Az ellopott nyúlcipő

Az erdei iskolában tornaversenyt rendezett a tanító bácsi, a diákok között. A kenguruk magasugrásban mérték össze erejüket a struc madarakkal.
-- Győzött Stefi kenguru, ő ugrott a legmagasabbat. -- közölte az eredményt a tanító bácsi.
-- Fára mászás következik! -- adta hírül a varjú. -- Kár, kár a gyertyán fához gyülekezzenek a versenyzők.
Sorban állt a fánál a vadmacska, a medve és a majom.
-- Rajt! -- kiáltott a tanító mester.
Ügyesen másztak ágról ágra, egyre feljebb, s a majom egy teljes ághosszal megelőzte a vadmacskát, aki pedig azt hitte, ő lesz az első.
A távolugrásban a párduc aratta le a babért.
-- Most a versenyfutás következik. -- jelentette be a rendező, Róka Marci.
Rajthoz álltak a nyuszik, a rókák, az őzek. A nyulak között volt két testvér. A szerény Ugri Füles és a nagyszájú, de lusta Tapsi.
-- Húzzátok fel a nyúlcipőket! Felkészülni, Rajt! -- hangzott el az indítás.
Nekiiramodtak a versenyzők. Hamarosan Ugri Füles az élre tört és könnyedén ért be elsőnek a célba.
Méregbe gurult Tapsi, aki elhatározta, hogy ő lesz az első, de mint már tudjuk ez nem sikerült neki.
A tanító bácsi nagyon megdicsérte Ugrikát.
-- Fiam a te cipőd úgy látszik a legjobb. Ügyes és gyors voltál. Holnap szintén verseny fogtok futni, de hosszabb távon. Menjetek haza, pihenjétek ki magatokat.
Búsan ballagott testvére mellett Tapsi. Irigy volt Ugri Füles sikerére. Gondolkozott, törte a fejét, hogy hogyan törjön holnap ő az élre. Hogyan sikerülhetne neki?
-- megvan a megoldás! -- ugrott egy nagyot örömében.
-- Mit ugrálsz Tapsi? Megijesztettél. -- szólt rá Ugri.
-- Semmi, semmi, csak eszembe jutott valami. -- mondta a kópé.
Hogy miért kópé? Mert olyan dolgot eszelt ki, ami nem rendes nyúlra vall. Éjjel, amikor mindenki aludt, Tapsi ébren forgolódott az ágyában, de nem sokáig. Hamarosan kiosont az ágyból, szép csendesen és elcsente a testvére cipőjét. Helyébe odatette az övét.
-- Na, most mutasd meg majd, hogy mit tudsz?! -- súgta halkan, ne hogy felébressze a többieket.
-- Enyém a varázscipőd. A tanító bácsi azt mondta, azért lettél első a futásban, mert a te cipőd a legjobb. -- motyogta a fogai között.
Felhúzta a lábára a cipőt és úgy bújt vissza a takarója alá. Nyugtalanul aludt reggelig.
Másnap újra összemérték az erejüket, gyorsaságukat a futók.
A rajt után úgy nekiiramodott Tapsi, hogy majdnem felszántotta az orrával a földet. Hirtelen olyan erővel futott, hogy egy-kettőre lehagyta társait. De jaj! Egyszer csak elkezdett lassítani, majd sántítani és félre állt.
-- Mi történt veled Tapsi? -- kérdezte tőle a tanító bácsi. -- Azt hittem te leszel a győztes.
-- Kicsi a cipő! Nyomja a lábam! -- siránkozott a pórúljárt nyúl.
Mert bizony hiába lopta el Ugri Füles cipőjét, arra nem gondolt, hogy az ő lába nagyobb, szorítani fogja a cipő.
Így lett Ugri megint az első, megérdemelten, s Tapsi kiesett a versenyből. Szégyentől pirosló arccal kullogott el a verseny helyszínéről.

