A két kis kakas

Élt egyszer egy baromfiudvarban két kis kakas.
A gazdaasszony előrelátásból, mind a két kis kakasnak épített egy-egy szemét dombot, hogy kapirgálhassanak, s hogy ne veszekedjenek.
Az egyik kis kakas azonban nagyon kötekedő, összeférhetetlen volt. Ő volt az első, aki reggel felébredt, felrepült az egyik szemét dombra.
-- Kukorikú, kukorikú! -- köszöntötte a felkelő napot. -- Ébresztő! Itt a reggel!
Azzal usgyi, fel a másik szemét domb tetejére, ami nem az övé volt, s pillanatok alatt szétkapirgálta.
Mire felébredt a másik kis kakas, volt szemét domb, nincs szemét domb. Nagyot nézett szegény kis kakas, még kukorékolni is elfelejtett.
-- Mit csináltál? Ez nem volt a tied!
-- Na és? -- kérdezte a kötekedő kis kakas. -- Miért aludtál olyan sokáig?
Egymásnak ugrottak, jól összeverték, csipkedték egymást. Mind a kettőnek folyt még a vére is.
Nem tanult belőle a kis kakas. Másnap újból szétrúgta mind a két szemét dombot. Újra összeverekedtek. Így ment ez napokig.
Egyszer elgondolkodott a rendes kis kakas.
-- Mit is kéne tenni? A verekedés nem segít. No, megállj csak! Ha te így, majd én is így! -- mondta magában.
Eljött a reggel. A kötekedő kis kakas kukorékolásra ébredt. Rosszat sejtve futott ki az udvarra. S valóban úgy is volt, ahogy gondolta. Megelőzték, földig rombolták a szemét dombját. Mérgében majd eszét vesztette. Kitárt szárnyakkal rohant testvérére.
-- Mit csináltál?! Mit merészeltél?! -- ordította dühtől remegve.
-- Visszaadtam, amit te műveltél az én kis dombocskámmal. -- szólt a kis kakas.
Újból egymásnak ugrottak, véresre verték egymást.
Másnap a kötekedő kis kakas még korábban kelt fel és szétpusztította a szemét dombokat.
A jó kis kakas csak nézte, nézte, de nem szólt egy szót sem. Nem kiabált, nem veszekedett. Felröppent a kerítésre és jó hangosan kívánt jó reggelt mindenkinek.
-- Kukorikúúú!
A gazdaasszony ismét felgereblyézte mind a két szemét dombot szokása szerint.
A következő reggel a kötekedő kis kakas megint szétrúgta. A másik kis kakas most sem szólt semmit.
-- Ejnye, hát nem is törődik vele, mit csinálok? -- mondta magában a kötekedő. -- Ha nem, hát akkor miért csinálnám?
Attól kezdve soha többé nem túrta szét a másik szemét dombot. Azóta barátságban élnek együtt.

A hoppon maradt kígyó

Nem is olyan régen élt az erdőben egy óriáskígyó. Egy nap nagyon megéhezett. Lemászott a fáról, ahol sütkérezett és lelapult a fűbe. Ott várta, talán arra téved valamilyen állat, s meglesz az ebédje. Várt, várt, de sehol semmi. A szemei már kopogtak az éhségtől.
-- Még várok egy ideig -- gondolta --, aztán másik helyet keresek.
De még jóformán végig sem gondolta, amikor halk zizzenést hallott a fű között. Eddig is mozdulatlan teste, még jobban megmerevedett. Fényes pikkelyei szorosan simultak hosszú testére.
S valóban jól hallotta. Megérkezett az ebédje, egy pici kis egér képében.
-- Hurrá! -- kiáltott fel magában. -- Az egyik fogamra elég lesz, s hirtelen mozdulattal elkapta a gyanútlan egérkét.
Az szegényke úgy megijedt, hogy szólni sem tudott.
A kígyó örömmel köszöntötte:
-- Szerbusz egérkém. Kívánj nekem jó étvágyat, mert bizony te leszel az én ebédem. Igaz elég picike vagy, de aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli.
-- Oh, bölcs kígyó. Ennél szebb mondást még nem hallottam. De gondolj bele, hogy mi értelme lenne ezt a sovány testem lenyelned, hiszen nem is éreznéd a falatot, ahogy csúszna a gyomrodba. Neked, amilyen óriási vagy, egy ízletes őzgida való ebédre. Ha elengedsz, ígérem hozok egy jó kövér gidát.
-- Jószívű egér vagy. Látom megsajnáltál. -- szólt a kígyó. -- Elengedlek én, persze, hogy el, de kérlek gyorsan szaladj, mert már nagyon éhes vagyok.
-- Soha életemben nem futottam még olyan gyorsan, mint most fogok, ha elengedsz. -- ígérte boldogan az egér.
S bizony úgy is volt. Ahogy elengedte a kígyó, úgy nekiiramodott, hogy még most is fut, ha el nem fáradt.
Eszében sem volt őzgidát vinni a kígyónak. Így maradt hoppon a buta kígyó.

