Az óriás sas

Elmúlóban volt a meleg nyár. Nem olyan messze már közeledett a hűvös, esős ősz. A költöző madaraink lassan készülődni kezdtek a hosszú útra.
A kis villás farkú fecskék összehívták a gyűlést a falu közepére, az egyik villanydrótra.
Aki csak tehette ott volt. Csendesen várakoztak, amíg a legerősebb fecske is meg nem érkezett. Ő volt a vezérük, a tanácsadójuk.
Felszólítására a segédje megszámlálta, felírta hány család, hány fiókával költözik melegebb országba, Afrikába.
Nagyon fáradságos, veszélyes út áll előttük, de ők minden évben bátran kétszer megteszik ezt az utat.
Tavasszal, a jó idő beálltával jönnek, és ősszel a tartós hideg előtt indulnak vissza.
Tavasszal nálunk rakják le tojásaikat, költik ki a fiókáikat. Itt nevelkednek, erősödnek a kis madarak. Szüleikkel gyakorolják a repülést. Mire indulni kell, a kis fiókák olyan erősek, hogy vállalni tudják az út fáradalmait.
Ugyan így készülnek a költözködésre a hosszú lábú gólyák is. Addigra az ő fiókáik is megerősödnek és megtanulnak repülni.
Tehát útra készen állt az összes költöző madarunk. S a vezérek kiadták a parancsot az indulásra.
-- Arra kérlek benneteket, hogy összetartóan repüljetek. A felnőtt madarak fogják közre a fiatalokat. Ha valaki lemarad, azonnal megállunk és bevárjuk. A tenger felett a legveszélyesebb az utunk. Pihenni egy hajóra fogunk leszállni. -- oktatták a vezérek a madarakat.
-- Mindent megértettetek?
-- Igen. -- zúgták a szárnyasok.
-- Akkor indulás!
Hatalmas gólya csapat emelkedett a magasba. Amikor egy hegy fölé értek pár napi repülés után, az egyik fiatal gólya lányka megszédült és zuhanni kezdett lefelé.
Mire a szülők észrevették a kis gólya már a fák közé zuhant. Mozdulni sem tudott, eltört az egyik lába.
-- Jaj, jaj, mi lesz velem?! -- sírdogált. -- A mamámék nem találnak itt rám! El fogok pusztulni!
A gólyák valóban nem találták meg. Elsiratták, de tovább kellett repülniük.
A kis fióka zuhanását végig figyelte az óriás sas. Látta, hogy a szülők nem találják, s elrepülnek. Odarepült a baleset helyére és megkereste a sérült madarat.
-- Ne egyél meg! -- kérte rémülten a sast a fióka. -- Inkább mentsd meg az életem! -- könyörgött a kis gólya.
-- Miért gondolod, hogy meg akarlak enni? -- kérdezte neheztelve a sas. -- Nem engedem meg, hogy itt pusztulj el. Mert, ha itt maradsz ezen a vidéken ez a sors vár rád. Ezért úgy határoztam, elviszlek a szüleid, a csapatod után, a meleg Afrikába. -- mondta az óriás sas és óvatosan a hátára vette a fiókát.
-- Azonban, mielőtt útnak indulunk, elviszlek az orvoshoz, hogy tegyék sínbe a törött lábad.
Úgy is történt. Az orvos két sín közé kötötte a sérült lábat, hogy a csont rendesen forrjon össze. Majd jó utat kívánva a két madárnak, eleresztette őket.
A sas többször leszállt útközben. Ennivalót keresett a gólyának és magának. Rövid pihenés után folytatta a repülést. Elég fáradságos volt az út, de nem sokkal a csapat megérkezése után, ők is landoltak.
Gondolhatjátok, milyen nagy volt az öröm, mikor meglátták a kis gólya lánykát.
Nem győztek hálálkodni.
A sas, pár napi pihenés után indult vissza. Tavasszal ő volt az első, aki várta a gólyák megérkezését.