Lekvár főzés

Az erdő közepén egy tágas barlangban lakott medve papa, medve mama és három csemetéjük.
Ilyenkor nyáron nem igen bújtak be a barlangba, minden idejüket a napsütötte tisztáson töltötték. A kis bocsok ott játszadoztak, a szülők pedig örömmel felügyeltek a kis csemetékre.
-- Elég volt a játékból -- szólt egyszer medve mama --, tessék, itt van mindegyikőtöknek egy-egy kis kosárka, elmegyünk málnát szedni. Délután lekvár főzés lesz. -- jelentette be brummogva medve mama.
-- Papa kérlek te rakj nagy tüzet, hogy hamar megfőjön a lekvár. -- kérte mama a medve papát, aki épp pipája füstjét követte, hogy az, hogyan száll a levegőben felfelé.
-- Jó, jó, brumma, brumma, meglesz. -- ígérte.
Az öreg medve elindult bocsaival az erdő szélére, mert ott termett az édes, pirosló málna. Majd a földig hajoltak a bokor ágai a bő terméstől.
Egy-kettőre teleszedték a kosárkákat az illatos gyümölccsel, de még a hasukat is jól megrakták.
-- Hú, de nehéz ez a málna! -- mondták a gyerekek, de azért szívesen cipelték, mert a lekvárt nagyon szerették.
-- Sok lekvárt főzöl mama? -- kérdezték anyjukat a kis bocsok.
-- Igen, sokat, minden edényt teletöltünk. -- felelte a medve.
Ahogy cammogtak hazafelé nehéz terhükkel, egyszer csak puff! A medve mama orrára pottyant egy banán.
-- Brumm, brumm, de megijedtem! Ki dobta le? -- nézett fel a fára, de rövidlátó szemével nem látott semmit. Az egyik bocs rögtön felkapta az érett banánt.
-- Nekem is adj!
-- Nekem is! -- kérték testvérei.
S a kis bocs igazságosan három felé osztotta a gyümölcsöt.
-- Hú, de finom! -- mondták tele szájjal.
-- Ebből lehetne finom lekvárt csinálni -- sóhajtott medve mama --, de olyan magas ez a fa, hogy nem tudjuk leszedni róla a banánt.
Felnézett a fára az egyik kis bocs és megpillantotta a tetején kuporgó majom kölyköt.
-- Bízd rám a banán beszerzését mama! -- mondta a kis medve fiú.
Haza vitte a málnát, kiöntötte a tálba és már futott is vissza a fához. felkiáltott a majomnak barátságosan.
-- Szerbusz Maki, én vagyok itt Brumi! Gyere le egy kicsit!
A kis majom egyet-kettőt lendült és már ott is volt a kis medve mellett.
-- Szerbusz. -- köszönt. -- Játszani jöttél?
-- Most nem érek rá, mert a mama lekvárt főz, de holnap szívesen játszok veled -- mondta a kis bocs. -- Banánt szeretnék kérni tőled.
-- Banánt? Hát te nem tudsz szedni? -- csodálkozott Maki. -- Hiszen tudsz fára mászni.
-- Tudok, tudok -- bólogatott Brumi --, de ilyen hatalmas fára nem merek felmászni.
-- Akkor dobálok neked. -- mondta a majom és már fenn is volt a fán, s villámgyorsan dobálni kezdte a banánt.
A kis bocs alig győzte kosarába szedni. Meg is telt rövid idő alatt a finom gyümölccsel. Megköszönte illedelmesen a kis majom szívességét és boldogan vitte haza a lekvárnak valót, amit télire raktároztak el.

