Cinke K.F.T.

Álmatlanul forgolódott fészkében cinke papa. Törte a fejét, hogy hogyan kellene egy kis pénzhez jutni. Bővíteni kell a fészküket, mert hamarosan itt lesznek a kis cinkék, akiknek sok mindenre lesz szükségük, míg felnőnek. Meg aztán egy nagy kirándulást is tervezget.
-- Cinke mamának is szeretnék venni valami szép ajándékot! -- sóhajtotta.
Ennél a gondolatnál mégis csak szemére szállt az álom. Elaludt mélyen. Álmában aztán messze földön járt, ahol különös dolgot látott. Összefogtak a madarak és közös erővel dolgoztak.
Amikor reggel az első kakasszóra felébredt, egyszerre eszébe jutott álma:
-- Nem is rossz dolog, amit álmodtam! -- csicseregte csendesen, nehogy felébressze párját, aki még békésen szunyókált mellette, csőrét szárnya alá dugva.
Ismét törte a fejét, most már beleszőve az álmát is.
-- Azt hiszem, eszembe jutott egy jó megoldás! -- villant fel két szeme.
Alig várta, hogy közölhesse tervét cinke mamával, de a világért sem zavarta volna meg pihenését. Türelmesen várt, míg felébred. Addig kiült a fészek szélére, s elvégezte a reggeli tisztálkodást. Szép színes tollait is sorra rendbeszedte. Mire elkészült, addigra párja mocorogni kezdett.
Először az egyik szemét nyitotta ki, körülnézve érdemes-e teljesen felébredni. Amikor látta, milyen ragyogóan süt a nap, kinyitotta a másik szemét is. Szárnyaival nyújtózott egy nagyot:
-- Jó reggelt kedves párom! -- köszönt cinke papának.
-- Jó reggelt! -- üdvözölte kedvesen ébredező társát cinke papa. -- Már nagyon vártam ébredésedet, van egy ötletem, kíváncsi vagyok a véleményesre.
-- Álmodtál valami jót? -- kérdezte egy nagy ásítás közben cinke mama, miközben óvatosan forgatta meg csőrével az alatta lévő pici tojásokat.
-- Igen, azt hiszem az álmom segített abban, hogy arra a gondolatra jutottam, alakítsunk egy takarító KFT-t.
-- Egy takarító micsodát...? -- kérdezte párja.
-- KFT-t. -- mondta türelmesen cinke papa. -- Ma ez divatos elnevezése egy vállalkozásnak.
-- És, hogy gondolod megalakítani ezt a micsodát, ezt a KFT-t?
-- Meghívjuk a környéken élő barátainkat egy piknikre és eszegetés közben megbeszéljük a dolgokat, megkérdezzük tőlük, ki akar a KFT-nek tagja lenni.
-- Kikre gondoltál?
-- A cinke testvéreinkre elsősorban és a harkályokra. -- válaszolt cinke papa.
-- Jó ötlet. -- fejezte ki egy csicsergéssel cinke mama az elismerését.
-- Reggeli után, ha te is segítesz, elindulunk, felkeressük a leendő tagokat. -- mondta cinke papa és nekilátott a feltálalt kukac csemegének. Amikor az utolsó falatot is elfogyasztották s kiürült a tányérjuk, elröppentek, cinke papa déli irányba, cinke mama keletre repült.
Becsöngettek cinke sógorukhoz, barátaikhoz. Felkeresték a környéken lakó és dolgozó fakopácsokat és meghívták egy délutáni piknikre őket. Volt, akihez kétszer is el kellett látogatni a nap folyamán, mert épp bevásárló körúton volt és így nem találták otthon.
De mire cinke mama elkészült az utolsó fogással is, amivel vendégeinek akart kedveskedni, addigra összegyűlt a kis társaság a nagy fa ágain. Mindenki ott volt, akit meghívtak.
Eszegettek, iszogattak, cseverésztek. Nagyon vidám volt a kis csapat. Akkor cinke papa megcsörrentette poharát, jelezve, szólni kíván a vendégekhez.
Pillanatok alatt elcsendesedtek a madarak és a vendéglátó felé fordultak kíváncsian várva, mit akar közölni velük.
-- Kedves barátaim, egy kis figyelmet kérek! -- kezdte cinke papa a beszédét, s elmondta, mit tervez. -- Közösen dolgoznánk, a pénzen is közösen osztozkodnánk. -- fejezte be.
Először néma csend követte szavait, majd innen is és onnan is viharzottak a kérdések:
-- Hogyan gondolod az indulást?
-- Hogyan hirdetjük meg a KFT megalakulását?
-- Ki szervezi meg a munkát?
-- Ki lesz a könyvelő?
-- Mennyi pénzt kérjünk egy-egy munka elvégzéséért?
-- Egy-egy csapatban hány fő legyen?
Annyi, de annyi kérdés röpködött a levegőben, hogy cinke papa azt sem tudta merre kapja a fejét, kinek válaszoljon.
-- Csak sorjában! -- kiáltotta. -- Csak sorjában! Minden kérdés helyén való és minden kérdésre válaszolni kell.
Késő délutánig tárgyalták a felvetett kérdéseket. Mindent megvitattak.
-- Először is a helyi újságokban megjelentetünk egy cikket, hogy hírül adjuk az embereknek, megalakítottuk a takarító KFT. -- nket. -- szögezte le a legfontosabb kérdést cinke papa. -- Másodszor, felkérlek téged cinke sógor, hogy te jegyezd, mikor, hová kell a brigádnak menni. Ez is nagyon fontos!
Végül megpecsételve az egyezséget, a KFT megalakulását, koccintottak a sikerre.
Ettől kezdve mindenki intézte a rá bízott munkát.
Az emberek olvasták az újságban a hirdetést. Kicsit csodálkoztak rajta, de azután örömmel vették és akinek gyümölcsöse volt, azonnal felkereste a "CINKE KFT" ügyvezetőjét és megbízást adott a kukacok, hernyók irtására.
A KFT tagjai becsületesen végezték el a munkát. Jaj volt annak a kártevőnek, amelyik ott lapult a rájuk bízott gyümölcsfában! Nem kegyelmeztek egynek sem.
Annyira megszaporodott a munkájuk, hogy cinke sógor nem győzte a megrendeléseket rögzíteni.
-- Ki kellene valamit találnunk. -- mondta egy megbeszélésen. -- Azt hiszem telefont kellene beszereltetnünk.
-- Igen az kell, de egy üzenetrögzítő is szükséges hozzá. -- mondta az egyik harkály.
Másnap cinke mama berepült a városba és megrendelte a telefont és hozzá az üzenetrögzítőt. Pár nap múlva meg is jelentek a szerelők és bekötötték a telefont. Ezzel meggyorsult a munka megrendelésének rögzítése. Felszabadult egy munkaerő, aki ezután társaival együtt röpködhetett egyik gyümölcsfáról a másikra, tisztítva azokat a kártevő bogaraktól, kukacoktól.
Olyan rendes munkát végeztek, hogy a gyümölcsfák egészségesek lettek, mint a makk. Rengeteg gyümölcs termett rajtuk.
Az emberek boldogan sétálgattak a fák között, gyönyörködtek a bő termésben, a mosolygó almákban.
-- Nem kell permeteznünk. A "CINKE KFT" madarai elvégzik helyettünk a munkát.
A jó munka híre túljutott a városka határán, de még az ország határán is túl. Hamarosan külföldi megrendelők jelentkeztek a telefonon, akik nagyon szerették volna, ha a KFT vállalja a gyümölcsösük takarítását.
Összegyűltek a tagok, hogy egy megbeszélésen vitassák meg, mi legyen? Repüljenek-e olyan messzire, vállalják-e a munkát más országokban is?
-- Ha úgy határozunk -- mondta cinke papa --, hogy kiterjesztjük vállalkozásunkat külföldre is, úgy bővíteni kell a tagok számát. Új munkaerőket kell alkalmazni. S úgy döntöttek, megmentik a környező országok gyümölcsfáit is a hernyóktól, bogaraktól.
Jött ismét az újsághirdetés, mely így hangzott:
" Azok jelentkezését várjuk a CINKE KFT-be, akik tiszta és lelkiismeretes munkát végeznének a gyümölcsösökben itthon és külföldön egyaránt. "
Jöttek a jelentkezők. A meggyfa ágai csak úgy roskadoztak a fecskék. rigók súlya alatt. A fecskék tavasztól őszig vállalták a munkát és ígérték, hogy a rájuk bízott területen az összes kártékony bogarakat kiirtják. A rigók úgy szintén.
Bejött cinke papa terve. Volt már miből bővíteni a fészket, amely olyan szép lett, mint egy palota. Boldogan dörzsölte össze tenyerét:
-- Kedves párom, látod megvalósult az elképzelésem. -- s meghatódva nyújtotta át ajándékát.

