Brumi

-- Az erdő mélyén szép piros málnát láttam. -- szólt anya három gyermekéhez. -- Vigyetek egy kis kosárkát és szedjetek.
Anita, Rudika és Robika örömmel szót fogadtak. Úgy határoztak, hogy a málna szedést összekötik vidám játszással. Az erdőhöz érve legelőször is a hasukat tömték meg az édes málnával, közben nagyokat kacagtak.
-- Mielőtt bújócskázunk -- mondta Anita --, szedjük tele a kosarunkat.
Szorgalmasan rakosgatták az illatos gyümölcsöt a bokorról a kosárkába.
Ahogy így dolgozgattak, egyszer csak megreccsent az ág és a bokrok közül barna, bozontos medve fej bukkant elő.
-- Meneküljünk! -- kiáltott fel Anita, s a kosarat is eldobta, hogy gyorsabban szedhesse a lábait futás közben. A két fiú rémülten szaladt utána.
-- Brumma, brumma -- mordult a medvebocs --, ne fussatok el, nem bántalak benneteket. Gyertek vissza, segítek málnát szedni.
A gyerekek megtorpantak.
-- Menjünk vissza? -- kérdezte Robika.
-- Menjünk. -- mondta a másik kettő.
A kis medve maga is még kölyök volt, segített nekik teleszedni a kosarat málnával. Mikor tele volt a kosár, játszani kezdtek.
-- Bújócskázzunk. -- ajánlotta Anita.
Hol a bocs volt a hunyó, hol a gyerekek. A kis Brumi megtalálta a gyerekeket, bármennyire elbújtak.
Elszaladt az idő, haza kellett menni a gyerekeknek.
-- Ugye holnap is eljöttök? -- kérte a gyerekeket a medve. -- Jó volt együtt játszani. Tudok egy odvas fát, tele van mézzel. Hozzatok bögrét és holnap megtöltjük mézzel. Nagyon finom ám az édes, ragadós méz.
Másnap a maci elvezette a gyerekeket az odvas fához.
-- Majd én megtöltöm a csuprotokat. -- ajánlkozott Brumi.
Az illatos mézet hamar kinyalogatták négyen.
-- Ugye nem volt elég? Hozok még. -- mondta a kis bocs, s már mászott is újra a fára.
Alig, hogy felért:
-- Jújj, jújj! -- ordított fel. -- Megcsíptek a méhek! -- s majd leesett a fáról fájdalmában.
-- Ez jól megdagadt. -- állapította meg Anita, mikor Brumi végre a földön volt.
-- Nagyon fáj! Alig látok. -- panaszkodott a bocs.
-- Enyhítek a fájdalmadon. -- mondta a kislány készségesen, azzal levette pólóját, a forrás vízében megmártotta és borogatást tett a maci dagadt arcára.
-- Sokkal jobb, hűsít. -- hálálkodott Brumi.
-- Mire nagy leszel, addigra el is felejted. -- mondta nagy bölcsen barátjának Rudika.