A katica bogár

A fűszálon süttette magát a nap simogató sugaraival a kis piros pettyes katica bogár.
-- Jó dolgom van. Ezt a mai napot pihenésre szánom. -- döntötte el magában és még kényelmesebben elhelyezkedett, ha eltalálna aludni, nehogy leessen.
Már éppen félálomban volt, amikor keserves sírást, jajgatást hallott. Felkapta a fejét.
-- Honnan jön a hang? Ki sír ilyen szívszaggatóan?
Hallgatódzott. Újból felhangzott a zokogás.
-- Jaj, jaj! Fáj, nagyon fáj! Nem kapok levegőt, s lassan éhen és szomjan is halok! -- siránkozott valaki.
-- Te sírsz? -- kérdezte a bogárka a mellette álló szép, formás meggyfától.
-- Igen, én sírok. -- válaszolt suttogva a fa.
-- Mi a bajod?
-- Gyere közelebb és látni fogod, van miért sírnom. -- hívta a meggyfa a katicát.
A katica bogár azonnal felszaladt a fára.
-- Látod, hogy mi a bajom? -- kérdezte tőle a fácska.
-- Igen látom, de nemcsak látom, hallom is, hogy ezek a tetvek rágják a szép zöld leveleidet. Alig van már egészséges levél a gallyaidon. Mindenütt tetű és tetű. De megmentelek én ezektől a kártevőktől, csak várj egy kicsit, azonnal elszaladok és segítséget hozok, mert egyedül nem győzöm a tisztogatást. Tudod kis fa, egységben az erő!
Azzal már el is sietett. Egyenesen a kertben lévő hangyabolyhoz ment. Illedelmesen bekopogott, megvárta míg kijön valaki.
-- Szerbusz katica bogárka, csak nincs valami baj? Nagyon izgatottnak látszol. -- köszöntötte és kérdezte a hangya.
-- Persze, hogy izgatott vagyok, mikor a tetvek megtámadták a szomszédotokban élő meggyfát. Csak rágják és rágják szegény kis gyenge fának a leveleit. Azért jöttem, hogy hívjalak benneteket segíteni, közös erővel mentsük meg a fát.
-- Szólok a testvéreimnek -- mondta a kis hangya -- és már mehetünk is.
Úgy is volt. A katica bogár vezetésével több, mint száz hangya futott fel a fára. Kapkodták, nyelték a megriadt tetveket.
Olyan erővel törtek a meglepett levéltetvekre, hogy amelyiket nem kapták el, az hanyatt-homlok menekült.
A kis meggyfa megszabadult ellenségeitől, de még időbe telt, míg a sebei begyógyultak és újra zöld színben pompázott.