Igazság keresés

Az erdő szélén nagy kiterjedésű rét terült el. A másik oldalát magas domb szegélyezte. Ennek a dombnak a tetején sütkérezett a késő őszi napsütésben Kurta farkú nyulacska.
Az erdőben Hosszú bajszú nyúlnál tett látogatást Szürke nyúl koma.
Hosszú bajszú ugyanis a nagy ugrálás közben kificamította a lábát, ezért a doktor bácsi ágyba parancsolta.
-- Gyógyulj meg minél előbb! -- búcsúzott tőle barátja, s már futott is ki az erdőből. A rétre igyekezett.
A domb tetejéről is , éppen ebben a pillanatban kezdett lefutni Kurta farkú, megunva a napozást.
Egyszerre értek a rét közepére, s egyszerre kiáltottak fel , megpillantva egy szép, nagy fej káposztát.
-- Ni, ni, mit találtam? -- s összekoccant a fejük, ahogy lehajoltak, hogy felkapják a talált ennivalót.
-- Az enyém! -- lökte meg Kúrta farkú a másik nyulat, úgy, hogy az majd hanyatt esett.
-- Az enyém! -- ugrott neki felháborodva Szürke nyúl.
Farkas szemet néztek egymással. Egyik sem engedett a maga igazából. Mindketten ragaszkodtak a káposztához, amely csábítóan mosolygott rájuk.
Meglátta a veszekedést egy arra repülő vadgalamb. Leszállt melléjük, s megkérdezte tőlük:
-- Áruljátok el, miért marakodtok?
-- Találtam egy fej káposztát! -- mutatott a lába előtt heverő élénkzöld, friss káposztára Kurta farkú.
-- Nem igaz! -- kiáltott mérgesen Szürke nyúl. -- Én találtam!
-- Látom, nem tudtok megegyezni. -- búgta, fejét csóválva a galamb. -- Legjobb lesz, ha az erdei tanács elé viszitek az ügyet, majd ők eldöntik, melyikőtöknek van igaza. -- és ott hagyta a két dulakodó nyulat.
-- Az lesz a leghelyesebb. -- mondta Szürke nyúl. -- Menjünk az erdei tanácshoz.
Beletették egy kosárba a káposztát. A kosár egyik fülét Kurta farkú fogta, a másik fülét pedig Szürke nyúl. Így értek az erdő tisztásán álló, hatalmas odvas fához, ahol be kellett jelenteni a panaszukat. A fára egy nagy tábla volt felerősítve, melyre nagy, cikkcakkos betűkkel ez volt írva:
" Panaszfelvétel szerdai napon, reggel nyolc órától, délután négy óráig. "
Döbbenten nézett egymásra a két nyúl.
-- Milyen nap van ma?
Megszólal a fa lombjai közül egy hosszú, lompos farkú mókus:
-- Ma csütörtök van.
Leteszik a nyulak a kosarat és számolgatni kezdik a mancsukon, hány nap múlva lesz panasz nap.
-- Egy, kettő, három... -- megakadt itt a Szürke nyúl, mivel nem tud tovább számolni. -- Három nap múlva? -- néz kérdően.
-- Egy, kettő, három, négy, öt... -- számol büszkén, kérkedve Kurta farkú, de itt ő is elakadt. Az ő számoló tudománya csak idáig futja. -- Azt hiszem öt nap múlva jöhetünk vissza, hogy panaszt emeljünk egymás ellen.
Nagyot kacag a fán a mókus:
-- Nem tudtok számolni? Úgy látszik az iskolában számtan órán nem figyeltetek a tanító bácsitokra. Akárhogy számoljuk is, hat nap múlva lesz itt fogadó nap.
Szégyenkezve kullog el a tisztásról a két nyúl, cipelve a kosárban a finom káposztát. csak úgy korog a gyomruk az éhségtől, de nem nyúlhatnak a káposztához, hisz nincs eldöntve, kié? S még pár napig csak nézik, nézegetik.
-- Mintha kisebb lenne a káposztám! -- mondja a negyedik nap reggelén Kurta farkú. -- Míg elszundítottam te lakmároztál belőle, mi? -- vonja felelősségre társát, aki az álmosságtól olyan fáradt, hogy alig áll a lábán.
-- Ki kérem magamnak! -- makog megsértve Szürke nyúl. -- Nem nyúltam hozzá, bár igazán lakmározhatnék belőle, úgy is nekem ítélik. De talán te dézsmáltad meg, mert valóban kisebb lett!
Kisebb lett bizony a káposzta fej, mert összefonnyadt. Mire szerda lett, s a két nyúl bejelentette panaszát az erdei tanács titkáránál, a pápaszemes bagolynál, addigra úgy összezsugorodott a káposzta, hogy csak a felének látszott az eredetinek.
-- A tárgyalást holnap délelőtt tíz órára tűzöm ki! -- hirdette ki a bagoly, miközben tollával feljegyezte nevüket és panaszuk tárgyát egy fa kéregre.
Másnap összeült az erdei tanács. Tagjai: a róka, a medve és az elefánt voltak. A tanács elnöke közülük került ki, a hosszú ormányú, nagy fülű elefánt, aki az egész tanácskozás alatt állandóan legyezte füleit előre, hátra.
-- Hadd halljam, mi a panasz? -- szólt mély hangon.
Egyszerre ugrott talpra Szürke nyúl és Kurta farkú.
-- No, no! -- állította meg őket a róka. -- Egyszerre csak egy beszéljen!
Egymásra sandított a két nyúl.
-- Majd én elmondom. -- jelentette ki gyorsan Kurta farkú.
-- Miért te mondanád el? Még elferdítenéd az igazságot! -- támadt rá mérgesen Szürke nyúl.
-- Ebből elég legyen! -- brummogta haragosan a medve. -- Itt egyszerre csak egy beszélhet és az te leszel! -- mutatott vastag mellső végtagjával Kurta farkúra. -- De először is helyezzétek ide erre a fatuskóra a panasz tárgyát.
Úgy is volt. Kurta farkú és Szürke nyúl felemelték a kosarat benne a káposztával, s a tuskóra tették.
-- Most pedig halljuk, mi a panasz? -- türelmetlenkedett az elefánt.
Kurta farkú előadta a panaszát az erdei tanácsnak. Mindent elmondott részletesen.
-- Így volt? -- kérdezte meg az elnök a másik panaszost is.
-- Igen így. -- bólintott Szürke nyúl.
-- Hm, hm. -- gondolkozott az elefánt hangosan.
-- Hm, hm. -- brummogott a medve is.
-- Hm,hm. -- ingatta fejét a róka is.
Összedugták a fejüket a tanácstagok, hogy sugdolózva vitassák meg a panaszos kérdést.
-- Kié a káposzta? Kit illet meg?
Úgy látszik megtalálták az igazságot, eldöntötték a kérdést, mert helyeslően kezdtek bólogatni.
-- Helyes, így igaz. -- bólintott az elefánt.
-- Így helyes. -- bólintott rá a medve is.
-- Így, így, bólogatott róka koma is nagyokat.
-- Kihirdetem a tanács döntését. -- trombitált az ormányával az elnök. -- Kérem figyelni! Mivel mind a ketten egyszerre értek oda a káposztához és egyszerre vették észre, így a döntésünk az, hogy a káposzta egyformán illeti meg Kurta farkút is és Szürke nyulat is. Ezért úgy határoztunk, hogy a káposztát meg kell felezni! Fele Kurta farkúé, fele pedig Szürke nyúlé.
Óriási éljenzés, tapsvihar tört ki a hallgatóság soraiból.
-- Éljen, az igazságos erdei tanács! Éljen! -- kiabálták az állatok innen is, onnan is.
-- Ti is beleegyeztek? -- fordult az elefánt a két nyúlhoz.
Mit tehettek mást, persze, hogy beleegyeztek.
-- Felkérem a vaddisznót, hajtsa végre az ítéletet! -- szólt az elnök az alkalmazottukhoz, aki éles agyarával azonnal igazságosan ketté vágta a kérdéses káposztát.
Szürke nyúl és Kurta farkú illendően megköszönték a tanács közbenjárását az ügyükben, s fogták a részüket és elballagtak a tanácskozás színhelyéről. Mikor tisztes távolságra értek, így fordultak egymáshoz:
-- Hogy ez a megoldás nekünk nem jutott eszünkbe?
-- Így igaz -- bólogatott savanyú képpel a másik --, ha mi döntöttünk volna így, akkor friss káposztát ehettünk volna. -- sóhajtott egy nagyot. -- De így, rágcsálhatjuk ezt a fonnyadt káposztát, ami fújj, már nem is jó! -- s kiköpte a falatot, amit kóstolónak harapott.
Így fizetett rá a két nyúl a kapzsiságra.