Téli álom

-- Hrrr-phú -- hangzott a barlang mélyéről a horkolás. Téli álmukat aludták a medvék. A tél beállta előtt megrakták a kamrájukat finomságokkal: mézzel, málnával, áfonyával. A hasukat is csordultig tömték, hogy télen a hidegben erre ne legyen gondjuk.
Mélyen aludt a medve család. Mama, papa és a két bocs.
Egyszer az egyik bocs forgolódni kezdett. Kinyitotta a szemét.
-- Valami zörgést hallottam. -- mondta magában.
Csendben hallgatódzott, de nem hallott semmit.
-- Talán álmodtam. -- gondolta, azzal becsukta a szemeit, hogy ismét álomba merüljön. De akkor újra hallotta a neszt, mintha valaki morogna.
-- Ahá, tudom már, mi ez? A gyomrom korog. Ettől aludni sem lehet. Éhes vagyok.
A gyomra egyre erőteljesebben jelzett.
-- Felkelek, kimegyek az éléskamrába és keresek valami ennivalót.
Óvatosan osont ki, nehogy felébressze a többieket.
A polcon bögrékben, tálkákban sorakoztak a csemegék. Mindenkinek rajta volt a jele az edényen. Az ő jele a málna volt, a testvéréé eper.
-- Megeszem a húgom mézét -- találta ki hirtelen --, és tavasszal, ha újra felébredek szintén korgó gyomorral, megeszem az enyémet. A kis húgom úgysem meri megenni az enyémet, azt hiszi az övét már megette a téli alvás előtt.
Így okoskodott a bocs, aki nagyon szerette a hasát és nem riadt vissza attól sem, hogy elvegye a másét.
Utolsó csöppig kinyalta az édes mézet, ivott rá egy jó nagyot. Mielőtt visszaballagott volna a vackára, kidugta a fejét a barlang ajtaján.
-- Vajon milyen idő van kint? -- nézett körül kíváncsian, de gyorsan becsukta az ajtót.
-- Brrr, de cudar hideg szél süvít! Visszabújok a jó meleg szénába és alszom, míg meg nem jön a tavasz. Brum, brum. -- mondta.
Azzal elnyújtózott a fekhelyén, oldalba bökte testvérét, hogy húzódjon arrébb egy kicsit. Ásított egyet és mély álom jött a szemére. Fel sem ébredt tavaszig. Azt sem vette észre, mikor a tél közepén a szülei kiballagtak a barlang elé. Megnézték, hogy látják-e az árnyékukat, s mivel látták, mordultak egyet és visszahúzódtak még szunyókálni.
A kis medvefiú rosszul számított, mert bizony a húga kereste a mézét és csapott olyan ribilliót, amikor nem találta, hogy a torkos bocsnak be kellett vallania bűnét.
Medve papa elkapta a fülét és jól megráncigálta.
-- Rossz fiú vagy! Nem tűröm, hogy lopj! Ha még egyszer megteszed, kikergetlek a barlangból! Megértetted? Most pedig odaadod a húgodnak a mézedet. Lódulj! -- s nagyot taszított mérgében a haszontalan medvebocson, aki megfogadta, soha többé nem veszi el a másét.

A kis sünmalac

Az erdő mélyén lakott egy sün család. Sün papa, mama és két rakoncátlan fia. Az egyik sün fiú egy szép napon odaállt szülei elé és így szólt:
-- Kedves apám és anyám, szeretnék világot látni, s tanulni egyet és mást. Engedjenek el.
-- Jól van fiam -- mondta a sün papa --, menj csak s tanulj. Amit megtanulsz az a tied, azt nem tudja elvenni tőled senki.
Elbúcsúzott hát a kis sünmalac, s útnak indult.
Ment, mendegélt. Éjjelente bokrok alá bújt, összegömbölyödött és aludt. Reggel aztán pihenten, új erővel vette lába közé megint a hosszú utat.
Ahogy így bandukolt, halk nyöszörgő hang üti meg a fülét. Megállt és hallgatózott.
-- Valaki segítségért könyörög. -- gondolta.
S amikor újra hallotta az erőtlen hangot, elindult megkeresni a bajbajutottat. Egy fa tövében meg is látta, egy sebesült, legyengült sündisznót.
-- Szép jó napot kívánok! -- köszönt illedelmesem. -- Segítségére lehetek? -- tudakolta.
-- Oh, de jó, hogy jöttél fiam! -- örült meg a sün. -- Kérlek segíts rajtam! Itt van nem messze innen a falu, ahol éltem a családommal egy farakás alatt. A feleségem, gyerekeim elpusztultak, amikor jöttek a hatalmas gépek és lerombolták az otthonunkat. Sikerült megmenekülnöm, de olyan súlyosan megsérültem, hogy alig tudtam idáig vonszolni magam. Nincs erőm ennivalót keresni. De, ha nem jutok élelemhez, végem lesz. Hozz egy szép piros almát, attól újra erőre kapok.
-- Már megyek is. -- mondta a sün malac, s gyorsan szedte a lábait.
Hamarosan kiért az erdőből és meglátta a takaros házakat.
-- Ez hát a falu! -- ámuldozott a süni. -- Vajon milyenek az emberek? Kapok-e egy almát?
Bátran bekopogott az egyik házba, melynek udvarán látott egy piros almával megrakott fát. Öreg anyóka nyitott kaput. Csodálkozva nézett a kis sünre.
-- Hát te mi járatban vagy? -- kérdezte.
-- Szeretnék kérni egy piros almát. -- válaszolta a sün fiú.
-- Adok én szívesen, de meg kell szolgálnod érte. -- mondta az anyóka.
A kis sün megijedt, hogy vajon mit kell dolgoznia, de akkor a beteg sünre gondolt és így szólt:
-- Mit kell tennem?
-- Sok a pincében a kártékony bogár, pusztítsd el őket! Gyere velem.
Az öregasszony bezárta a sünit a pincébe. Ő meg szorgalmasan összefogdosta a sok bogarat és jóízűen belakmározta őket. Amikor már nem talált egyet sem, megzörgette a pince ajtaját, s így kiáltott:
-- Engedjen ki öreganyám, elvégeztem a feladatot!
Az asszony feltűzte az almát a sün malac tüskéjére, aki örömmel futott a gyenge sünhöz.
-- Itt az alma. -- nyújtotta oda az öregnek, aki rögvest meg is ette.
-- Köszönöm a jóságodat kicsi sün. Jót tettél velem. Hálás vagyok érte. Ha szükséged lesz a segítségemre, csak szólj.
Elköszöntek egymástól és ki-ki elindult a maga dolga után.
A sün fiú folytatta világjáró útját.
Találkozott egy sántikáló rókával.
-- Miért sántikálsz róka koma? -- kérdezte tőle barátságosan.
-- Belement egy tüske a talpamba. Nem tudom kiszedni. Ha segítesz meghálálom. -- kérte a sünit.
-- Szívesen kihúzom a tüskét. -- mondta sün malac. Azzal sutty, már ki is rántotta a fájdalmat okozó tövist.
Nagyot ugrott örömében a róka, de eszében sem volt megköszönni a jó tettet, inkább így morfondírozott magában:
-- Éhes vagyok, jó falat lesz ez a gyanútlan sün.
Azonban a sün gyorsabb volt, amikor el akarta kapni a róka, összegömbölyödött, kimeresztette tüskéit, melyek jól megszúrták a hálátlan róka orrát. El is szaladt nyomban.
-- Azt hiszem eleget tanultam -- gondolta a kis sün --, haza megyek.
Otthon a szülei megkérdezték:
-- Nos fiacskám, érdemes volt világot látni, tanultál valamit?
-- Igen, megtanultam két dolgot. -- válaszolta a sün fiú. -- Az egyik, hogy mindenért meg kell szolgálni. Ingyen nem kapunk semmit.
-- Így van. -- bólogatott sün papa.
-- A másik az, hogy jó tett helyébe nem mindig várhatunk jót.
-- Bölcs lettél. -- dicsérte meg fiát sün mama.
S a sün család azóta is ott él az erdő mélyén.