A bál

A baromfiudvarnak népes lakója van. A kakas a tyúkjaival. A pulykakakas a tojóival. A libák élükön a gúnárral és a hangos kacsák.
Nagyon vidáman éltek együtt. Persze a napok nem teltek csendesen, békességben. Állandóan veszekedtek, marakodtak.
Egyszer egy napon dobpergés közepette hírré tették, hogy este nagy bált rendeznek, melyre mindenkit szeretettel meghívnak.
Meghallották ezt a baromfiudvar lakói. Azon nyomban elhatározták, hogy ők is részt vesznek a mulatságban. Lázas készülődésbe kezdtek.
A libák lefutottak a tóhoz. Nyakig ugrottak a vízbe, hogy tolluk tiszta és hófehér legyen. Ahogy kijöttek a vízből, megrázták magukat, csőrükkel többször végighúzták tollaikat, hogy szép simán álljanak.
A pulykák is rendbe szedték tollaikat. A kakas koma csőrével a farkát húzogatta, igazgatta, hogy szépen, ívelten kunkorodjon.
-- Kukorikú! Készüljetek tyúkocskáim, jól megtáncoltatlak benneteket! -- kiáltott vidáman.
A tyúkok készültek a legizgatottabban. Addig míg a libák tollaikat lefelé simogatták, ők azon igyekeztek, hogy minél bodrosabban, minél jobban szétálljanak.
-- Adj kölcsön egy tollat! -- futottak a kakashoz, a pulykákhoz. -- Add ezt ide! Ezt idetűzöm, ezt ideragasztom! Azt sem tudták, hogy hová, mennyit, milyen tollat tegyenek. Ők akartak a legszebbek lenni.
Amikor mind elkészültek, lefutottak a tóhoz. Ott illegették-billegették, nézegették magukat a víz tükrében.
-- Szép vagyok? Jól nézek ki? -- kérdezgették egymástól.
A pulyka kakas is belenézett a vízbe. Nézte magát, majd büszkén kijelentette:
-- Tetszem magamnak. Én leszek a legszebb a bálban.
Most, egyszer csak megjelentek a kacsák. Beleereszkedtek a vízbe, hogy ők is megfürödjenek.
-- Odanézzetek! -- kiáltott a gúnár. -- Ők is bálba készülnek! Ugyan már hápik, ilyen lábakkal jobb, ha itthon maradtok. Mindenki rajtatok nevetne. Ilyen kövér kacsák nem is tudnának táncolni!
A kacsák nem szóltak egy szót sem. Összedugták a fejüket és csendesen tárgyaltak valamiről.
A többi baromfi elkészült és elindultak a bálba.
Elől mentek a libák. A gúnár figyelmeztette lúdjait:
-- Csak szépen lépkedjetek libasorban, ne lógjatok ki a sorból!
Utánuk mentek a tyúkok a kakassal. Őket követték a pulykák. A pulyka kakas szétterjesztette szárnyait, melynek hegye a földet súrolta. Lábaival topogott a földön. Közben körbe-körbe forgott, gyakorolta a táncot.
Így értek a bálterem elé. Bevonultak. A zene már javában szólt.
A gúnár udvariasan meghajtotta hosszú nyakát és táncba vitte a liba hölgyet.
A kakas is táncoltatta a tyúkocskákat.
A pulyka kakas odabillent a pulykák közé és táncra kérte őket. Nem tudták eldönteni, ki táncoljon elsőnek, így körbe álttak és úgy táncoltak. A pulyka kakas a kör közepében jobbra-balra forgolódva kiabálta:
-- Engem néznek! Engem néznek! Én táncolok a legszebben.
Egyszer csak nyílt az ajtó, s beléptek a kacsák. Mindenki ámult-bámult. Volt is mit nézniük.
A kacsák gyermekláncfűből nyakláncot fontak a nyakukba. Rajta hagyták a szép sárga virágát is a növénynek. Így olyan színesek voltak, hogy mindenki táncra kérte őket.
A bál végére jól elfáradtak. Hazafelé a menet nagyon csendes volt.
A pulyka kakas nem hangoskodott már. Sántikálva szedte a lábait.
Az ólban mindenki a helyére sietett. A tyúkok felültek az ülőkére, a libák, a kacsák alul helyezkedtek el és azon nyomban mély álomba merültek.