A kutya bosszúja

Hol volt, hol nem, volt egyszer egy gazda. Élt az udvarában egy kutya. Az ember azért tartotta, hogy vigyázzon a tyúkokra, ne vigye el őket a róka.
A kutyusnak nem volt jó dolga. A gazda nem adott neki enni. Odaült az ajtó elé reggel az éhes eb és így vonyított:
-- Vau, vauuu, kérek enni, éhes vagyok!
Kiment az ember és jól elverte.
-- Ne vonyíts nekem itt, menj fogj egeret! -- ordított a kutyára hangosan.
Elsomfordált szegény kutya, de este újból kérte a vacsorát.
-- Vauuu. éhes vagyok!
De ezúttal is csak verést kapott.
-- Menj innen a dolgodra! -- kiáltott a gazda még mérgesebben, mint reggel.
A kutya búsan, lehorgasztott fejjel ballagott el az udvar mélyébe. Erősen gondolkozott, hogyan bosszulja meg a gazdája kegyetlenségét.
-- No megállj csak! -- morgott magában. -- Eszembe jutott valami! -- azzal nekiiramodott, meg sem állt, míg az erdőbe nem ért. Megkereste a rókalyukat, leült a szélére és bekiáltott: -- Róka koma, gyere ki! Beszédem van veled!
-- Ugyan mi beszélni valód lenne velem? Nem megyek ki, mert elkapod a bundámat. -- kiáltott vissza a róka.
-- Nem bántalak, gyere ki!
-- Nem megyek, mert félek tőled! -- felelte megint a róka.
-- Ne félj tőlem, egyezséget ajánlok. -- bátorította a kutya.
Összeszedte minden bátorságát a róka és előbújt a lyukból. -- Itt vagyok. Mit akarsz?
-- Gyere el minden éjjel a gazdám házához és kapsz tőlem egy tyúkot. -- mondta neki a kopó.
Tágra meresztette szemeit meglepetésében a róka koma.
-- Mi van ezzel a kutyával? Ez még nálam is ravaszabb lenne, vagy talán meghibbant? -- kérdezte magában, de hangosan azonban így szólt: -- Ugyan miért adnál te nekem tyúkot? Mit kérsz érte cserébe?
-- Az, az én dolgom és cserébe semmit sem kérek. -- mordult egyet a kutya. -- Akkor minden éjjel gyere. Várlak. -- azzal ott hagyta a még mindig ámuldozó rókát.

Hát éjjel meg is jelent a koma, jött a megígért tyúkpecsenyéért. A kutya megfogott a tyúkok közül egyet és kivitte a kerítéshez a rókának.
-- Tessék, itt van. Edd meg!
Elkapta a róka a kvártyogó tyúkot és futott vele az erdőbe.
-- Bolond ez a kutya. -- jegyezte meg útközben. Amikor a várához ért, széttépte és megette az ajándékba kapott jószágot.
Hanem reggel felébred a gazda, számolja a baromfiakat.
-- Hiányzik egy! -- ordít mérgében. -- Miért nem vigyáztál rájuk? -- förmedt a kutyájára.
-- Oh, gazdám az éhségtől úgy kopogott egész éjjel a gyomrom, hogy nem hallottam én a ravaszdi lopakodását. -- válaszolt a kutya, miközben szemeit ártatlanul forgatva nézett a gazdájára.
-- Haszontalan állat! -- mondta az ember és jól elverte egy furkósbottal az ebet.
Tűrte a kutya, tűrte, alig várta, hogy újra éjjel legyen. És amikor újra leszállt az est, feljött a hold, megjelent a róka. A kutyus elkapott egy jó kövér tyúkot és kivitte a rókának.
-- Nesze, ezt is edd meg!
Fogai közé szorította a finom falatot a róka és elszaladt vele.
-- Bolond ez a kutya. -- állapította meg most is.
Kijön reggel az udvarra az ember. Számolja a tyúkokat.
-- Most is hiányzik egy! -- kiáltotta és mérgében majd megütötte a guta. -- Nincs más dolgod, mint a tyúkokra vigyázni! Igaz?
-- Igaz, igaz, de jaj gazdám, olyan éhes voltam, hogy a gyomrom valósággal dübörgött, elnyomta a róka halk osonását. Ne haragudj rám.
De a gazda a bottal még jobban elverte a kutyát, mint előző nap.
Nem szólt a kutya egy szót sem, pedig rettentően sajogtak az ütések helyei.
Éjjel újból eljött a róka koma. A kutya most a legkövérebb tyúkot vitte ki neki.
-- Itt van, edd meg!
Elkapta a róka és vitte is nyomban az erdőbe.
-- Bolond ez a kutya, de én jól járok vele! -- jegyezte meg ez alkalommal is.
Reggel ketten jöttek megszámolni a szárnyasokat, a gazda meg a felesége. Számolják, hát újból hiányzik egy.
-- Már megint nem vigyáztál rájuk! -- ordított pulykamérgesen az ember. -- Miért?
-- Higgye el gazduram, az éhségtől már nem is látok. Az éjjel is úgy kopogott a szemem, hogy se nem láttam, se nem hallottam, hogy itt a róka. -- felelte a kutya.
-- Mit hallok? -- kérdezte az asszony. -- Nem szoktál enni adni a kutyádnak? Ha így van, meg is érdemled, hogy elhordja a róka a tyúkokat! Te sem tudnál korgó gyomorral dolgozni.
Lehajtotta fejét szégyenében a gazda.
-- Ígérem, a mai naptól kezdve rendesen kapsz bőséges ennivalót.
Úgy is volt. Ezután a kutya reggel és este kapott olyan adag ételt, hogy alig tudta megenni.
Jött ám éjjel megint a róka koma: -- Add oda a tyúkom te kutya! -- kiáltott be az udvarba.
Odafutott az eb, vicsorította a fogait: -- Vau, vauu, micsoda? Mit kérsz te? Takarodj a gazdám házától, mert elkapom a bundád és isten uccse, kilyukasztom, hogy soha többé nem tudod befoltozni!
Úgy megijedt a róka, hogy azon nyomban a lábai közé kapta a farkát és elfutott.
Ettől kezdve nagy ívben elkerülte a házat.

