A vén diófa

A vén diófa

Áll kert végében egy vén diófa. Éveinek számát már rég nem figyeli.Mellette a többi gyümölcsfák is csak találgatni tudják, hány éves is lehet?
-- Annyit tudok -- zizegnek halkan az almafa levelei, hogy amikor engem ide ültettek, a diófa már itt állt, s már akkor is ilyen hatalmas volt.
-- Így van. -- bólintott rá a körtefa. -- Emlékszem eleinte mennyire féltem tőle.
-- Kezdetben mogorva is volt. -- fűzte a beszédhez a terebélyes cseresznyefa. -- Alig akart szóba elegyedni velünk. Csak rázogatta az ágait, és mindig talált rajtunk valami dorgálni valót.
-- Ja, ja -- helyeselt a vékony ágú meggyfa is. -- Hol azért szidott meg, mert erősen hajladoztam még a gyenge szélben is.
" -- Elzavarod az énekes madarakat! Maradj már nyugton egy kicsit,reggelizni jönnének a cinkék, de te elijeszted őket! " -- morgott rám már kora reggel. Hol meg azért haragudott, hogy nyissam ki jobban a virágszirmaimat.
" -- Nem veszed észre, hogy ha csak résnyire nyitod ki őket, a méhek nem férnek bele, nem tudják kiszedni belőle a virágport. Terméketlen maradnak a virágaid, nem lesz gyümölcsöd! "
-- De később, ahogy nőttünk, növekedtünk, úgy vettük észre, hogy egyre barátságosabb, egyre kedvesebb lett velünk.-- mondta az alacsony növésű őszibarackfa. -- Mennyi mesét hallottunk tőle! Minden nap mondott valami érdekes mesét.
-- Mostanában azonban nagyon csendes. -- állapította meg a mogyoró bokor. -- Mintha szomorú lenne.
-- Talán beteg is. --tette hozzá az almafa. -- Kérdezzük meg tőle, miért ilyen hallgatag.
Azonban mielőtt megkérdezhették volna a diófától, hogy mi a baja, odarepült egy vadgalamb a diófa vastag ágára és így szólt hozzá:
-- Nagyon búsnak látszol, megkérdezhetem mi az oka?
Mélyet sóhajtott a fa, szinte beleremegett a törzse és az összes ágai is.
-- Öreg vagyok. Nagyon öreg. --susogta csendesen. -- Nincs erőm már új hajtásokat hozni, sőt a meglévők is lassan elszáradnak. Nézd meg, kopaszodom. Egyre több levelem hullik a földre. Szomorú vagyok, mert nincs már dús lombkoronám, nem jönnek már bújócskázni a madarak. -- sóhajtozott a vén diófa.
Sajnálta a vadgalamb az öreg fát, és sajnálták a gyümölcsfák is, de nem tudták mivel vigasztalni, mert valóban szomorú látványt nyújtott száraz, kopasz ágaival.
S egy nap emberek jöttek a kertbe. Nézegették, gyönyörködtek a sudár, egészségtől hajladozó gyümölcsfákban. Megálltak a vén diófa előtt.
-- Ez a fa kiöregedett, kevés diót terem, itt az ideje, hogy kivágjuk. -- mondták.
Még a lélegzetük is elállt egy pillanatra a gyümölcsfáknak. Leveleik sem moccantak a rémülettől
-- Oh, te szegény testvérünk. -- sóhajtozták keservesen.
A vén diófa megadóan hajtotta meg még zöldellő ágait.
-- Ne búsuljatok miattam testvéreim. Így van ez rendjén. Öreg vagyok, nem veszik már hasznomat az emberek, sem a madarak. Se koronám, se termésem, se árnyékom nincs már. Csak azt sajnálom, hogy nincs utódom, nincs fiam, aki a helyembe lépne.
-- A jövő héten kivágjuk. -- határoztak az emberek, azzal elmentek.
A vén diófa csak állt ott meggörnyedve. A szél kikerülte szánalmasan száradt ágait, nem akarta, hogy a zörgéssel még inkább ráébressze a fát, hogy öreg már. Nem akarta, hogy a sárgult levelek lehulljanak a földre.
-- Úgyis lehullanak maguktól is. -- súgta a madaraknak röptében a szél.
Este lett. A gyümölcsfák, a madarak, még a szél is aludni tért, csak a vén diófa szemére nem jött álom.
S az éjszaka csendjében egyszer gyenge, halk hangokat hallott a földről, nem messze a törzsétől.
Először azt hitte, egy kis egér fut alatta, de nem cincogó hangot hallott a füle, hanem kis nyögéseket, s hirtelen a hold fényénél meglátott előbújni a földből egy ici-pici levelet, s még egyet.
-- No végre! -- nyögött a zsenge fácska egy jó nagyot, s kinyújtóztatta elgémberedett ágacskáját.