Kutya macska barátság

-- Anikó, etesd meg az állatokat! -- mondta anya a kislányának.
-- Tejet adjak neki? -- kérdezte Anikó.
-- Igen.
A kislány kiöntötte a tálkába a tejecskét, letette a földre.
-- Mirci, Morzsi, gyertek reggelizni! Szaporán, szaporán! -- hívta őket és azért sürgette, mert a kis cica lustán nyújtózott egy jó nagyot. Odaballagott a két négylábú háziállat, a kiscica és a kutyuska.
-- Igyátok meg a tejcsit! -- s a kislány megsimogatta őket.
Élvezettel nyalogatták a reggeli tejet. Egy tálból ettek mióta megvannak. Igen nagy barátságban élnek együtt. Igazi pajtások. Sokat játszanak, kergetőznek, birkóznak. Még soha nem veszekedtek.
Ha a Mirci alszik, Morzsi őrzi barátja álmát, ha a kutyus hajtja fejét álomra, a cicus vigyáz a csendre.
-- Pszt, ne hangoskodj! -- szól ilyenkor az arra ténfergő tyúkocskára. -- Pszt, alszik a Morzsi.
Csendesen ballag vissza a többi csibéhez a tyúk.
-- De nagy a barátság a kutya és a macska között! -- mondja a kakasnak. -- Kíváncsi vagyok, meddig tart ez?
Erre kíváncsiak voltak mások is. És megsúgom nektek, hogy nem tartott sokáig. Úgy összevesztek ... No, de nem vágok a közepébe. Elmondom sorjában.
Egyszer a gazdaasszony pulóvert kötött Anikónak. Szép, piros fonálból.
-- Abba kell hagynom a kötést. -- gondolta az asszony. -- Főzni kell.
Fel is állt, letette a kötést a fotelba. Ott játszadozott a két kis nebuló. Amint egyedül maradtak a kiscica rögtön felfedezte az új játékot.
-- Nézd milyen nagyszerű labdát találtam, gyere gurigázzunk.
-- Nincs kedvem. -- felelte Morzsi. -- Játssz egyedül.
-- Nem bánom. Ezzel egyedül is jó labdázni. -- és ide-oda gurította a fonalat. Addig játszott vele, míg úgy összegubancolta, hogy elszakadt és még a megkötött darab is a földre esett.
Megijedt a kiscica, érezte, hogy nagyon rosszat csinált. Ott hagyta a tönkre tett pamutot és elbújt a szekrény mögé.
Szegény Morzsi semmit sem vett észre, mert édesen aludt összegömbölyödve az asztal alatt.
Amikor az asszony bejött a szobába, azonnal észre vette a kárt.
-- Mit műveltél te haszontalan? -- kiáltott rá a kutyusra, aki felébredt álmából és azt sem tudta ijedtében, hol van.
-- Én nem csináltam semmit! -- védekezett.
-- Még tagadod is? Hiszen rajtad kívül senki nincs itt! -- azzal jól elverte Morzsit, aki úgy vonyított fájdalmában, hogy a cicus befogta a fülét a szekrény mögött, de nem bújt volna elő, hogy megvédje a barátját.
-- Vaúú, vaúú, nem csináltam semmi rosszat!
Hiába sírt, jól kikapott.
Morzsi a verés elől, no meg azért, hogy nyalogatni tudja fájó hátát, bebújt ő is a szekrény mögé. Akkor vette észre Mircit:
-- Te miért bújtál el? -- kérdezte tőle, de nem kellett, hogy a macska válaszoljon, rájött magától.
-- Szóval, te helyetted kaptam ki? Te alávaló macska! Ez neked a barátság?! -- azzal jól megharapdálta a cicát.
Így vesztek össze és még ma is haragszanak egymásra.

A két cica

Petinek volt két játékos cicája. Az egyik szürke cirmos, a másik fehér-fekete tarka. Egész nap elfoglalták magukat labdával, a cérna gombolyaggal, amit órákig gurítottak, tépték-rágták. Játszadoztak egymás farkával.
-- Ideje lenne már, ha egeret fognátok. -- szólt a macskákra Peti anyukája. -- Elég nagyok vagytok már ahhoz, hogy dolgozzatok is, ne csak játszatok. Annyi itt az egér, hogy a lisztes zsákot is kirágták. Szeretném a hasznotokat venni. -- morgolódott anya.
A kis cirmos azonnal szót fogadott. Odaült az egérlyuk elé, s türelmesen várta, mikor bújik elő a hegyes orrú állatka. És amikor előjött, hopp, el is kapta.
Csak erre várt a tarka cica. Odafutott és így szólt:
-- Add nekem az egeret!
-- Még mit nem? Fogj te is magadnak! -- mondta a szorgalmas kiscica és hamm, gyorsan bekapta a zsákmányt.
-- Azt már nem! -- nyújtózott lustán a másik macska. -- Még, hogy én egeret fogjak? Inkább tejet iszom. -- s lustán odalépkedett a tejes tálkához és jót lefetyelt belőle. Azután felugrott a heverőre, kényelmesen elhelyezkedett a puha párnán és aludt egész estig.
Így ment ez nap-nap után.
Észrevette a tarka macska lustaságát Peti és így szólt magában:
-- Adok én neked egész nap heverészni! -- azzal eltette a tejes edényt, hogy ne találja meg a cica. Macska úrfi valóban keresni kezdte a tejét.
-- Nyaú, hol a finom tejcsi, éhes vagyok!
-- Nincs. -- mondta neki Petike.
-- Akkor kérek kolbászt, azt is szeretem. -- nyafogott szemtelenül.
-- Az nincs. Semmi sincs. Ha éhes vagy, fogj egeret!
-- Ahhoz nincs kedvem. Inkább alszom, akkor nem érzem, hogy éhes vagyok. -- nyújtózott egy nagyot és újra lefeküdt.
Azonban alig aludt el máris felébredt, hogy hangosan korog a gyomra az éhségtől. Körbe nézett, hátha talál valami ennivalót. És nicsak! Az asztalon észrevette a tejfölt. Körbe nyalta nyelvével a szája szélét.
-- Na ugye, mégsem kell egerésznem. Ott az ennivaló, méghozzá milyen finom.
Azzal már fel is ugrott az asztalra. Bedugta fejét a pohárba és nyalni kezdte a friss tejfölt.
Még le sem nyelte az első falatot, amikor nyílt a konyha ajtó és belépett a gazdasszony. Meglátta a nyalakodó tolvaj macskát, elkapta a farkát és kidobta az utcára.
-- Takarodj a házból te lusta, lopós semmirekelő. A szemem elé ne kerülj, amíg nem tanulsz meg egeret fogni és rendesen viselkedni.
Mit tehetett a tarka cica, aki már így is nagyon éhes volt, odaült ő is az egérlyuk elé és elkapta a gyanútlanul kiosonó egérkét. Nem ette meg nyomban, bár nagyon kívánta, hanem bekopogott az ajtón és így szólt az ajtót nyitó asszonyhoz:
-- Fogadj vissza! Nézd, fogtam egy egeret. Ígérem, ezután az összes egeret megfogom, amelyik bemerészkedik a házba.
-- Jól van, látom értettél a szóból. -- engedte be Peti anyukája a cicát, aki ettől kezdve ügyes egerésző lett.