A meztelen csiga

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis meztelen csiga. Egy hatalmas erdő szélén élt, éldegélt. Mászott erre, mászott arra. Teltek, múltak a napjai békességben.
Esett egyszer egy nagy kiadós eső. A kis meztelen csiga éppen úton volt a falu felé, látogatóba ment a barátjához, az éti csigához. Egy bokor alá bújt a zuhogó eső elől. Amikor elállt az eső, tovább indult.
-- Hol késtél ilyen sokáig? -- fogadta a barátja.
-- Útközben elkapott az eső. -- felelte a meztelen csiga. -- Amíg nem állt el, nem folytathattam az utam. -- kesergett a csiga. -- Milyen jó neked, hogy van a hátadon ház. Én is szeretnék egy házat a hátamra. Akkor aztán jöhetne az eső!
-- Ezen lehet segíteni. -- mondta neki a barátja, az éti csiga. -- Nagyon sok elhagyott házat lehet találni, amit vagy eldobott a gazdája, vagy elpusztult belőle a csiga.
-- Itt is hagylak akkor, mert én rögtön szeretnék egy csiga házat. -- szólt a meztelen csiga és el is indult keresésre.
Hamarosan talált is egy szép, takaros, csúcsos csiga házat. Belebújt a kis csiga. Amikor azonban elindult, a ház ott maradt a földön.
-- Mi lehet a baj? -- tűnődött a kis meztelen csiga. -- Miért nem marad a hátamon?
Arra ment egy kisfiú.
-- Min tanakodsz csiga-biga? -- kérdezte.
-- Szeretnék egy csiga házat én is a hátamra, hogy ne legyek meztelen csiga és ne ázzak meg, ha esik az eső, de sehogy sem marad meg a hátamon ez a ház. -- válaszolt a csiga. -- Nem tudnál segíteni nekem?
-- Segítek én szívesen. -- mondta a kisfiú.
Azzal fogta a csiga házat és ragasztóval jó erősen a meztelen csiga hátára ragasztotta.
-- No, most már van neked is házad.
-- Nagyon szépen köszönöm. -- mondta a csiga. -- Jöhet most már az eső!
A kisfiú ott hagyta a csigát. A csiga pedig elindult hazafelé, hátán a házikóval.
-- Kipróbálom, hogyan tudok belebújni. -- gondolta a kis csiga.
De sehogy sem sikerült neki.
-- Hiszen én nem tudok úgy összehúzódzkodni, mint az éti csiga barátom. Jaj, most mi lesz velem? -- siránkozott keservesen a kis csiga. -- Hogy veszem le a hátamról?
Találkozott egy rókával.
-- Mi a baj csigácska? -- kérdezte a róka.
-- Nagy az én bajom! -- mondta a csiga. -- Nem tudom levenni a hátamról ezt a vacak házat.
-- Miért akarod levenni? Meguntad? -- kérdezte a róka.
-- Meguntam? Azt kérdezed? Dehogy untam meg, csak nem akarok házat, nem vagyok én éti csiga.
-- Nem, ne-e-m? -- csodálkozott a róka. -- Hiszen házad van!
-- Van, van, de én akkor is meztelen csiga vagyok és az is szeretnék maradni. Egy kisfiút kértem meg, hogy ragasszon házat nekem és most nem tudom levenni! Segíts kérlek!
-- Jó, megpróbálom. -- mondta a róka, azzal lábával, szájával igyekezett levenni a csiga hátáról a házat.
Nagy nehezen sikerült.
-- Jaj, de jó, köszönöm! Soha többé nem akarok házat a hátamra, inkább a levél alá bújok, ha eső lesz. -- mondta a kis meztelen csiga.
Így is élt élete végéig, ház nélkül, ahogy a többi testvére is élt meztelenül, ház nélkül.

A sas madár

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két gyerek. A kislányt Anitának, a kisfiút Rudikának hívták. Elmentek kirándulni és egy magas hegy lábához értek. Hatalmas kőtömbökből épült fel ez a hegy. A tetején egyetlen fa állt. Itt-ott a hegy oldalán nőtt egy-egy bokor.
Anita észre vette, hogy a hegy lábánál egy kis madárfióka sírdogál. Leguggolt hozzá, kezébe vette és kedvesen megszólította:
-- Miért sírsz kismadár? Hogy kerültél ide? Kiestél a fészekből?
-- Igen, kiestem a fészekből. -- válaszolt a kis sasfióka, mert az volt. -- Még nem tudok repülni és már nagyon éhes vagyok.
-- Rudika, gyere ide! -- kiáltott Anita a kisfiúnak.
Az odafutott.
-- Mit találtál? -- kérdezte.
-- Nézd, kiesett a fészekből és még nem tud repülni. Éhes. -- mutatta a kislány a kis fiókát.
Elővették az uzsonnájukat, amit anyukájuk készített számukra és megetették a fiókát.
-- Anita, te maradj itt, én megpróbálom felvinni a hegy tetejére, a fészekbe. A szülei keresni fogják. -- mondta Rudika.
-- Én is megyek! -- jelentette ki Anita.
-- Nagyon nehéz lesz ez az út felfelé, de lefelé még nehezebb.
-- Nem baj, akkor is szeretnék menni! -- nézett testvérére könyörgőn a kislány.
Elindultak. Irtó lassú és keserves volt az út. Amikor a fele utat megtették, leültek pihenni.
Egyszer csak elsötétült felettük az ég. Azt hitték felhő takarta el a napot. De nem felhő volt, hanem egy hatalmas sas madár.
Meglátta a gyerekeket. Lenézett a fészkére. Látta, hogy üres. Rettentő méregbe gurult, azt hitte, elrabolták a kisfiát.
-- Most meghaltok! -- kiáltott rájuk.
A két gyerek megijedt. De akkor a kisfiú kezében a kis fióka elkezdett csipogni:
-- Ne bántsd őket, anya kérlek! Ők mentették meg az életem. Megtaláltak, amikor kiestem a fészekből. Enni adtak és most életüket veszélyeztetve fel akarnak vinni a fészekbe. Jó gyerekek ők.
-- Ha így van, hálával tartozom nekik. -- mondta a sas.
Leszállt melléjük, csőrébe vette fiókáját és felvitte a fa tetejére.
A gyerekek el akartak indulni lefelé, de olyan csúszós volt a szikla, hogy nem mertek megmozdulni sem.
-- Várjatok, majd én segítek! -- ért oda hozzájuk a nagy madár. -- Jó tett helyébe, jót kaptok. Gyertek üljetek a hátamra, haza viszlek benneteket.
A gyerekek úgy is tettek. Felültek a sas hátára. Jól megkapaszkodtak és a madár hazáig szállította őket.
-- Nagyon köszönöm, hogy megmentettétek a fiam életét. Ha utazni akartok, csak szóljatok nekem. -- mondta a gyerekeknek, s azzal visszarepült a hegy tetejére.
A gyerekek pedig úgy is tettek, ha repülni támadt kedvük, elmentek a hegy lábához, belefújtak egy sípba. Jött a sas és a hátára vette őket.
Itt a vége, fuss el véle!

A híres muzsikus

A kertben a vetemények között tanyázott egy fekete tücsök legény. Ha unatkozott, ami elég gyakran megesett, elővette hegedűjét és muzsikálni kezdett.
Aki hallotta, legszívesebben befogta volna a fülét, mert olyan hamisan játszott.
Egy nap Anita is ott szorgoskodott anyukájával az ágyások között. Véletlenül kis föld darabkával úgy fejbe dobta a tücsköt, hogy az azon nyomban elájult.
-- Jaj te szegény! -- vette a kezébe a sebesültet. -- Hidd el, nem akartam. Nagyon sajnállak.
A kislány ápolni kezdte a tücsköt. Hideg vizes borogatást tett a fejére. Lefektette. Néhány percnyi pihenés után rendbe is jött a kis muzsikus.
-- Nagyon szépen köszönöm a kedves gondoskodást. -- köszönte meg Anitának, s visszaszökdécselt a kertbe.
Ettől kezdve minden este felugrott a kislány ablakának párkányára, s hálából reggelig hegedült.
Anita örült a tücsök zenéjének, de sértette fülét a hamis dal. Elhatározta, megtanítja a tücsköt szolmizálni. Órák hosszat foglalkozott vele nap, mint nap.
-- Dó, re, mi, fá, szó, lá, ti, dó!
A kis tücsök szorgalmasan szófogadóan ismételt minden egyes hangot. Ha eltévesztette Anita rögtön kijavította:
-- Nem fá, hanem lá,lá,lá.
Hamarosan olyan szépen hegedült tücsök úr, hogy mindenki szívesen hallgatta. Akkor Anitának eszébe jutott, hogy alapítsanak egy zenekart. Bejárták a szomszédos kerteket, még a rétre is kimentek, hogy tagokat toborozzanak. Sikerült is.
A kislány és a tücsök kiválogatták a sok jelentkező közül a három legjobban muzsikáló tücsköt. Az egyik bőgőzött, ketten hegedültek, Anita vezényelt. Heteket, hónapokat gyakoroltak. Meg is lett az eredménye. Meghallotta játékukat a színház igazgatója és szerződtette őket.
Olyan híresek lettek, hogy bejárták az egész világot.
Így vált Anita jóvoltából a kis tücsök legényből, híres muzsikus.

