ei oldalán járta a prérit. Fákat tépett ki a társaival együtt tövestől. A nagy melegben folyók hűs vizében lubickoltak.-- Anyu mesélj nekem. -- kérte egy este lefekvés után az elefánt mamát, aki ledőlt kicsinye mellé és mesélt az emberekről, az emberi gyerekek szokásairól, játékaikról.
-- Az emberektől félünk. Hiába vagyunk mi erősebbek, mégis mindig ők győznek le bennünket, mert ravaszak. -- fejezte be a mesét az elefánt.
-- És a gyerekek? Azok is bántanak minket? -- kérdezte kíváncsian Stefike.
-- Ők nem kicsim, ők ugyan olyan aranyos, játékos bébik, mint ti. -- felelte a mama. -- Aludj jól, álmodj szépeket! -- s ormányával végig simított a kis elefánt szürke bőrén. -- Aludj, jó éjszakát!
De Stefi nem tudott elaludni. Forgolódott az illatos széna ágyán.
-- Oh, de jó lenne találkozni egy ember gyerekkel. -- sóhajtotta, s amikor elaludt teljesült a kívánsága. Az emberekről és gyermekeiről álmodott. Együtt játszott az ember fiával egy óriási piros pettyes labdával.
Repült a labda a magasba, ő az ormányával elkapta, visszadobta, le-fel, le-fel.
Amikor felébredt patakokban folyt a szeméből a könny.
-- Ne sírj Stefikém, mert elönt az árvíz bennünket. Miért ömlik a könnyed? Rosszat álmodtál talán? -- faggatta elefánt mama.
-- Nem álmodtam rosszat. Nagyon is jót álmodtam. -- sírdogált a kis elefánt, s elmesélte álmát.
--Akkor nem értem miért vagy ilyen szomorú, hogy miért itatod az egereket? -- kérdezte az elefánt.
-- Azért, mert felébredtem és véget ért az álom! Búúú ... búúú ... -- zokogott Stefi.
-- Ne sírj, talán egyszer a papa hoz neked egy labdát. -- vigasztalta a kis bébit.
De nem lehetett megvigasztalni, csak a labdára gondolt szüntelenül.
--Szerzek magamnak, úgyis szerzek egyet! -- hajtogatta.
S úgy elkapta a vágy, hogy nem tudta magát visszatartani és elköszönt otthonról.
Ment, mendegélt. Dombra föl, völgybe le, míg el nem ért egy óriás városba. Stefi szeme, feje, belefájdult a sok néznivalóba. Majdnem elütötte a csilingelő sárga villamos. Leállt miatta az autó forgalom, mert nem tudta, hogy a pirosat jelző lámpánál tilos átmenni a másik oldalra.
Nagyon megszomjazott, de nem talált vizet. Míg nem, egy gyönyörű szökőkúthoz nem ért.
-- Víz! -- kiáltott fel. -- Végre víz! -- s az ormányával kiszippantotta az összes vizet a medencéből.
-- Elefánt bébi! Pityu gyere ide, nézd elefánt! -- mutatott egy kislány a jövevényre, aki nem állt meg, csak ment, kereste a labdát.
Sok, sok kisgyerek követte már, fiúk, lányok. Sőt, felnőtt emberek is beálltak a sorba.
A kis elefánt a bolt elé érkezett. Hatalmas kirakatában felfedezte szíve vágyát, a piros pettyes labdát.
-- Megvan! -- dobbant egy nagyot örömében a szíve.
De jaj! Nem tudja elvenni, mert egy átlátszó valami előtte van.
-- Mi lehet ez? -- tanakodott magában Stefi. -- Olyan, mint a víz, csak kemény. -- nyomkodta a kirakatüveget.
-- Mit szeretnél a boltból? -- kérdezte tőle egy kislány.
-- Azt a labdát. -- mutatott a játékra az elefánt.
-- Várj, azonnal hozom. -- s a kislány beszaladt a boltba és hamarosan a labdával tért vissza.
-- Tessék, a tied! -- adta oda Stefinek.
Az úgy megörült a piros pettyes gumilabdának, hogy megköszönni is elfelejtette.
Visszafutott a szüleihez és a többi elefánthoz és még azóta is labdázik, ha szét nem ment közben a pettyes labda.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése