amire felállhatna.
Van bizony! Ragyogott fel barna szeme boldogan.
-- Itt a kisszékem! -- kiáltott fel, s már vitte is az asztalhoz. Odaállította az asztal mellé, és hopp! ... fellépett rá.
Már a szájában érezte az ízletes gyümölcsöt, de jaj, ahogy nyúlt érte, széke megbillent, és Róbert hupp! ... csak úgy nyekkent, úgy leesett a székről.
Villámokat szórt a két szeme mérgében.
-- Ezt megkeserülöd! Lelöktél a földre! Megütöttem a térdem miattad! -- kiabált magából kikelve a kisfiú.
Azzal felkapta a kisszéket. Felemelte magasra, és jól a földhöz csapta.
-- Nesze, nesze! -- s újra, s újra a földhöz vágta. -- Nesze, nesze!
Szegény szék csittegett-csattogott, s ropsz ..., kitört az egyik lába.
-- Most visszakaptad. A te lábad is fáj, nemcsak az enyém! Anyu, anyu, kérek cseresznyét! -- visított Róbert.
Közben a törött, háromlábú kisszéket felkapta és a fészer sarkába dobta, s mint, aki jól végezte dolgát, összedörzsölte két maszatos kezét.
-- Itt a cseresznyéd, csak előtte moss kezet! -- szólt édesanyja, s letette a teli tál cseresznyét a hintaágyra.
Eljött az este. Langyos szellő fújdogált. Az égbolton világított a telihold, ragyogtak a csillagok. Minden békés volt, csak a fészer sarkában sirdogált a kisszék bánatában.
-- Jaj, de fáj a lábam!
Bekukucskált hozzá a hold és megszólította:
-- Miért fáj a lábad?
-- Kitörte a kisgazdám. -- siránkozott a szék.
Csóválta fejét a hold, sajnálta a bánatos kisszéket.
Bekukucskált az ablakon a szobába, s látta, hogy Róbert vidáman játszik az autóival, nem is gondol a sarokba hajított székre.
Napokig hevert ott a törött, háromlábú szék a fészer sarkában, s minden porcikája sajgott a fájdalomtól. Így nem hagyta abba a pityergést, csak sírt és sírt.
Egyszer a szomszéd kisfiú Tamás, meghallotta a nagy sírás-rívást.
-- Megnézem, kinek van ilyen nagy bánata? -- gondolta, s átmászott a kerítésen. Megállt a fészer előtt, s a nyöszörgő hang után menve, felfedezte rögtön a sarokban a kisszéket.
-- Hát te sírsz ilyen keservesen? -- emelte fel a törött, háromlábú széket. Nézte, nézegette a törött lábát:
-- No, nem olyan nagy munka, majd én faragok neked egy új lábat.
Hazavitte a széket, letette a műhely elé. Azután kiballagott az erdő szélére. Ott nézegette a fák ágait. Megszólította az ágon ülő vadgalamb:
-- Ugyan te kisfiú, keresel valamit?
Felnézett rá Tamás és barátságosan válaszolt:
-- Egy faágat szeretnék kérni az egyik fácskától, hogy lábat tudjak faragni egy kisszéknek.
Meghallotta a kérést a közelben álló fiatal bükkfa:
-- Máris teljesítem kérésedet. -- azzal meglengette ágait, s ledobta az egyiket a fiú elé.
-- Megfelel?
-- Meg ám! Nagyon köszönöm. -- válaszolta Tamás és boldogan vitte haza a bükkfa ágat.
Otthon elfűrészelte, türelmesen megfaragta, s beütögette a helyére a formás lábat.
Szebb lett a kisszék, mint volt valaha. Olyan stabilan állt a négy lábán, hogy Tamásnak nem kellett attól tartania, hogy leesik róla.
Hanem meglátta Róbert a kerítés túloldaláról a széket:
-- Hohó, az az én székem! Add vissza rögtön! -- kiáltott át Tamásnak.