Mese a százlábúról

Volt egyszer egy szegény ember. Kiment a háza elé és így sóhajtott:
-- Van egy kis földem, de olyan szegény vagyok, nincs mivel megszántanom. Ha lenne egy lovam, meg tudnám művelni kis földem, bevetném magokkal és lenne mit adnom a gyerekeimnek enni.
Meghallotta a szegény ember sóhajtozását egy százlábú bogár.
-- Segítek ezen a szegény emberen. -- fogadkozott magában. Elhatározta, hogy bemegy a polgármesterhez és tőle kér segítséget. Nekiiramodott és szélsebesen futott mind a száz lábával. Beért a faluba és egyenesen a polgármester elé ment.
-- Adjon az isten szép jó napot polgármester uram! -- köszönt illedelmesen.
Zavartan nézett körbe a polgármester, mert senkit sem látott.
-- Itt vagyok a földön. Pici vagyok, hiszen csak egy kis bogár a nevem. De nagy az én kérésem. Lakik a falu szélén egy szegény ember. van egy kis földje, de nincs mivel megszántania. Azért jöttem, hogy kérjek tőled uram egy lovat a szegény ember számára.
Nagyot nézett a polgármester. De tetszett neki a bátor és segítőkész százlábú.
-- Jól van. Szívesen segítek, csak embert nem tudok adni, aki elvinné a lovat, mert nincs itt senki.
-- Nagyon köszönöm polgármester uram a segítségét. Emberre nincs is szükségem, majd én elviszem a lovat a szegény embernek.
-- Te? Teee...? -- csodálkozott a polgármester.
-- Hozza csak ide azt a lovat, uram! -- szólt a százlábú.
Megkapta a lovat a bogár. Felszaladt a ló lábán, bemászott a fülébe, s így szólt a lóhoz:
-- Gyí pacikám. Ha azt mondom jobbra menj, jobbra mégy, ha balra, balra menj.
Így is történt. A kis százlábú elvezette a lovat a falu szélére a szegény emberhez.
Ámult-bámult az ember.
-- Honnan van ez a ló?
-- Sose ámuldozzon kegyelmed, ez a ló a magáé. -- szólt a kis bogár. -- Szántsa meg a földet és vesse be magokkal.
A szegény ember boldogan szót is fogadott. Örömmel szántott, vetett ezután minden évben. Hálás szívvel köszönte meg a kis bogár jóságát.

A nyuszi és a leleményes sün

Egy magas domb tetején ült a hosszú fülű nyuszi.
-- Unatkozom, rettentően unatkozom. -- morogta magában.
Volt öt darab szép piros almája. Ide-oda gurítgatta őket.
-- Akkor is unatkozom. -- mondta hangosan.
-- Én is ugyanezt mondom. -- szólalt meg mellette egy hang.
Odakapta a fejét a nyuszi, hogy kié ez a kijelentés.
Sün malacka volt az.
-- Szívesen játszom veled, de cserébe almát kérek. -- ajánlkozott unalom űzőnek a kis süni.
-- Nagyszerű! -- ugrott fel tapsifüles barátunk. -- Nagyszerű! Mind az öt almát neked adom, ha futásban le tudsz győzni.
-- Futásban? -- csodálkozott a sünike, s lehorgasztotta a fejét. -- Oh, akkor én éhen maradok. Még reményem sincs, hogy enyém legyen ez a gyönyörű, mosolygós öt alma. De nem! Nem adom fel, többet ésszel, mint erővel! -- ragyogott fel az arca, mert eszébe jutott egy jó gondolat.
-- Igen futásban. -- mondta gőgösen a nyúl. -- Vagy te érsz be elsőnek a célba, s tiéd az alma, vagy én leszek az első, ami biztos is és akkor csak nagyokat nyelhetsz, de almát nem eszel.-- Egye fene, fussunk versenyt. -- bólintott a sün malac. -- Az győz, aki elsőnek ér le a domb aljára.
-- Úgy, úgy. -- egyezett bele a nyuszi.
A sün is és a nyúl is beálltak egy-egy barázdába.
-- Rajt! -- kiáltották egyszerre, s úsgyi nekilódultak.
Füleske akkora lendületet vett, hogy azon nyomban orra bukott. Alig tudott feltápászkodni. Szédelegve futott tovább.
Az okos süni összegömbölyödött, tüskéi puhán simultak testére, s szélsebesen gurult-gurult lefelé a lejtőn.
A nyuszi még fele úton sem volt, amikor meghallotta süni hangját:
-- Lent vagyok, győztem!
Csodálkozva nézett rá nyúl koma, de el kellett ismernie, hogy a kis sün legyőzte őt.
-- Te lettél az első, te nyertél, tied mind az öt almám. -- s odaadta a győztesnek az almát, aki jóízűen falatozni kezdte a megérdemelt jutalmat.
-- Máskor is szívesen játszom veled, ha unatkozol. -- mondta a még mindig csodálkozó Füleskének.

Az egypúpú teve

A sivatagban, annak is majdnem a közepén éltek a púpú tevék. Igen békés, jámbor állatok voltak. Egész nap rágcsáltak, pihentek. De ha kellett, napokig kitartóan meneteltek a nagy melegben, cipelve hátukon az embereket és azok csomagjait.
Az utasok kényelmesen elhelyezkedtek a tevék két púpjai között. Lassú, ringó járásuk sokszor álomba ringatta az embereket. A sivatag közlekedési eszköze sokáig nem is volt más, mint a két púpú teve.

Egyszer az egyik teve mamának kis tevéje született. Már a születése pillanatában más volt, mint a többi teve. A hátán nem kettő, hanem csak egy púp volt. Míg egész kicsi volt az újszülött teve, nem is volt semmi baj. Hanem, ahogy nőtt, a pajtásai egyre sűrűbben csúfolták az egy púpja miatt.
-- Anyám, nem bírom tovább -- állt egyik nap anyja elé --, nagyon fáj, hogy én vagyok a barátaim gúnyolódásainak a célpontja. Elmegyek világgá. Talán találkozom valakivel, aki így fog megszeretni, így fog elfogadni, ahogy kinézek.
-- Eredj fiam, járj szerencsével. -- búcsúzott tőle édesanyja.

Lógó fejjel, nagy búsan elindult a teve, hátán az egy kis púppal.
Ment, mendegélt sok-sok napon, éjszakán keresztül, kevés pihenővel. Egyszer elfogyott a talpa alól a meleg homok. Dús, zöld, puha fű váltotta fel. Csodálkozva nézte először a kis teve, majd megkóstolta. Ízlett neki, s olyan sokat evett belőle, hogy úgy jól lakott, mint a duda. Tovább folytatta útját. Találkozott egy kislánnyal.
A leányka megszólította a bandukoló állatkát.
-- Hová igyekszel?
-- Nem tudom. -- felelte a vándor. -- A célom az, hogy találjak valakit, aki elfogad engem az egy púpommal, mert nézz csak meg jól, nekem nincs két púpom.
-- Jaj, de aranyos vagy! -- kiáltott fel elragadtatva Anita. -- Gyere, elviszlek a papámhoz. Ő az állatkert igazgatója. Azt hiszem megengedi. hogy ezután ott élj.
Úgy is volt. Örömmel engedték meg, hogy az állatkertbe költözzön.
A kislány minden nap lekefélte barátja szőrét és a sok látogató kedvence lett az egy púpú teve, aki jól érezte magát új környezetében.