A fák doktora

Egy szépen ápolt, gyönyörű gyümölcsös kertben élt és mindig vidáman dalolt a fekete rigó.
Korán reggel víg nótával köszöntötte a kert tulajdonosait és késő este csendes dallal kísérte álomba őket. A fák zöld lombjai között búvóhelyet talált magának a rigó a rekkenő hőség elől.
-- Szép az élet! -- énekelte a rigó.
Egyszer azonban a vén diófa két ágán a levelek sárgulni, majd hullani kezdtek. Szomorúan lógatta ágait a fa.
-- Mi történt veled? -- kérdezte tőle az énekes madár. -- Beteg vagy?
-- Igen, igen. -- bólogatott fájdalmasan a fa. -- Úgy érzem féreg rágja a rostjaimat.
Alig telt el egy pár nap, másik két fa is megbetegedett.
Csüggedten tárta szét szárnyait a rigó.
-- Nagy baj van a kertben! -- állapította meg. -- Szólnom kell a gazdának. Ha ez így megy tovább, minden fa beteg lesz. Lehullanak a leveleik és nem lesz nekem, ami árnyékot és hajlékot adjon.
Oda is szállt a ház ablakába és így szólt bánatosan.
-- Gazduram! A kert fái szenvednek! Azt hiszem orvost kellene hívni, aki megvizsgálná és meggyógyítaná őket.
Kiment a gazda a kertbe és látta, hogy valóban sárgulnak a fák levelei.
-- Ide bizony orvos kell. -- állapította meg, miután átnézte az ágakat. -- Hiába permetezték, a baj belül van.
Meghallotta a beszélgetést a vadgalamb, amint ott ült az egyik fa tetején.
-- Tudok én egy jó orvost, kimondottan a fák doktora. Ha akarjátok, elhívom. -- búgta készségesen.
-- Siess kérlek, repülj gyorsan! -- kérte a madarat az ember.
Sebes szárnycsapásokkal szállt a vadgalamb egyenesen a sűrű erdő közepébe. Már messziről lehetett hallani, amint kopogtatja a fák törzsét a fakopács, mert ő volt a doktor.
-- Sürgős ügyben kereslek -- szólította meg a galamb. -- Nagy beteghez hívlak, tőled várnak gyógyulást. -- s elmondta kérését.
-- Gyerünk. -- mondta a harkály, s szélsebesen szelte a levegőt. A vadgalamb alig tudta követni.
-- Hol vannak a betegek? Áhá, hát ők azok? -- látta meg a fakopács a sárga levelű fákat.
Azonnal munkához látott. Gondosan kopogtatta végig a fa fájdalmas részeit.
-- Kip, kop, kip, kop. -- azután hallgatódzott. -- Itt a baj! -- rikkantotta el magát. -- Ne búsulj -- mondta a fának --, megtaláltam a betegséged okát.
Azzal kop-kop ütögette erős csőrével a fa ágát, s kihúzott belőle egy jókora hernyót.
-- Itt a bestia! -- mutatta meg a gazdának, s hopp, már le is nyelte.
Egymás után gyógyította meg a fákat. Azok szegények megkönnyebbülve sóhajtottak fel.
-- Köszönjük, hogy megmentetted az életünket. -- mondták hálásan a harkálynak.
-- Nagyon szívesen, csak szóljatok máskor is, ha szükség lesz rám, jövök. -- s elrepült vissza az erdőbe és fáradhatatlanul gyógyította a fákat.