A vén diófa nem hitt a szemének.
-- Jól látok -- dörzsölgette szeméből a boldogság könnyeit --, jól látok? Fiam született?
-- Jól látsz papa, itt vagyok! Nem volt könnyű kibújnom ebből a kemény földből, de itt vagyok! -- kiáltott fel a kis legény az apjához, olyan hangosan, hogy felébredt a gyümölcsösben minden fa, s felébredtek a lombok között a madarak is.
-- Mi történt? -- kérdezték kíváncsian kórusban.
-- Fiam született! -- hajladozott jobbra-balra a vén diófa. Örömében majd kiugrott a földből gyökerestől. -- Fogadjátok őt szeretettel, és kérlek benneteket, hogy úgy tanítsátok, ahogy én tanítottalak hajdanán bennetek. S amikor a vén diófa a fűrész erős fogának szorítása alatt kidőlt, az ifjú sudár diófa elfoglalta apja helyét, és sok-sok éven át barátságban élt a gyümölcsfákkal, akik fogadalmukhoz híven szeretettel tanították, és sokat meséltek neki a vén diófáról.

Utolsó kívánság

Utolsó kívánság

Ősz hajú nénike éldegélt egy takaros kis hófehérre meszelt házikóban. Nem volt egyedül. Körül vették őt kutyája, macskája, a kertjének sok színes illatozó virágai. S nagyon sokat ott volt vele kedvenc dédunokája Anita, aki pici kislány létére mindenben segített mamájának.
-- Nézd kincsem, így kell elültetni ezt a virághagymát, hogy tavasszal pompás tulipánná fejlődjön. -- tanította unokáját.
Anita figyelt a magyarázó szóra, figyelt a vékony, ráncos kéz munkájára. Kis vödrében hozta a vizet, öntözte a virágokat együtt az ő drága mamájával.
Délután, amikor leültek megpihenni, a kislány átölelte az öregasszony vállát és cuppanós csókot nyomott ráncokkal barázdált arcára.
-- Nagyon szeretlek dédi. -- súgta a fülébe.
Dédinek ilyenkor végig csurogtak arcán a könnyei.
-- Olyan boldog vagyok kincsem. -- mondta csendesen.
Lesszi kutya is odatelepedett gazdája lábához és meleg tekintettel nézett fel rá. Az öreg kandúr az ölébe ugrott, kényelmesen elhelyezkedett, s a simogató kéz alatt halkan dorombolni kezdett.
Így éltek nyugalomban, békességben, munkában és pihenésben.
-- Gyere kincsem -- mindig így szólította unokáját --, gyere sütöttem neked finom kalácsot.
S a kislányt így kényeztette, mert minden napra készített neki valami finomságot.
Egyszer azonban, amikor Anita reggel felébredt, nem hallotta dédije halk csoszogását sem a konyhában, sem az udvaron.
-- Elaludt az én mamám talán? -- találgatta a kislány két nagy ásítás közben. Kiugrott ágyából, s futott dédi szobájába. Az ajtó előtt megállt egy pillanatra és hallgatózott. A szobából halk nyöszörgés hangja jött. Rosszat sejtve nyitott be, s látta ,hogy mamája sápadtan, fájdalmas arccal fekszik ágyában. Fejét jobbra, balra forgatja.
-- Mi a baj dédikém? -- lépett ágyához aggodalmasan Anita. .. Mid fáj?
Ráemelte fáradt szemét unokájára a nénike és így szólt:
-- Mindenem fáj kincsem. Nagyon öreg vagyok már, elhasználódott minden porcikám.