A szú család

Halkan kopogtattak egy öreg szekrény oldalán.
-- Bújj be! -- kiáltott ki barátságosan a gazda.
-- Induljatok befelé. -- tolta szú mama kilenc csemetéjét a kerek lyukhoz.
Illedelmesen köszöntek.
-- Mi járatban vagytok erre felé? -- kérdezte a szekrény lakója, egy jó kövér szú. -- Üljetek le.
A szú gyerekek azonban nem telepedtek le, hanem ide-oda futkostak és közben meg-meg kóstolták az öreg szekrény fenyőből készült deszkáját.
-- Szí, szí, nem valami ízletes. -- mondták egymásnak. -- A mi fánk, amire azt mondták a szüleink, hogy tölgy, sokkal finomabb volt. -- sóhajtott az egyik szú fiú.
A szú mama helyet foglalt, szeméből kitörölte az előbukkanó könnycseppet és belekezdett elmesélni tragédiájukat.
-- Tudod szomszéd, nagy baj ért bennünket. Évek óta laktunk a magas lépcsősor egyik fájában a párommal. Én ott születtem, ott nőttem fel. Nagyon jó helyünk volt, nem igen háborgatták nyugalmunkat. Az emberek jövés-menésüket, a gyerekek futkosását úgy megszoktuk, hogy a recsegés még az álmunkat sem zavarta. Hanem a régi család elköltözött, új emberek jöttek oda és akkor kezdődött a hadd el hadd.
Egy reggel irtó nagy zajra ébredtünk. Kikukucskáltam, mi ez a rettentő zúgás? Alig tudtam visszarántani a fejem, majdnem lekapták a helyéről. Egy óriási valami dörzsölte a lépcső lapját. -- Csrrí, csrrí! Ezt hallgattuk napokig. Zúgott a fejünk. Zúgott a fülünk. A párom már azon gondolkodott, hogy beszerez valahonnan füldugókat. Hiába bújtunk jó mélyre a fába, még ott is hallottuk. Itt azonban nincs vége.
Napok után csend lett. Megkönnyebbülve sóhajtottunk fel. Korai volt az örömünk. Ezek az emberek véglegesen elbántak velünk. Nem volt elég, hogy a zajjal megzavarták nyugalmunkat, most még az étvágyunkat is elvették. Ugyanis, egyszer csak érezni kezdtünk valami irtó rossz szagot. Futkostunk ijedtünkben jobbra-balra. A gyerekeink sírtak, fájt a fejük, a torkuk. Kikiabáltam az embereknek, hogy hagyják abba, elpusztítanak minket, de csak mosolyogtak és azt mondták:
-- Pont azt szeretnénk, hogy elpusztuljatok, hiszen ti a fa ellenségei vagytok!
-- Hallottál már ilyet? Hogy mi ellenségek vagyunk?! Még a légynek sem ártunk. Csendesen élünk. Az igaz, hogy elég hangosan falatozzuk a fa rostját. Na, de ezért bántani minket?! Elvették az étvágyunkat, mert amivel bekenték a fát, annak nem csak a szaga volt kibírhatatlan, hanem az íze is. Fúj! Szegény párom nem is bírta, kimúlt. Én meg ijedtemben fogtam a gyerekeimet és elmenekültem. Kérlek engedd meg, hogy pár napig megpihenhessünk nálad. Jól lakjunk, új erőre kapva induljunk tovább lakást keresni.
-- Szörnyű dolog, ami veletek történt. Maradhattok, amíg kedvetek tartja. Ez a szekrény egy darabig még otthont ad nekünk.
Így maradtak az öreg szekrény oldalában jó sokáig.

A jószívű hörcsög

Túl a tengereken, ott, hol a kis kurta farkú malac túr, él a búzamező szélén, föld alatti járataiban, a hörcsög. Amint beérik a termés, rögtön nekilát az ennivaló gyűjtésnek, amit télire raktároz el.
Először is kitakarítja a tároló kamrákat. Kisöpri az utolsó szemig az előző évről megmaradt gabonát. A tiszta, kiszellőztetett helyiséget azután a két, oldalt lévő pofazacskójában behordott búzával, kukoricával színültig tölti.
Szorgalmasan dolgozik. Naponta számtalan fordulót tesz, ki a búzatáblára és vissza. Ha úgy érzi elfárad, rögtön a hóval borított hideg tájra gondol. Ez új erőt ad neki. Pofazacskóját minden alkalommal jól megtömi. Több mázsa ennivalót hord be.
Amikor csordultig telt a spájz, elégedetten szemléli végig egyik helyiséget a másik után.
-- Jöhet a tél -- mondja magának megnyugtatóan --, lesz mit ennem.
Be is köszöntött a zord hideg. Hamarább jött és sokkal keményebb volt, mint előtte bármikor.
-- Brrr, de hideg van odakint. Az orrom hegyét sem dugom ki tavaszig. -- határozza el magát a kis hörcsög.

Na, de mégsem így történt. Ugyanis a tél közepe felé, erős kopogásra riadt fel délutáni szendergéséből.
-- Ki lehet az ilyen időben? -- motyogta, miközben ment ajtót nyitni.
Egy kis szürke egérke volt a látogató, aki fázósan húzta össze kopott kabátkáját a mellén.
-- Köszöntelek Hörcsög úr. Ne haragudj a zavarásért, de a szükség hozott ide. -- mentegetődzött a vacogó egér.
-- Bújj beljebb. -- hívta a hörcsög. -- Megfagyunk idekint. Bent majd elmondod, miért kerestél fel.
Nem kellett kétszer mondani a váratlan vendégnek, rögtön befutott a jó meleg helyre. S amikor meglátta a sok ennivalót, azon nyomban összefutott a nyál a szájában.
-- Mond egérke, mit akarsz? -- kérdezte tőle a hörcsög. -- Miben segíthetek?
A szürke cincin percekig nem tudott megszólalni, csak nézte-nézte az aranyló búza és kukorica szemeket.
-- Oh, de finom lehet! -- suttogta.
-- Igen, nagyon finom. -- vágta rá a vendéglátó. -- Egyél belőle amennyi jól esik. Nézd, milyen sok van!
-- Ehetek? -- meresztette a szemét az egérke. -- Eszek is, éhes vagyok, már csak úgy szédelgek az éhségtől. -- és enni kezdett.
Egymás után kapkodta és nyelte a gabona szemeket.
A hörcsög sajnálkozva figyelte, milyen mohón lakmározik a váratlan vendége.
-- Azt hiszem kitaláltam miért jöttél. -- mondta. -- Nem kell kérned, anélkül is adok.
Azzal jól megrakott búzával egy zsákot és így szólt:
-- Ez a tied, vidd. Nem kell hálálkodnod. Ha elfogyott gyere újra.
Kikísérte az egérkét, aki alig tudta vonszolni a tömött zsákot.

A szorgos hangyák

Amilyen picikék a hangyák, olyan szorgalmasak és gyorsak. Fáradhatatlanul futkosnak egész nap ide-oda. Keresgélnek, kutatnak ennivaló után. Valóságos erődítményt építenek maguknak. Ott él a királynőjük. Odarakják a sok-sok apró, fehér tojásaikat, amiből újabb pici hangyák kelnek ki.
Ha valaki megbolygatja fészküket, idegesen rohangálnak, mindegyik kis hangya felkap egy-egy tojást és féltve próbálják biztonságos helyre menteni. De elszántan meg is támadják a betolakodót.