Kényeske Röfi Bözsi

Egy hatalmas erdő kellős közepén folydogált egy kis patak. Odajártak inni és fürödni az erdő lakói. Békességben megvoltak egymás mellett.
A vaddisznó család is itt élt a víz közelében.
-- Figyeljetek rám, röf, röf! -- szólt a vaddisznó papa a kismalacokhoz, akik kilencen voltak testvérek. -- Maradjatok csendben.
De a csíkos ruhás malackák egy pillanatig sem maradtak csendben. Állandóan hol az egyik, hol a másik visított, mert mindig piszkálták egymást.
-- Uiii, uiii, uiii, ne húzd a fülem! -- kiabált az egyik.
-- Uiii, uiii, engedd el a farkam! -- visított a másik.
-- Csend! Förmedt rájuk szigorúan a papa, s jókorát lekent a hozzá közel álló, visítozó malacnak. -- Így ni. Lesz már csend végre?
-- Í - í -- igen papa! -- válaszoltak a megszeppent malackák.
-- No végre! -- mondta az apjuk. -- Odamehettek a vízhez. Igyatok, fürödjetek, de maradjatok a patak szélén. Beljebb ne zavarjátok fel a vizet.
-- Hurrá! Hurrá! -- kiáltottak fel a csemeték. Azzal egymást lökdösve, taszigálva rohantak a vízhez.
Volt a kis csíkosok között egy kislány, úgy hívták, hogy Röfi Bözsi. Ez a malacka óvatosan, vigyázva lépkedett a víz széléig.
-- Meg ne lökj! -- szólt a mellette ugráló testvérére. -- Nem szeretném besározni a ruhám, de még a cipőmet sem.
-- Ó, ó, ó! Hallottátok? -- szólt a többiekhez az egyik fiú testvére. -- Nem akarja összekenni a ruháját! A kisasszony nem is tudja, hogy mi a jó!
Azzal a nyolc vadmalac nyakig süllyedtek a vízbe. Fröcskölték, túrták az iszapos vizet. Pillanatok alatt a fejük búbjáig sárosak lettek. Ki sem akartak menni a partra, hiába hívta őket vaddisznó mama.
Röfi Bözsi meg csak állt, állt és undorodva nézte a hancúrozó csapatot.
-- Pfúj! Hogy néztek ki! -- biggyesztette el a száját.
-- Gyertek már uzsonnázni! -- hívta újra malackáit a mama. -- Hányszor kell szólnom?
Meghallották végre a fürdőzők. Kitrappoltak a pocsolyából. Odahasaltak anyjuk elé, mindegyik elkapott egy-egy csecsbimbót és jóízűen szívták a friss tejet.
Odalépett pipiskedve Röfi Bözsi is.
-- Gyere kicsim, gyere! -- nógatta a mamája.
-- Sáros lesz a ruhám -- mondta kényeskedve a kis malac lányka. -- Menjetek innen, én is éhes vagyok!
-- Mi az, hogy menjünk innen? -- kérdezte két nyelés között az egyik testvére. -- Ha félted a ruhácskádat, éhen maradsz.
Röfi Bözsi egy darabig nézte őket fintorogva, de gyomra parancs szavára csak odahasalt ő is és mindenről elfeledkezve itta a finom, langyos tejecskét.