-- De te kitörted a lábát és eldobtad. -- Szólt vissza Tamás. -- Én javítottam meg. Én faragtam neki szép új lábat. Most már az enyém. Nem adom oda.
-- Apu! -- futott be apjához Róbert. -- Tamás elvette a székem! Azt mondta nem adja vissza.
Kiment a férfi az udvarra, s meghallgatta mind a két fiút, hogy mit mondanak a székről.
-- Azt hiszem a kisszéknek kell eldönteni -- mondta --, hogy kit választ ő gazdájának. S akárhogy is fog választani, el kell fogadnotok.
A kisszék nagyon gyorsan megmondta a választ:
-- Az a fiú, aki mérgében, mert ügyetlen volt, s leesett rólam, kitörte az egyik lábam, nem érdemli meg, hogy gazdámnak válasszam. Tamás fáradtságot nem kímélve, gyönyörű lábat faragott nekem. Így, ki is lehetne az én gazdám más, mint ő.
Róbert szégyenkezve hajtotta le a fejét, s elballagott a kerítés mellől.
-- Ha még egyszer lesz nekem egy kisszékem, úgy fogok rá vigyázni, hogy panaszra soha nem lesz oka! -- sóhajtotta.
A szék és Tamás még azóta is barátságban élnek együtt.

A szarvas viadal

Csendben búcsúzik a nyár. Az ősz előjelei már mutatkoznak. A fecskék tanácskozásra gyűlnek össze a hosszú villanydrótra. Nem sok idő van hátra a költözködéshez. Ugyanis a hosszú, hideg tél elől Afrika meleg tájaira vándorolnak.Előtte összegyűlnek, s megbeszélik merre mennek, mikor indulnak. Megszámlálják a fiatal fecskéket és a lelkükre kötik, hogy mindig a szüleik közelében repüljenek.
Ugyanígy készülődnek a hosszú útra a gólyák is. Ez a nagy készülődés az ősz csalhatatlan előjele. De az ősz közeledését jelzi az erdő tisztásain gyülekező szarvas csapat is. Ilyenkor lehet hallani a szarvasbőgést.
-- Itt a párválasztás ideje. -- mosolyognak a vadászok, amint felharsan a szarvasok bőgése.
Itt bizony. A szarvas tehenek naphosszat azzal foglalatoskodnak, hogy minél vonzóbbá tegyék külsejüket.
-- Lemegyek a tóhoz -- fordul egy formás fiatal tehén a barátnőjéhez --, nem tartasz velem?
Mire leérnek a tó partjára, már vannak vagy öten. Mosakodnak, fürdenek, lubickolnak a tó friss vízében.
Épp ott sétál egy vastag lábú, hosszú ormányú elefánt. Kedvesen nézegeti a fürdőzőket.
-- Nem szeretnék zavarni -- szól barátságos hangon --, de szívesen felajánlom a hölgyeknek szolgálatomat. Ha zuhanyozással szeretnék felfrissíteni magukat, csak szóljanak.
-- Jó lesz, jó lesz -- kiabálták kórusban a szarvas tehenek.
Az elefánt ormányával felszívja a vizet és zuhanyként a tehenekre zúdítja.
-- Csodálatos! -- nevetgélnek, visitgatnak és taszigálják egymást.
Amikor jó alaposan felfrissítették magukat, illendően megköszönték az elefánt odaadó készségét. Ezután megszárították magukat a napon. Illatos fűvel dörzsölik be magukat, szőrüket fényesre kefélik. Szemük csillog a várakozás örömétől.
-- Vajon melyik szarvas bikának fogok megtetszeni? -- szorong a szívük, mert mi tagadás, ők már igencsak kiválasztották szerelmüket. De az nem elég. A döntés a bikáké, akik tisztes távolból figyelik, amint szépítkeznek a hölgyek, így készülve a nászra.