Egyszer az egyik hangya talált, egy számukra óriási kenyérmorzsát. Izgatottan szaladgált körbe-körbe. Próbálta innen, próbálta onnan megfogni, hogy bevonszolja a várukba a finom falatot. Húzta, húzta, majd megszakadt nagy erőlködésében, de hiába, meg sem tudta mozdítani.
Erre gondolt egyet és elfutott szélsebesen segítséget hozni.
-- Gyere gyorsan segíts! -- találkozott össze társával az úton. -- Találtam egy hatalmas ennivalót, egyedül nem bírom el, de ketten erősebbek leszünk.
-- Megyek, megyek. -- válaszolt a másik hangya, s szedték sebesen a lábukat.
Még idejében értek oda, mert egy nagy vörös hangya épp el akarta tulajdonítani a morzsát.
-- Ne, te ne! -- kiáltottak rá a hangyák. -- Ez a miénk, mi találtuk.
A vörös hangya, először úgy nézett ki, mint aki nem akarja odaadni a zsákmányt, de úgy döntött átengedi a kis hangyáknak a jogos tulajdonukat.
-- El tudjátok húzni? -- kérdezte őket. -- Mert ha nem, szívesen segítek.
-- megpróbáljuk. -- felelték azok és belekapaszkodtak a kenyérmorzsába, de még ketten sem tudták megmozdítani.
-- Elfogadjuk a felkínált segítséget. -- mondták és a vörös hangya ereje már elég volt, hogy a fészekhez cipeljék.
-- Köszönjük, hogy velünk dolgoztál, hogy megosztottad erődet velünk. Most mi osztjuk meg veled ezt az ennivalót. Gyere lakmározz velünk.
Jól is laktak mind a hárman és még most is esznek, ha azóta el nem fogyott a morzsa.

A kópé kutya

-- Úgy szeretnék egy kis kutyát! -- mondta egyszer Rudika szüleinek.
-- Meglesz. -- Ígérte meg édesapja. -- Feltéve, ha a bizonyítványod jó lesz.
A kisfiú erősen fogadkozott, hogy tanulni fog, s tényleg a második osztály félévi bizonyítványa elfogadható lett. Meg is kapta a kiskutyát, amely két hónapos, hosszú szőrű, vörös tacskó fiú volt. A törzskönyvbe be volt írva a neve: Bobi. Boldog volt Rudika.
-- Kis kutyám, én vagyok a gazdid, fogadj szót nekem.
Bobi azonban már akkor nem volt szófogadó, sem a kisfiú, sem a szülei nem tudták szobatisztaságra szoktatni.
-- Ki kell tenni az udvarra. -- jelentette ki anya.
-- Ne, még ne! -- könyörgött Rudika.
-- Jó, várunk még pár napig. -- egyeztek bele a szülők.
Egy nap azt mondta apa:
-- Gyertek elmegyünk a kollégámhoz, veszünk egy német juhász kutya kölyköt, mert tudjátok, már régóta vágyom egyre.
Úgy is volt, megvásárolták a pici, fekete kutyust.
De anya csak egy-két napig engedte meg, hogy bent legyen a lakásban. Mind a két kölyköt kivitték az ólba. A kutyák attól kezdve együtt éltek. Nagyon megszerették egymást. Sokat játszottak, hancúroztak. A német juhász hamar elhagyta növésben a pici tacskót. Termetével tekintélyt szerzett magának. Bobi igyekezett kedvébe járni barátjának.
A kutyaudvar melletti baromfiudvarba kis csibék költöztek. Sok-sok piros, fehér csipogó, futkosó kis csibék.
A két kutya először döbbenten nézte a fura lényeket, de Bobiban felgyúlt a vadász szenvedély:
-- Vaú, meg kell fognom őket! Vaú, elkapok neked Alex egyet! -- ugrált a kerítés mellett. -- Ugye kérsz egyet belőlük?
-- Nem tudom mik ezek. -- mondta Alex, a juhász kutya.
-- Bízd rám. Érzem, a vérem pezseg, amint itt ugrálnak előttem. Ősi ösztönöm azt súgja, vadásznom kell rájuk.
S addig-addig kaparta a kaput, míg sikerült kibújnia alatta. Gyorsan elkapott egy csibét és usgyi vissza Alexhez.
-- Add ide! -- parancsolta neki a nagy kutya. Meg sem várta, míg a tacskó elengedi, elkapta tőle.
A pici csibe csipogott, verdesett a szárnyaival félelmében és fájdalmában.
-- Edd már meg! MIre vársz? Harapd, tépd! -- biztatta Bobi a barátját.
Alexet is lázba hozta Bobi izgalma, a csibe verdesése és nem utolsó sorban a vér szaga, mert kiserkent az áldozat vére. Marcangolni kezdte a csibét.
-- Jaj, de finom! -- vakkantotta két nyelés között. -- Ez igen! Ilyen finomat még a gazdától sem kaptam.
-- Én is megkóstolom. Add nekem a lábát. -- ugrott oda a tacsi.
-- Még mit nem? Takarodj innen! -- mordult rá Alex.
-- De hiszen én vadásztam rá! -- vicsorgott Bobi.
A gazda felfigyelt a kutyák veszekedésére. Odasietett, s mit látott ... !? A német juhász kutya akkor kapta be az utolsó csibe lábat. Csupa vér volt a pofája, a lába.
-- Adok én neked csibét! -- mondta a gazda, s azzal fogott egy botot és jól elverte a kutyát. -- Nem szabad ilyet csinálnod! -- kiáltott az állatra.
Az összehúzta magát, alázatosan és ijedten pislogott a gazdájára.
-- Mondd Bobi, mi rosszat tettem? -- kérdezte barátját.
-- Biztos azért kaptál verést, mert megetted a csibét. -- találgatta a kis tacskó.
-- Látod én kaptam ki, mert én ettem belőle.
-- De sose törődj vele, megérte akkor is. Igaz?
-- Hát meg. Finom volt.
-- Hozok másikat! -- ugrott a kapuhoz Bobi.
S vitte is a barátjának, kettőt is. Alex jóízűen bekebelezte a csibéket.
Szerencsétlenségére a gazdája ezt is észrevette. Most még nagyobb verést kapott, csak úgy sajogtak az ütések. Elétolta gazdija a csibét. Alex fájó derékkal is rögtön kapott utána, azt hitte megeheti, de kapott egy hatalmas ütést.
-- Nem szabad bántani a csibét! -- kiáltott rá a gazda.
S a kutya megértette. Rájött, miért kap ki.
-- Gyere Bobi, téged is jól elnáspángollak, mert tudom, hogy te fogtad meg a csibéket. -- s ráhúzott a kutya hátára a bottal.
-- Vaú, vaú, ne, ez fáj! -- vonyított a tacskó. -- Én nem ettem belőle!
-- Most boldog vagy ugye? -- kérdezte később társától Bobi. -- Engem is jól megvertek.
-- Meg is érdemelted, hiszen te ölted meg őket.
-- Ezután is meg fogom ölni, ha elkapom. -- jelentette ki a tacskó.
S valóban, pár nap múlva sikerült ismét kibújni a kapu alatt.
-- Nem szabad bántani a csibéket! -- ugatott Alex. -- Ne menj!
-- Mi az, hogy nem szabad?! Nekem vadásznom kell rájuk! Nézd milyen sokat hoztam! -- s lerakta sorba a nagy kutya elé és már futoot is vissza a következőkért.
Alex vágyó szemekkel, csurgó nyállal nézte-nézte a csibéket, de megértette, hogy nem szabad bántania, a gazdája megtiltotta.
-- Miért nem eszel? -- vakkantott be hozzá Bobi.
-- Nem szabad. -- mondta Alex, s nem nyúlt a csibékhez.
Közben a vörös tacskó a csibe ólban kiélte vadász szenvedélyét, bánatára, mert a gazdája felfigyelt a hangos csibe csipogásra.
-- Mi történik ott már megint? -- kérdezte, s ment az ólhoz.
Bobi beterelte az összes csibét az ólba és az egyik csibének pont most kapta el a nyakát.
-- Mit csinálsz? -- kiáltott rá a gazda.
A kis kutya szembe fordult vele és leült eléje:
-- Jó munkát végeztem? Kérlek dicsérj már meg. -- s olyan szemekkel nézett az emberre, fejét hol jobbra, hol balra billentve, hogy semmi megbánást nem tanúsított. Tényleg dicsérete várt.
-- csak nem képzeled, hogy ezért jutalom vagy dicséret vár? -- mondta a gazdi és jól elverte a kutyust.
De ne, hogy azt higgyétek, hogy használt neki valamit is a verés, hogy megértette végre, a csibéket nem szabad bántani! Nem, nem.
-- Oh, ha tudnám, miért kaptam ki? -- sóhajtotta, s ezután is épp olyan izgalommal leste a mozgó, futkosó csibéket, mint eddig.