A piros pettyes labda

Valahol messze élt egy kis elefánt lányka. Stefike volt a neve. Naphosszat a csapattal a szülei oldalán járta a prérit. Fákat tépett ki a társaival együtt tövestől. A nagy melegben folyók hűs vizében lubickoltak.
-- Anyu mesélj nekem. -- kérte egy este lefekvés után az elefánt mamát, aki ledőlt kicsinye mellé és mesélt az emberekről, az emberi gyerekek szokásairól, játékaikról.
-- Az emberektől félünk. Hiába vagyunk mi erősebbek, mégis mindig ők győznek le bennünket, mert ravaszak. -- fejezte be a mesét az elefánt.
-- És a gyerekek? Azok is bántanak minket? -- kérdezte kíváncsian Stefike.
-- Ők nem kicsim, ők ugyan olyan aranyos, játékos bébik, mint ti. -- felelte a mama. -- Aludj jól, álmodj szépeket! -- s ormányával végig simított a kis elefánt szürke bőrén. -- Aludj, jó éjszakát!
De Stefi nem tudott elaludni. Forgolódott az illatos széna ágyán.
-- Oh, de jó lenne találkozni egy ember gyerekkel. -- sóhajtotta, s amikor elaludt teljesült a kívánsága. Az emberekről és gyermekeiről álmodott. Együtt játszott az ember fiával egy óriási piros pettyes labdával.
Repült a labda a magasba, ő az ormányával elkapta, visszadobta, le-fel, le-fel.
Amikor felébredt patakokban folyt a szeméből a könny.
-- Ne sírj Stefikém, mert elönt az árvíz bennünket. Miért ömlik a könnyed? Rosszat álmodtál talán? -- faggatta elefánt mama.
-- Nem álmodtam rosszat. Nagyon is jót álmodtam. -- sírdogált a kis elefánt, s elmesélte álmát.
--Akkor nem értem miért vagy ilyen szomorú, hogy miért itatod az egereket? -- kérdezte az elefánt.
-- Azért, mert felébredtem és véget ért az álom! Búúú ... búúú ... -- zokogott Stefi.
-- Ne sírj, talán egyszer a papa hoz neked egy labdát. -- vigasztalta a kis bébit.
De nem lehetett megvigasztalni, csak a labdára gondolt szüntelenül.
--Szerzek magamnak, úgyis szerzek egyet! -- hajtogatta.
S úgy elkapta a vágy, hogy nem tudta magát visszatartani és elköszönt otthonról.
Ment, mendegélt. Dombra föl, völgybe le, míg el nem ért egy óriás városba. Stefi szeme, feje, belefájdult a sok néznivalóba. Majdnem elütötte a csilingelő sárga villamos. Leállt miatta az autó forgalom, mert nem tudta, hogy a pirosat jelző lámpánál tilos átmenni a másik oldalra.
Nagyon megszomjazott, de nem talált vizet. Míg nem, egy gyönyörű szökőkúthoz nem ért.
-- Víz! -- kiáltott fel. -- Végre víz! -- s az ormányával kiszippantotta az összes vizet a medencéből.
-- Elefánt bébi! Pityu gyere ide, nézd elefánt! -- mutatott egy kislány a jövevényre, aki nem állt meg, csak ment, kereste a labdát.
Sok, sok kisgyerek követte már, fiúk, lányok. Sőt, felnőtt emberek is beálltak a sorba.
A kis elefánt a bolt elé érkezett. Hatalmas kirakatában felfedezte szíve vágyát, a piros pettyes labdát.
-- Megvan! -- dobbant egy nagyot örömében a szíve.
De jaj! Nem tudja elvenni, mert egy átlátszó valami előtte van.
-- Mi lehet ez? -- tanakodott magában Stefi. -- Olyan, mint a víz, csak kemény. -- nyomkodta a kirakatüveget.
-- Mit szeretnél a boltból? -- kérdezte tőle egy kislány.
-- Azt a labdát. -- mutatott a játékra az elefánt.
-- Várj, azonnal hozom. -- s a kislány beszaladt a boltba és hamarosan a labdával tért vissza.
-- Tessék, a tied! -- adta oda Stefinek.
Az úgy megörült a piros pettyes gumilabdának, hogy megköszönni is elfelejtette.
Visszafutott a szüleihez és a többi elefánthoz és még azóta is labdázik, ha szét nem ment közben a pettyes labda.