Lassan elkészültek az utolsó simításokkal is. A víz tükrében kíváncsian szemlélik, hogy sikerült a sminkjük. Elégedettek a látvánnyal, s mint egy vezényszóra elindulnak, hogy illegessék-billegessék magukat a szarvas bikák előtt, akik már türelmetlenül várják a lányokat. Végigsétálnak a szarvas tehenek a tisztáson. Szemérmesen lesütik a tekintetüket a földre. A világért sem néznének a fiúk szemébe.
-- Még mit nem! -- mondják suttogva. -- Nehogy elbízzák magukat!
Elismerően bólogatnak a szarvas bikák és ki-ki elindul a kiválasztottja felé. Hozzádörzsölődnek kedvesen, szép hízelgő szavakat súgnak a fülükbe, mitől a szégyenlős lánykák fülig pirulnak.
De jaj! Mi történik ott? Az egyik szarvas leányzóhoz két ifjú legény közeledik.
Gyönyörű, fejlett, királyi agancsokkal a fejükön. Mi lesz ebből? Ijedten húzódik félre a szarvas lány, de ijedten húzódnak félre a szerelmes párok is, mert tudják, hogy itt nagy viadal lesz. Ha nem egyeznek meg, hogy kié legyen a lányka, akkor bizony megkezdődik a halálos harc.
-- Menj el innen, van még másik lány is! Válaszd te azt! -- bőg egy nagyot az egyik szarvas legény.
-- Menj el te innen! -- bőgi a másik, s fenyegetően magasra emeli fejedelmi fegyverét, hátha ettől megretten ellenfele.
Az azonban nem tágít. Ő is erősnek, legyőzhetetlennek érzi magát.
-- Attól tartok, nincs más, mint megküzdünk egymással ezért a bájos lánykáért. -- mondják egymásnak a legények. Szemükben halálos elszántság villog.
-- Halálig! -- mondják, s tudják, innen élve csak egyikük távozik, övé lesz a szarvas lány.
Szembefordulnak egymással. Méregetik egymást, majd elindulnak ellentétes irányba. Hirtelen megfordulnak. Ebből a tisztes távból szarvukat előreszegezve futnak, míg szarvuk összeér, s fegyvereik csattognak, összeakadnak. Órákig tart viadaluk. Estére kelve már
mindketten halálosan fáradtak, de nem adják fel a küzdelmet. Mindegyikük egyforma erősnek bizonyul. Védekezési és támadási taktikájuk is majdnem megegyezik.
-- Nehéz küzdelem lesz. -- állapítják meg a körülállók.
-- Több napig is eltarthat, míg halálos sebet ejt egyik a másikon.
-- Holnap reggel folytatjuk. -- egyeznek meg a viaskodók, s roskadozó léptekkel elindulnak, hogy a tónál vízzel frissítsék fel magukat.
Elszélednek a bámészkodók is. Két, pártában maradt szarvas leány maradt csak a tisztáson. Az egyikért folyik a küzdelem. Mind ketten nagyon szomorúak.
-- Ki kellene találni valamit. -- szólal meg az egyik szarvastehén.
-- Félek, hogy megölik egymást. Neked melyik tetszik? Nekem a fehér hasú.
-- Nekem meg a másik. -- feleli az a lányka, akiért a harc folyik. -- Odamegyek a te választottadhoz és megmondom neki, ne küzdjön értem, mert nekem nem kell.
Szavát tett követte. Megleste, mikor vonul el a két szarvas bika, ki-ki a maga szálláshelyére. Akkor odament hozzá a szarvas lány és így szólt:
-- Ne haragudj, hogy megzavarom a pihenésedet, de azt szeretném veled közölni, hogy nem tetszel nekem. Ezért ne haragudj rám. Nem megbántani akarlak vele, csak arra kérlek, hagyd abba a küzdelmet, mert félek, megölöd a szerelmem. Nagyon fájna. Megsúgom neked, hogy a barátnőm téged szeretne párjául. Szép lány, szebb mint én.
Csodálkozva hallgatta a bika a lány hosszú beszédét. Elgondolkozott és belátta, nincs értelme a további viadalnak, ha a lány nem őt szereti. De a harcot nem adhatja föl. Még azt hinnék, gyáva.