A szilaj csikó

Hol volt, hol nem volt, de higgyétek el gyerekek, igaz volt. Hatalmas farmon, évek hosszú sora óta élt többek között két ló. A szürke kanca és a fekete csődör. Igavonó, komoly, szorgalmas állatok.
-- Kis csikó született! -- jelentette be a nagy újságot a farm tulajdonosa, egy tíz éves fiúcska édesapja.
-- Megnézhetem? -- kérdezte lázas izgalommal a gyerek, s meg sem várta az engedélyt, futott az istállóba. -- Gyönyörű! Aranyos! -- kiáltotta. -- Milyen fekete! S nézd apa, a homloka közepén fehér folt van, olyan, mint egy csillag. Legyen a neve, Csillag.
-- Jól van Robikám. Te adtad neki a nevet, legyen a tiéd a csikó. -- mondta az apa.
Gyorsan nőtt, növekedett a pici patás. Aki csak látta, elgyönyörködött benne. A lovacska szülei büszkén nézegették az eleven, rakoncátlan fiúkat.
-- Anyjuk, azt szeretném, ha ebből a nemes tartású kis állatból lenne valaki. Szeretném, ha többre vinné, mint mi.
-- Valóban, ahogy mustrálgatom az én szülöttemet, egyre jobban úgy tűnik, a nagyapám testvérére hasonlít. Annak voltak ilyen kecses, hosszú lábai, formás feje. -- mondta a kanca.
-- Az az unokatestvéred volt a híres versenyló? -- kérdezte párjától a csődör.
-- Igen és nagyszerű lenne, ha a mi csikónk a nyomdokába lépne ősének.
-- Bízd rám, kezelésbe veszem a fiatalurat. -- jelentette ki a ló papa. -- Szigorú nevelésben részesítem, minden napi kemény gyakorlás lesz ezután.
Ettől kezdve kevés játékot, ugrálást engedélyezett a kis csikónak.
Robika és szülei felfigyeltek a nagy változásra. Megértették, hogy szigorú nevelés folyik a lovaknál, de nem tudták, mi a cél?
A lovacska nem akart szót fogadni apjának. A napi sok gyakorlás elvette a kedvét.
-- Apa, kérlek ne kínozz engem. Nem akarok én különb lenni, mint ti. Itt szeretnék élni a farmon. -- könyörgött apjának, de hiába.
Apja kemény, hajthatatlan maradt.
-- Nem és nem! Hányszor ismételjem, belőled versenyzőt faragok! -- jelentette ki ellenvetést nem tűrő hangon. -- Gyerünk dolgozni! Egy-kettő! Tartsd feszesen a fejed, rakd kecsesen a lábaid! Most válts át lassú ügetésbe!
A kis csikó ímmel-ámmal végezte a feladatot.
A farmer fiacskáját bántotta a lova kedvetlen viselkedése.
-- Mondd meg Csillag, kis kincsem, mi a bajod? Miért vagy mostanában ilyen szomorú? -- kérdezte teli aggodalommal a hangjában.
S a lovacska mindent elmondott a kis gazdájának, kiöntötte a szívét.
Meghallgatta Robika, elgondolkozott, majd így szólt:
-- Azt hiszem nem örülsz neki amit mondok, de ki kell mondanom. Egyetértek a szüleiddel és mostantól én veszem át a tanításodat. Mindent elkövetek, hogy híres versenyló váljon belőled, ha kell az apa segítségét is kérem.
Csillag megemlegette ezt a napot. Reggeltől estig gyakorolta a versenyzés összes fogásait. Minden csínját-bínját megtanulta.
A kisfiú olyan szeretettel, türelemmel tanította, hogy a csikó mindent megtett, csakhogy a gazdija kedvébe járjon.
Eljött a nagy nap. Csillagnak be kellett mutatkoznia a versenypályán a zsűri előtt. Jobban izgult, mint a mestere. Amikor a starthoz állt, kissé megremegett az ina, de a rajt szóra úgy nekiiramodott, hogy rögtön az élre került, s ezt a helyet tartotta végig. Kecsesen, könnyedén futott.
-- De gyönyörű állat! -- zúgott fel a tömeg.
Robika a célnál várta. Két karjával átölelte kedvence nyakát, szeméből patakzott a könny.
-- Sikerült! Óriási voltál! -- suttogta a fülébe.
Csillag odadörzsölte fejét a kisfiú arcához.
-- Köszönöm, mindent köszönök neked és az én kedves szüleimnek.
-- Gyere, menjünk hozzájuk. -- húzta a lovat Robika. -- Már várnak.
A két öreg ló szeme is tele volt könnyel, az öröm, a büszkeség könnyei ragyogtak szemükben. Közrefogták fiacskájukat, s hol nyalogatták, hol ütögették az oldalát, hátát, nagy-nagy szeretettel.
A kisfiúról sem feledkeztek meg. Ő is megérdemelte a hálát, amiért tanította Csillagot.

Válogatós róka kölyök

Az erdő szélén mélyen a föld alatt, valóságos palotát épített a lompos farkú ravaszdi róka. Fiatal, kifejlett, vörös bundás ragadozó volt.
-- Elkészültem a lakásommal, asszony után nézhetek. -- mondta egy szép tavaszi reggelen.
-- Hová, hová ilyen nagy sietve? -- tudakolta tőle a mindenre kíváncsi fekete tollú varjú, a fa tetejéről.
Felpislantott rá a róka, mérlegelve, méltassa-e válaszra az erdő hírmondóját.
-- Házasodni megyek. -- mondta végül.
-- Kár, kár.
-- Miért lenne kár, te vészmadár? -- mérgelődött róka koma. -- Nincs ebben semmi kár. -- azzal nem törődött tovább a károgóval.

Nem messze a másik erdőben rátalált egy takaros róka lányra, aki azonnal eldöntötte, holtomiglan Róka Bandi párja lesz. Beköltöztek a kényelmes róka lyukba. Nem sokkal később megszülettek a kis rókakölykök. Két fiú és egy kislány.
Az első szülött fiú az Ede nevet, a másik fiú a Rudi nevet kapta, a kislány Sári lett.
Csintalan, eleven kis ördögök voltak a kis kölykök. Kimásztak a lyukból és a tisztáson hancúroztak naphosszat. Összevesztek, kibékültek. A legkötözködőbb Sári volt. Mindent el akart venni a bátyjaitól. Mindenért visított és ha nem adták neki oda a fiúk, a mama és a papa jól elnáspángólták őket. Így lett elkényeztetve a kis róka lány.
Apjuk egyszer elment vadászni a faluba. Kijátszva a kutyák éberségét, lopott egy jó kövér libát. A nyakánál fogva húzta a tanyájáig.
-- Gyertek vacsorázni! -- hívta családját, amint a bejárat elé ért. -- Finom, bőséges ennivalót hoztam.
A két kis vörös rókafiú azonnal nekiesett a pecsenyének. Éles fogaikkal tépték az ízletes liba húst. Sári azonban toporzékolni kezdett:
-- Nem eszek libát! Kis csibét akarok! Kis csibét akarok! -- visította.
Róka apa szó nélkül visszafordult a faluba, hogy bundáját kockáztatva, csibét szerezzen kedvencének. Nemsokára szájában hozta a még mindig csipogó pipikét.
-- Tessék kicsim, itt a kívánságod. -- tette le a kis róka elé.
-- Fújj, nem akarok már csibét! Nyuszit hozz nekem! --toporzékolt újra Sári.
Nagyot nézett Bandi róka és bár fáradt volt, elindult megint. Szerencséjére hamarosan talált egy nyulat, aki gyanútlanul vacsorázott. A róka olyan hirtelen kapta el, hogy ideje sem volt a nyuszinak felkapni a cipőjét, hogy elfusson.
-- Itt a nyúl! -- tette le barátságtalanul a lánya elé, aki finnyáskodva nézett a kapálódzó áldozatra.
-- Nem kell, inkább mégis libát kérek.
-- Nesze neked liba! -- mondta a papa, s úgy vágta pofon Sárit, hogy elsötétült előtte a tisztás.
Így maradt vacsora nélkül a válogatós róka kölyök.
Ettől kezdve nem válogatott, azt ette, amit elébe tettek a szülei.