Az óriás sas

Elmúlóban volt a meleg nyár. Nem olyan messze már közeledett a hűvös, esős ősz. A költöző madaraink lassan készülődni kezdtek a hosszú útra.
A kis villás farkú fecskék összehívták a gyűlést a falu közepére, az egyik villanydrótra.
Aki csak tehette ott volt. Csendesen várakoztak, amíg a legerősebb fecske is meg nem érkezett. Ő volt a vezérük, a tanácsadójuk.
Felszólítására a segédje megszámlálta, felírta hány család, hány fiókával költözik melegebb országba, Afrikába.
Nagyon fáradságos, veszélyes út áll előttük, de ők minden évben bátran kétszer megteszik ezt az utat.
Tavasszal, a jó idő beálltával jönnek, és ősszel a tartós hideg előtt indulnak vissza.
Tavasszal nálunk rakják le tojásaikat, költik ki a fiókáikat. Itt nevelkednek, erősödnek a kis madarak. Szüleikkel gyakorolják a repülést. Mire indulni kell, a kis fiókák olyan erősek, hogy vállalni tudják az út fáradalmait.
Ugyan így készülnek a költözködésre a hosszú lábú gólyák is. Addigra az ő fiókáik is megerősödnek és megtanulnak repülni.
Tehát útra készen állt az összes költöző madarunk. S a vezérek kiadták a parancsot az indulásra.
-- Arra kérlek benneteket, hogy összetartóan repüljetek. A felnőtt madarak fogják közre a fiatalokat. Ha valaki lemarad, azonnal megállunk és bevárjuk. A tenger felett a legveszélyesebb az utunk. Pihenni egy hajóra fogunk leszállni. -- oktatták a vezérek a madarakat.
-- Mindent megértettetek?
-- Igen. -- zúgták a szárnyasok.
-- Akkor indulás!
Hatalmas gólya csapat emelkedett a magasba. Amikor egy hegy fölé értek pár napi repülés után, az egyik fiatal gólya lányka megszédült és zuhanni kezdett lefelé.
Mire a szülők észrevették a kis gólya már a fák közé zuhant. Mozdulni sem tudott, eltört az egyik lába.
-- Jaj, jaj, mi lesz velem?! -- sírdogált. -- A mamámék nem találnak itt rám! El fogok pusztulni!
A gólyák valóban nem találták meg. Elsiratták, de tovább kellett repülniük.
A kis fióka zuhanását végig figyelte az óriás sas. Látta, hogy a szülők nem találják, s elrepülnek. Odarepült a baleset helyére és megkereste a sérült madarat.
-- Ne egyél meg! -- kérte rémülten a sast a fióka. -- Inkább mentsd meg az életem! -- könyörgött a kis gólya.
-- Miért gondolod, hogy meg akarlak enni? -- kérdezte neheztelve a sas. -- Nem engedem meg, hogy itt pusztulj el. Mert, ha itt maradsz ezen a vidéken ez a sors vár rád. Ezért úgy határoztam, elviszlek a szüleid, a csapatod után, a meleg Afrikába. -- mondta az óriás sas és óvatosan a hátára vette a fiókát.
-- Azonban, mielőtt útnak indulunk, elviszlek az orvoshoz, hogy tegyék sínbe a törött lábad.
Úgy is történt. Az orvos két sín közé kötötte a sérült lábat, hogy a csont rendesen forrjon össze. Majd jó utat kívánva a két madárnak, eleresztette őket.
A sas többször leszállt útközben. Ennivalót keresett a gólyának és magának. Rövid pihenés után folytatta a repülést. Elég fáradságos volt az út, de nem sokkal a csapat megérkezése után, ők is landoltak.
Gondolhatjátok, milyen nagy volt az öröm, mikor meglátták a kis gólya lánykát.
Nem győztek hálálkodni.
A sas, pár napi pihenés után indult vissza. Tavasszal ő volt az első, aki várta a gólyák megérkezését.