-- Bízd rám. -- mondta titokzatosan a szarvas tehén, s lassú léptekkel elindult megkeresni kedvesét. Rá is talált, amint egy bokor tövében pihente ki a tusa fáradalmait.
-- Új erőt kell holnapra gyűjtenem. -- mormogta.
Ekkor ért oda a szarvas leány.
-- Micsoda kedves látogatóm érkezett. -- ugrott talpra.
-- Pihenj csak. -- szólt csendesen a tehén.
-- Mi járatban vagy? -- tudakolta szerényen a bika.
-- Ne öld meg kérlek a barátodat. -- S elmondta neki, hogy a barátnője nagyon szomorú lenne.
-- Hogy lépjek vissza a harcból, hogy ne lássak gyávának? -- kérdezte a szarvas legény.
-- Bízd rám. -- mondta neki titokzatosan a szarvas leány.
Gyenge pára lengett a bokrok felett másnap reggel, amikor benépesült a tisztás. A kíváncsiskodók már kora hajnalban ott tolongtak várva, hogy dől el a csata.
Megérkezett a két legény. Olyan lassan, szelíden jöttek, mint akik nem haragszanak egymásra. Mind a két legény megállt a tisztás szélén, s tekintetükkel a leányt keresték, aki ott állt a barátnőjével együtt és bátorítóan mosolygott a két fiúra, intett nekik, kezdjék el a viadalt.
Nem értették a bikák a dolgot, de mivel nem akartak gyávának látszani, bősz haraggal egymásnak estek. Abban a pillanatban nagyot ugrott a szép szarvas tehén és elterült a fűben. Mozdulatlanul feküdt, mint akiből elszállt az élet.
A szarvasok ijedten vették körbe. Mozgatták, szólítgatták, de hiába, a leány meg sem mozdult.
-- Nincs miért küzdeni! -- kiáltott oda a két küzdő fiúnak a másik szarvas lány. -- Vége a viadalnak!
Abba is hagyták a küzdelmet, s odamentek a fekvő szarvas tehénhez, aki még mindíg mozdulatlanul feküdt. Szerelmese bánatosan simogatta.
-- Menjünk, hagyjuk magára fájdalmában. -- szólt a fekvő lány barátnője, s hozzá dörzsölődött a megmenekült legényhez. Az boldogan simult a leányhoz.
Alig maradtak a fekvő szarvas tehén és párja, amikor kinyitotta a szemét a lány és így szólt:
-- Nincs semmi bajom. Én a tiéd, te az enyém.
Ezzel a fortéllyal akadályozta meg a furfangos lány, hogy a két bika folytassa a halálos viadalt.

A zöld szörny

Élt egyszer az erdő szélén egy kis házikóban egy öregapó és öreganyó. Anyóka minden nap főzött finom ebédet, mosott, takarított. Az apóka pedig az erdőt járta. Fát gyűjtött tüzelőnek és anyókának friss, illatos gombát szedett
Nem messze a házuktól volt egy tiszta vizű tó, melyet a föld mélyéből feltört forrás táplált. Ebből a tóból merített apóka minden nap két vödör vizet. Lefekvés előtt ment vízért, hogy reggel, ha felébrednek ott legyen a víz mosakodni, inni, főzni.
Éjszakára az udvarra, az ablak alá állította apóka a két teli vödröt.
Egy reggel, amikor felébredtek, akarnának mosakodni, hát nincs víz, üres a két vödör.
-- Vajon ki itta meg a vizünket? -- csodálkozott a két öregember.
Másnap reggel ugyanígy jártak. Megint csak üresek voltak a vödrök.
-- Nem értem -- morgott apóka --, hová tűnt a víz? Eddig soha nem bántotta senki.
Harmadnap reggelére megint csak üres volt mind a két vödör.
-- Na anyjuk, ennek most már a fele sem tréfa. Utána kell járni a dolognak. Éjjel kilesem, ki a tolvaj.