-- Hívok orvost, ír fel neked gyógyszert és meggyógyulsz. -- mondta a kislány és simogatta mamája izzadt homlokát.
-- Nem kell orvos. A gyógyszerek nem segítenek már. Halál ellen nincs orvosság.-- suttogta egész halkan dédi.
-- Ne mondj ilyet! -- ijedt meg Anita. -- Meg kell gyógyulnod!
Áttetsző ráncos kezébe fogta az öregasszony a kislány finom kezecskéjét.
-- Kincsem, bele kell nyugodnod, hogy dédikéd elmegy. Ennek így kell lennie. Az öregek elfáradtak és örökre megpihennek. De van egy kívánságom.
Olyan halkan és lassan mondta a szavakat, hogy a kislány visszafogta feltörő zokogását. Hallania kell mamája utolsó kívánságát. Mert érezte Anita, hogy dédikéjének valóban ez lesz az utolsó kívánsága.
-- Úgy szeretnék egy szép muzsikát hallani! -- suttogta a haldokló. -- Még egyszer utoljára egy szépen csengő muzsikát.
-- Milyen muzsikát drága dédikém?
-- Gyönyörűt.
Anita szomorú, fájdalmas szívvel lépett ki az udvarra. A kutyus és a macska elébe szaladtak, üdvözölték. A kislány lehajolt hozzájuk, megsimogatta selymes szőrüket.
-- Dédikém itt hagy bennünket.
S a két állat megérezte a lány bánatát, farkukat behúzták a lábuk közé, fejüket lehajtották. A kutya halkan vonyítani kezdett, a cica csendesen nyávogott. Anita leült a kerti padra, szemeiből folydogált a könny. Nem is igyekezett megállítani. Úgy érezte a sírás megkönnyíti lelkében a fájdalmat.
Leszállt a kislány mellé egy pici madárka
-- Mond meg leányka, mi szomorít el ilyen nagyon? -- csicseregte kedvesen.
-- A dédikém hosszú útra készül, nagyon hosszú útra, oda, ahonnan soha többé nem tér vissza. -- zokogott Anita. -- Utolsó kívánsága egy szép muzsika. De el sem tudom képzelni, milyen muzsikát szeretne hallani.
Ült mellette mozdulatlanul a kis madárka. Gondolkodott. Egyszer csak megcsillant a szeme és így szólt:
-- Bízd rám a mamád kívánságát. -- azzal kiterjesztette szárnyait és elrepült.
A kislány visszament a beteg szobájába, ki csendesen feküdt ágyában. Arca sápadt volt nagyon, szemei beesettek és fénytelenek .
Anita leült melléje az ágy szélére, s simogatni kezdte dédi arcát.
-- Jó hűvös a kezed kincsem.-- lehelte a beteg.
Így maradtak egy ideig. Majd Anita óvatosan felültette mamáját, a párnát odaigazította a háta alá, hozott egy fésűt és megfésülte hosszú, hófehér haját.
Ekkor egy kis madárka csőrével megkoppintotta az ablak üveget. A kislány kinyitotta az ablakot. S abban a pillanatban minden felöl röpködtek a madarak, az erdő, mező madarai. Odatelepedtek az ablak párkányára.
Anita visszaült a beteg mellé. Újra megfogta erőtlen kezeit.
A madárkák énekelni kezdtek. Gyönyörű, csodálatos mennyei muzsikát daloltak.
A haldokló nénike szája körül boldog mosoly lebegett.
-- Az utolsó kívánságom beteljesedett.
Ráemelte hálás szemeit unokájára. Kitárta két karját, mintha magához szerette volna ölelni az egész világot, és csendesen elaludt.