A kis gyíkocska

Egyszer volt, hol nem volt, ott hol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy kis zöld gyíkocska. Szép napsütéses idő volt. A kis gyíkocska felmászott egy kőre és sütkérezett.
Arra kirándult három gyerkőc. Az egyik kisfiú meglátta a gyíkot.
-- Odanézzetek, mit találtam! -- kiáltott fel a fiúcska, s máris ugrott, hogy elkapja a gyíkocskát. El is kapta a farkát. Hanem a fiú kezében ott maradt a farok.
-- Mit csináltam? Oh, mit csináltam! -- siránkozott szomorúan a fiúcska.
-- Mit csináltál? -- futottak oda a társai.
-- Igazán nem akartam! -- szabadkozott a kisfiú.
-- Mégis letépted a farkát! -- bántották barátai.
A gyíkocska először elfutott, de amikor hallotta, milyen bánatos a kisfiú, visszament, s így szólt:
-- Ne szomorkodj. Meglátod, hogy újra ki fog nőni a farkam. -- vigasztalta a szomorú fiút.
-- Nem haragszol rám, amiért letéptem a farkad? -- kérdezte a kisfiú.
-- Haragszom, persze, hogy haragszom. Ilyet nem szabad csinálni, de megbocsátom, mert látom mennyire bánt. Nem akartál te rosszat tenni.
-- Valóban nem, csak meg akartalak fogni, hogy megsimogassalak. -- mondta a fiú.
-- Biztos, hogy ki fog nőni a farkad? -- kérdezte aggódva a kicsi fiú.
-- Igen, egész biztosan. -- válaszolta a kis zöld gyíkocska. -- Gyere el pár nap múlva és látni fogod, hogy újra lesz farkam.
A kisfiú még mindig hitetlenkedett, de megígérte, el fog jönni hamarosan. Elbúcsúztak a gyíkocskától és haza mentek a gyerekek.
A fiú éjjelente rosszul aludt, mindig a letépett farokra gondolt. Megígérte magának, ha ki is nő a gyík farka, soha többé nem nyúl hozzá, nehogy még egyszer leszakadjon.
Alig várta, hogy elteljen a pár nap, már rohant is vissza a kőhöz, ahol a kis gyíkocska lakott, hogy meggyőződjön, valóban kinőtt-e a farka.
A kövön ott napozott egy gyík. Szép hosszú farka volt. A fiú nem tudta, hogy ez az ő gyíkja-e?
A gyíkocska azonban megismerte a kisfiút és nem is futott el tőle, hanem így szólt hozzá:
-- Ugye, Rudika -- így hívták a kisfiút, ha még nem mondtam volna --, nem ismersz meg? Pedig én vagyok, akinek leszakadt a farka a múltkor. Látod, ahogy mondtam, kinőtt a farkam.
-- Igen látom -- szólt megilletődve a fiú --, és még szebb is, mint volt. Azért nem tépném le soha többé.
-- Hiszek neked és ha akarod, legyünk barátok. -- ajánlotta a gyíkocska.
-- Nagyon jó, örülök neki! -- mondta Rudika. -- Most már elhiszem, hogy igazán megbocsátottál nekem.
Ettől kezdve nagy barátságban éltek. A kisfiú, mikor kirándulni ment, mindig meglátogatta a gyíkot.