Az eltévedt cirmos cica

-- Iskolába kell vinni Cirmikénket. -- mondta cica mama férjének, a testes kandúrnak.
-- A varjú károgta tegnap, hogy megjött a tanító bácsi és megkezdi a tanítást.
Bal fülével pont hallgatódzott szokás szerint Cirmoska, de egyből felállt a hátán a szőr, mint amikor kutyát lát. Őt iskolába akarják küldeni? Az egerészéshez is lusta, nem ám egész nap ott ülni a padban és a betűket formálni:
-- Azt már nem! Nem nekem való az iskola. -- nyávogta mérgesen. -- Inkább eltűnök itthonról egy pár napra, míg elfelejtik az iskolát.
Gondolatát tett követte. Kis hátizsákjába csomagolt pár darab szárított egérhúst és óvatos, nesztelen lépésekkel, amire csak a macskák képesek, elindult egy magas fa irányába. Sietett, minél hamarabb kiérjen papája finom szaglásának hatósugarából. Ment, szaladt, hol így, hol úgy.
-- Azt hiszem itt már nem találnak rám. -- s lustán elnyúlt a fa tövében.
Bekapott egy egérhúst a készletéből, lehunyta szemeit és elaludt. A nap sugarai lebukóban voltak a domb mögött, amikor felébredt.
-- Nem árt, ha egy kicsit messzebb megyek, minél messzebb az iskolától. -- gondolta magában és újra neki iramodott. Meg sem állt addig, míg a lábai el nem fáradtak. Addigra olyan sötét lett, hogy az orra hegyéig sem látott. Azt sem tudta hol, merre van.
-- Nem baj, mit törődöm vele, hol vagyok? -- mondta fáradtan. -- Felmászom erre a hatalmas fának az alsó ágaira, megvacsorázom és reggelig alszom.
Úgy is tett. Reggel, amikor felébredt, jól kinyújtózkodott, felmászott a fa magas csúcsára, hogy onnan szétnézzen, hol van?
-- Hát hiába fáradtam a mászással, nem lettem okosabb. Nem látok mást csak fákat és fákat. Kissé megszeppent, de nem vallotta be még magának sem. Hanem, ahogy lefelé akart mászni, sehogy sem sikerült. Olyan magasan volt, hogy tériszonya lett.
-- Nyáú, nyáú, nyáú! -- kiáltozott keservesen. -- Minyáú, minyáú, segítsen valaki! -- könyörgött.
Nem nagyon bízott a segítségben, mivel útja során tegnap senkivel nem találkozott. Ez fel sem tűnt neki akkor, csak most jutott eszébe. Azért tovább nyávogott jó hangosan.
-- Minyáú, segítsen lemászni valaki! Segítség, minyáú!
-- Hallottad? -- szól a nyuszi barátjához, a kis mókushoz, akivel a közelben ugrándoztak.
-- Mintha kiáltozást hallanék.
Odafutottak a fa alá, nyújtogatták a nyakukat felfelé, de nem láttak semmit.
-- Várj -- szólt a kis mókus --, felugrom a fára! -- azzal usgyi, már fenn is termett a legalsó ágon. Onnan hipp-hopp fellendült a fa legtetejére.
-- Egy kis cica van itt! -- kiáltott le a nyuszinak. -- Nem tud lemászni. Fuss el a hosszú nyakú zsiráfért, ő majd lehozza.
Lélekszakadva rohant a nyúl és hívta a mentősereget, mely egyszemélyes volt.
Sikerült leszedni a fáról a megszeppent Cirmoskát, aki udvariasan megköszönte a segítséget és haza ment.
-- Nem nekem való az erdő. -- állapította meg. -- Sok veszélyt rejt magába, főleg annak, aki nem odavaló. Inkább iskolába megyek.
Így lett iskolás a cirmos cica.