Késztetés

Késztetés

Furcsa vágy kerített a hatalmába.
Rémült tekintet,áldozat sikolya.
Mind ez nem is rémített,sőt késztetett,
Ragadjam meg s állítsam fel a keresztet.

Pirosló, folydogáló vértenger,
Hörgések,haláltusát vívó ember,
Rám tapadt valami fénylő irdatlan:
Ölj és ölj! kényszerített szakadatlan!

Akaratlan lecsapott a két kezem,
Erőm elhagyott, forrt a hideg vérem.
Dülledt szememben fénylett az iszonyat,
Mit követtél el te állati fenevad?

Veríték patakban hánykolódott testem,
Felébredtem és tisztult az értelmem.
Álom. Oh Istenem, hiszen ez csak álom!
Tudom, magamtól mégis irtó iszonyodom!

Vérben forgó szemek, kéjes indulat,
Ki vagyok én? Ez én? Ily gyenge alkat.
Kézzel tépem ki szívemből e vágyat,
Csöpögő vér, de nem érzek semmi fájdalmat.


Komló, 1997. október 17.

A kutya bosszúja

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gazda. Élt az udvarában egy kutya. Az ember azért tartotta, hogy vigyázzon a tyúkokra, ne vigye el őket a róka.
A kutyusnak nem volt jó dolga. A gazda nem adott neki enni.
Odaült az ajtó elé az éhes eb és így vonyított:
-- Vau, vauu, kérek enni, éhes vagyok!
Kiment az ember az udvarra és jól elverte.
-- Ne vinyíts nekem itt, menj fogj egeret! -- ordított a kutyára haragosan.
Elsomfordált szegény kutya, de este újból kérte a vacsorát.
-- Vauu, éhes vagyok!
De ezúttal is csak verést kapott: -- Menj innen a dolgodra! -- kiáltott a gazda még mérgesebben, mint reggel.
A kutya búsan lehorgasztott fejjel ballagott el az udvar mélyébe. Erősen gondolkozott, hogyan bosszulja meg a gazdája kegyetlenségét.
-- No megállj csak! -- morgott magában. -- Eszembe jutott valami! -- azzal nekiiramodott, meg sem állt, míg az erdőbe nem ért. Megkereste a rókalyukat, leült a szélére és bekiáltott: -- Róka koma, gyere! Beszédem van veled!
-- Ugyan mi beszélni valód lenne velem? Nem megyek ki, mert elkapod a bundámat és kilyukasztod. -- kiáltott vissza a róka.
-- Nem bántalak, gyere ki!
-- Nem megyek, mert félek tőled! -- felelte megint a róka.
-- Ne félj tőlem, egyezséget ajánlok. -- bátorította a kutya.
Összeszedte minden bátorságát a róka és előbújt a lyukból. -- Itt vagyok. Mit akarsz?
-- Gyere el minden éjjel a gazdám házához és kapsz tőlem egy tyúkot. --mondta neki a kopó.
Tágra meresztette szemeit meglepetésében a róka koma.
-- Mi van ezzel a kutyával? Ez még nálam is ravaszabb lenne, vagy talán meghibbant? -- kérdezte magában, de hangosan azonban így szólt:-- Ugyan miért adnál te nekem tyúkot? Mit kérsz érte cserébe?
-- Az az én dolgom, és cserébe semmit sem kérek. -- mordult egyet a kutya. -- Akkor minden éjjel gyere. Várlak. -- azzal ott hagyta a még mindig ámuldozó rókát.
Hát éjjel meg is jelent a koma, jött a megígért tyúkpecsenyéért. A kutya megfogott a tyúkok közül egyet és kivitte a kerítéshez a rókának.
-- Tessék, itt van. Edd meg!