Pórul járt tyúkocska

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy tyúkocska. Az eresz alatt kapirgált és a fejére pottyant egy cserép. Rettentően megijedt és elkezdett futni, közben kotkodácsolt.
-- Égszakadás, földindulás a fejemen egy nagy koppanás!
Futott, futott. Találkozott egy kakaskával. Kérdi tőle a kakaska:
-- Hová futsz tyúkocska?
-- Jaj, ne is kérdezd kakas koma! Égszakadás, földindulás, a fejemen egy nagy koppanás! Gyere, te is szaladj velem!
Úgy is volt. Elől futott a tyúkocska, utána a kakaska. Futottak, futottak.
Találkoztak egy nyulacskával. Kérdi tőlük a nyulacska:
-- Hová futtok kakaska?
-- Jaj, ne is kérdezd nyulam bulam! Égszakadás, földindulás, a tyúkocska fején egy nagy koppanás! Gyere, te is szaladj velünk!
Úgy is volt. Elől futott tyúkocska, utána a kakaska, s azután futott a nyulacska. Futottak, futottak. Találkoztak egy rókával. Kérdi tőlük a róka:
-- Hová futtok nyulacska?
-- Jaj, ne is kérdezd róka koma! Égszakadás, földindulás, a tyúkocska fején egy nagy koppanás! Gyere, te is szaladj velünk!
Úgy is volt. Elől futott a tyúkocska, utána futott a kakaska, azután futott nyulam-bulam, és legutoljára futott a róka koma. Futottak, futottak. Találkoztak egy farkassal. Kérdi tőlük a farkas:
-- Hová futtok róka koma?
-- Jaj, ne is kérdezd farkas koma! Égszakadás, földindulás, a tyúkocska fején egy nagy koppanás! Gyere, te is szaladj velünk!
Úgy is volt. Elől futott a tyúkocska, utána a kakaska, azután futott a nyulacska, utána a róka koma és legutoljára futott a farkaskoma.
Futottak, futottak, s egyszer csak beleestek egy mély gödörbe.
Eltelt egy nap, eltelt két nap, nagyon megéheztek. Tanakodtak mi tévők legyenek.
Azt mondta a róka, együk meg közülünk azt, aki a leggyengébb. Megkérdezték egymást:
-- Farkas koma, te gyenge vagy?
-- Én nem! -- felelte a farkas.
-- Róka koma, te gyenge vagy?
-- Én nem! -- válaszolt a róka.
-- Nyulam-bulam, te gyenge vagy?
-- Én nem! -- felelte a nyúl.
-- Kakas koma, te gyenge vagy?
-- Kukorikú, én nem! -- válaszolt a kakas.
-- Hát te tyúkocska, te gyenge vagy?
-- Kotkodács, én nem!
-- Pedig te vagy közöttünk a leggyengébb. -- azzal széttépték és megették.
Eltelt egy nap, eltelt két nap, megint nagyon megéheztek. Azt mondta a róka:
-- Együk meg közülünk azt, aki a leggyengébb.
Megkérdezték egymástól:
-- Farkas koma, te gyenge vagy?
-- Én nem! -- válaszolt a farkas.
-- Róka koma, te gyenge vagy?
-- Én nem! -- felelte a róka.
-- Nyulam-bulam, te gyenge vagy?
-- Én nem! -- felelte a nyúl.
-- Kakas koma, te gyenge vagy?
-- Kukorikú, én nem!
-- Pedig te vagy közöttünk a leggyengébb. -- azzal széttépték és megették.
Eltelt egy nap, eltelt két nap. Nagyon megéheztek. Elhatározták, megeszik közülük azt, aki a leggyengébb. Megkérdezték egymástól:
-- Farkas koma, te gyenge vagy?
-- Én nem! -- válaszolt a farkas.
-- Róka koma, te gyenge vagy?
-- Én nem! -- felelte a róka.
-- Hát te nyulam-bulam, te gyenge vagy?
-- Nyusz-nyusz én nem! -- felelte a nyuszi.
-- Pedig te vagy közöttünk a leggyengébb. -- s azzal széttépték és megették.
Eltelt egy nap, eltelt két nap és ismét nagyon megéheztek. Elhatározták, megeszik közülük azt, aki a leggyengébb. Megkérdezték egymástól:
-- Farkas koma, te gyenge vagy?
-- Én nem! -- válaszolt a farkas.
-- Róka koma, te gyenge vagy?
-- Én nem! -- mondta a róka.
Ölre mentek, de egyik sem tudta legyőzni a másikat.
-- Tudod mit? -- mondta a róka a farkasnak. -- Állj a gödör szélére, én felmászok a válladra és kiugrok a gödörből. Azután lenyújtom a farkam és téged is kihúzlak.
Úgy is volt. Amikor kiugrott a róka a veremből, egyből elfutott. Meg sem állt, míg be nem ért a faluba. Ott megkereste a vadászt és azt mondta neki:
-- Megér kendnek egy farkas bunda egy jó kövér tyúkért?
-- De meg ám! -- vágta rá a vadász.
Megkapta a róka a tyúkot, a vadász meg elment a veremhez és agyon lőtte a farkast.