Úgy is volt. Amikor eljött az este, apóka nem feküdt le, hiába hívogatta csábítóan a jó puha ágy. Odaült az ablak mellé, szájába vette a pipáját. Nagyokat szívott belőle, eregette a füstöt, közben kifelé kémlelt az éjszakába. Szép tiszta volt az éj, az ég tele fényes csillagokkal, a hold is békésen mosolygott.
Egyszer csak, amikor már éppen majdnem elbóbiskolt az apóka, halk neszre lett figyelmes. Kíváncsian nyomta orrát az ablak üvegre, hogy lássa, ki az éjszakai látogató.
-- Uram fia! -- kiáltott fel ijedten. -- Minő teremtmény ez?! -- mert amit látott, nagyon megrémítette.
Egy rusnya zöld színű, nagy testű, négylábú fura lény volt. Odacsoszogott a vödrökhöz, és tömzsi ormányával pillanatok alatt kiszippantotta egy cseppig a vizet. Azután megfordult, és ahogy jött, úgy el is döcögött.
Bebújt az ágyába az apóka, de nem tudott elaludni, úgy vacogott a foga félelmében.
Reggel kérdi tőle anyóka:
-- Nos apjuk, kilested a víz tolvajt?
-- Ki ám. -- bólintott az öreg.
-- Mesélj már, mond már! -- sürgette türelmetlenül anyó.
-- Hatalmas, zöld, rusnya szörny volt. Még soha életemben ilyet nem láttam. -- mondta az apó, és még most is kirázta a hideg. -- Nem hagyjuk kint ezután a vizet.
S valóban, mikor eljött az este, a két vödör vizet a konyhába vitték, az ajtókat jól bezárták.
Jött ám éjjel a zöld szörny, de nem talált vizet. Nagyot bőgött mérgében:
-- Búú, innom kell! -- azzal az apóka taposta úton leballagott a tó partjára, és kiitta belőle az összes vizet.
Amikor az apó vízért ment, rémülten látta, hogy a tó üres.
-- Mi lesz most velünk? -- kiáltott keservesen. -- Víz nélkül nem lehetünk. Mire a kis forrásból újra feltelik a meder, szomjan veszünk.
Ahogy így sopánkodik, sírdogál, egyszer csak megreccsen a háta mögött egy száraz ág. Ijedten fordult hátra, azt hitte a szörny támadt rá, de csak három vidáman nevetgélő gyerek közeledett.
-- Miért sírsz apóka? -- kérdezi tőle az egyik kisfiú.
-- Oh, hogyne sírnék -- felelte az öregember --, mikor idejött valahonnan egy zöld szörny, s mind kiitta a tó vizét.
-- Hol van az a szörny? -- tudakolták a gyerekek.
-- Jaj, jaj, nem tudom én azt! -- jajveszékelt apó, s elmesélte, hogyan itta ki a két vödörből a vizet már három éjszaka a rusnya állat.
-- Visszajövünk apóka este. Odatesszük a vödröket az ablak alá, és kilessük, nappalra hova megy aludni. -- mondták a fiúk. -- Mi majd móresre tanítjuk őkelmét.
Úgy is volt. Este a bátor kis csapat megleste a zöld szörnyet, utána lopakodtak. Így megtudták, hogy a közeli barlangban ütötte fel tanyáját.
Másnap reggel a három gyerek tanakodott, hogyan szabadíthatnák meg a két szegény öregembert a szörnytől.
-- Hallod-e te szörny! -- kiabáltak be a barlangba a gyerekek. -- Hajlandó vagy-e szépszerével, ahonnan jöttél, oda vissza is menni?
-- Eszem ágában sincs! -- mordult fel a zöld szörny.
-- Jól van. Akkor mi majd ellátjuk a bajod.
Azzal kiskocsit kértek az öreg apókától a gyerekek. Odahúztak rajta annyi követ és téglát a barlang elé, hogy pont elég volt a bejáratot befalazni.
A szörny nem tudott kijönni, így mérgében a föld alatt járatot fúrt magának, s úgy eltűnt, hogy soha hírét sem hallották.