Elkapta a róka a kvártyogó tyúkot és futott vele az erdőbe.
-- Bolond ez a kutya. -- jegyezte mg útközben.
Amikor a várához ért, széttépte és megette az ajándékba kapott jószágot.
Hanem reggel felébred a gazda, számolja a baromfiakat.
-- Hiányzik egy! -- ordít mérgében. -- Miért nem vigyáztál rájuk? -- förmedt a kutyára.
-- Oh, gazdám az éhségtől úgy korgott egész éjjel a gyomrom, hogy nem hallottam én a ravaszdi lopakodását. -- válaszol a kutya, miközben szemeit ártatlanul forgatva nézett a gazdájára.
-- Haszontalan állat! -- mondta az ember és jól elverte egy furkósbottal az ebet.
Tűrte a kutya, tűrte, alig várta, hogy újra éjjel legyen. És amikor újra leszállt az est, feljött a hold, megjelent a róka. A kutyus elkapott egy jó kövér tyúkot és kivitte a rókának.
-- Nesze, ezt is edd meg!
Fogai közé szorította a finom falatot a róka és elszaladt vele.
--Bolond ez a kutya. -- állapította meg most is.
Kijön reggel az udvarba az ember. Számolja a tyúkokat.
-- Most is hiányzik egy! -- kiáltotta és mérgében majd megütötte a guta. -- Nincs más dolgod, mint a tyúkokra vigyázni! Igaz?
-- Igaz, igaz, de jaj gazdám, olyan éhes voltam, hogy a gyomrom valósággal dübörgött, elnyomta a róka halk osonását. Ne haragudj rám.
De a gazda a bottal még jobban elverte a kutyát, mit előző nap.
Nem szólt a kutya egy szót sem, pedig rettentően sajogtak az ütések helyei.
Éjjel újból eljött a róka koma. A kutya most is a legkövérebb tyúkot vitte ki neki: -- Itt van, edd meg!
Elkapta a róka és vitte is nyomban az erdőbe.
-- Bolond ez a kutya, de én jól járok vele! -- jegyezte meg ez alkalommal is.
Reggel ketten jöttek ki megszámolni a szárnyasokat, a gazda meg a felesége. Számolják, hát újból hiányzik egy.
-- Már megint nem vigyáztál rájuk! -- ordított pulykamérgesen az ember.-- miért?
-- Higgye el gazdim, az éhségtől már nem is látok. Az éjjel is úgy kopogott a szemem, hogy se nem láttam, se nem hallottam, hogy itt a róka. -- felelte a kutya.
-- Mit hallok? -- kérdezte az asszony. -- Nem szoktál enni adni a kutyádnak? Ha így van, meg is érdemled, hogy elhordja a róka a tyúkokat! Te sem tudnál korgó gyomorral dolgozni.
Lehajtotta a fejét szégyenében a gazda.
-- Ígérem,a mai naptól kezdve rendesen kapsz bőséges ennivalót.
Úgy is volt. Ezután reggel és este kapott olyan adag ételt, hogy alig tudta megenni. Egy részét el is ásta a kertbe.
Jött ám éjjel megint a róka koma: -- Add oda a tyúkot te kutya! -- kiáltott be az udvarba.
Odafutott az eb, vicsorította a fogait: -- Vau, vauu, micsoda? Mit kérsz te? Takarodj a gazdám házától, mert elkapom a bundád és isten uccse, úgy kilyukasztgatom,hogy soha többé nem tudod befoltozni!
Úgy megijedt a róka, hogy azon nyomban a lábai közé kapta a farkát és elfutott. Meg sem állt az erdő széléig.
Ettől kezdve nagy ívben elkerülte a házat.