A kis mosómedvék

Messze tőlünk, a tengeren túl, valahol Amerikában a lakott területekhez közel él a legtöbb mosómedve. Ezek közül való az a medve család, akikről az én mesém szól.
A medve mama két csemetéjére, reggeltől estig csak mos és mos. Alig adja rájuk a tiszta ruhát, máris moshat, mert sietni kell a szárítással, hogy újra cserélni lehessen.
-- Apjukom, az a szerencsém, hogy nagyon szeretek mosni. -- mondja mindig, amikor eljön az esti pihenés ideje.
-- Örüljünk, hogy egészséges és eleven fiaink vannak. -- vigasztalja párját a papa.
S a következő reggel kezdődik újra elölről.
-- Zsiga! -- kiált az egyik kis mosómedve, testvérének. -- Jössz játszani?
-- Itt vagyok, indulás! -- ugrik oda Zsiga.
Azzal cammognak, egyenesen a városba.
-- Zsákutca. -- mondja Peti.
Így hívják a két kis bocsot: Zsiga az idősebbik, Peti a kisebbik. Minden rosszaságra kaphatóak. Most is, hogy bejöttek a házak közé, jaj lesz annak ami a kezük ügyébe kerül. Nem vette el a kedvüket az sem, hogy zsákutcába kerültek.
-- Na és? Mit számít? -- csodálkozik Zsiga. -- Nézd itt egy teli kukás edény, mi minden található benne!
Azzal uccu neki, felfordították és kíváncsian turkálni kezdtek a számukra értékes, de rettentő piszkos holmik között.
-- Ez vajon mi lehet? -- kapott fel egy olajos vasat a kisebbik bocs.
-- Nem tudom, de add ide had nézzem meg. -- s egyből kikapta testvére kezéből. Forgatta, majd eldobta. -- Semmi, egy vacak vas csupán.
Mind a két kis mosómedve fehér ruhája tiszta fekete lett a koszos, olajos vasdarabtól. Mit sem számít, néztek végig egymáson.
-- Majd kimossa a mama. -- mondták.
Tovább turkáltak. Egy óra múlva, mikor haza értek, medve mama nem ismert fiaira. Rémülten csapta össze két kezét és így kiáltott:
-- Elegem van a sok koszos ruháitokból, ezt már ki nem mosom! Itt az ideje, hogy ti mossátok ki a bepiszkított ruháitokat. Csak így fogjátok megtanulni, hogy hogyan vigyázzatok magatokra.
Azzal odaállította a két medve fiút a mosóteknő elé.
-- Tessék itt a víz, mossatok!
A bocsok ímmel-ámmal álltak neki a mosásnak. Dörzsölték, nyomkodták a ruhákat. Hamar elfáradtak.
-- Megfájdult a hátam. -- panaszkodott Peti.
-- Hólyag lett a kezemen. -- jajgatott Zsiga.
-- Hagyjuk abba. -- mondta Peti. -- Szerintem ez már tiszta.
-- Én majd eldöntöm. -- lépett oda hozzájuk a mama.
Kivette a vízből a ruhákat és tüzetesen szemügyre vette.
-- Ez tiszta? -- bökött egy fekete foltra. -- Kezdjétek újra a mosást. Akkor lesz tiszta, ha már ragyog mint a hó.
-- Ragyog, mint a hó? -- esett kétségbe a két rakoncátlan mosómedve bocs. -- Mikor lesz az? Nekem már minden sajog ettől a hajolástól.
-- Nekem is szokott fájni a derekam, a hátam, a két kezem, de ti nem igen szoktatok vele törődni. Egy-kettő, mosni tovább! Ha ma még szeretnétek játszani, igyekezzetek.
Mit tehetett mást a két lurkó, mostak addig, míg egyetlen folt sem látszott a ruhán. Mire végeztek, nem volt kedvük játszani.
Este, amikor ágyba kerültek, pillanatok alatt álomba merültek.
A mosómedve mama okosan döntött, amikor velük mosatta ki a piszkos ruhájukat, mert ettől kezdve nagyon vigyáztak rá.