A nagy csata

A méhek nagyon szorgalmas rovarok. Reggeltől késő estig fáradhatatlanul gyűjtik a virágport, hogy értékes, finom, aranysárga mézet készítsenek belőle.
Sokszor olyan messze elrepülnek, hogy alig találnak haza a kaptárjukba. Ha őket nem bántják, nem bántanak senkit. Vidáman, zümmögve szállnak egyik színes virágról a másikra. Egy kis virágszirmon megpihennek, elbeszélgetnek, aztán már indulnak is tova.
Egyszer az egyik kis méh megtépázva, alig vonszolva magát, repült be a kaptárba. Igen kevés virágport hozott.
-- Mi történt veled? -- kérdezte tőle a méh királynő.
-- Oh felség, összeverekedtem a vadméhekkel. -- nyöszörögte a sebesült. -- Gyűjtögetés közben odarepültek az én virágomra. Kértem őket, menjenek tovább, de nem mentek.
-- Te tűnj el innen! -- mondták nekem, s rám támadtak.
-- Holnap társat kapsz. -- adta ki a parancsot a királynő. -- Együtt mentek dolgozni.
Úgy is volt. Négy méhecske kísérte munkába a lesántult méhet.
Azonban a gyűjtő területükön a vadméhek már lesben álltak, kijelentették, ezután itt fognak dolgozni, elzavarták a méheket.
-- Nem hagyjuk ennyiben a dolgot. -- mondta a királynő, amikor tudomására jutott a honfoglalás. -- Ez a terület régtől fogva a miénk. Megvédjük!
Összehívta dolgozóit és így szólt hozzájuk:
-- Ezennel hadat üzenünk a bitorló vadméheknek. Élesítsétek ki lándzsáitokat.
Követet küldött az ellenséghez és kitűzték a csata idejét. Bátran indultak a harc színhelyére a méhek.
A királynő óriási csapatot állított össze.
A vadméhek is csatasorba álltak. Minden idők legnagyobb csatája volt.
Korán reggel kezdődött. Hangos zümmögéssel támadt egymásnak a két csapat. Hulltak a méhek és a vadméhek egyaránt.
A lepkék, akik tudtak a vadméhek erőszakos virág foglalásukról, a méheknek kívántak győzelmet.
A nap utolsó sugarai simítottak végig a fákon, virágokon, amikor a vadméhek föladták a harcot. Elkotródtak és megígérték, hogy többet nem háborgatják a méheket.
-- Győztünk, hurrá! -- kiáltottak fel a bátor méhek.
Olyan elszántan küzdöttek, hogy megérdemelték a győzelmet, hiszen a saját területüket védték a sok-sok virágot, melyből nektek készítik a sűrű, illatos mézet.
Ugye szeretitek gyerekek?

Iskolás lesz füleske

Nem messze tőlünk az erdőben éldegél a Tapsi Füles és családja.
-- Jó reggelt! -- ébresztette a nyuszikat. -- Ébresztő, indulás mosakodni!
Felugráltak a kis tapsik és a harmatos fűben hipp-hopp elvégezték a mosakodást, a fogmosást sem hagyták ki. A tisztálkodás leghosszabb mozzanata a fülek kitakarítása volt.
-- Füleske -- szólt a nyúl mama fiacskájához --, a te fülednek kell a legtisztábbnak lenni, hiszen ma iskolába mégy, s amit a tanító bácsi mond, azt hallanod és megjegyezned kell.
-- Igen mama -- felelte a kis nyúl --, de úgy félek! -- s az ina is megremegett.
-- Nem harapják le az orrod, ne félj! -- szólt nyúl papa. -- Az iskolában megtanítanak írni, olvasni, számolni és szép verseket szavalni.
-- Itt a reggeli! -- és nyúl anyó mind a hét csemetének a kezébe nyomott egy piros, sárgarépát.
-- Egyetek gyorsan, mert Füleskének nemsoká indulni kell.
Hangos rágcsálásba kezdtek. Jóízűen falatozták a ropogós répát.

-- Indulnunk kell! -- mondta Tapsi Fül, s elindultak az iskolába.
A máskor ugra-bugra Füles csendesen, megszeppenve ballagott apja mellett, kezében szorongatva füzetét és ceruzáját. Amikor a tisztáshoz közeledtek, hallották a kis iskolások vidám viháncolását.
-- Hallod fiam, milyen vidámak, nincs ott megijedve egy sem. Nagyon jó iskolásnak lenni, mert a tanulás mellett sokat játszotok. -- vigasztalta Füleskét a papa, mert látta, minél közelebb értek az iskolához, annál inkább remeg félelmében fiacskája.
-- Fel a fejjel, köszönj illedelmesen. -- lökte oldalba.
Az öreg tanító mester orrára tette szemüvegét, kezébe fogta pálcáját és szólt:
-- Bújjatok csak elő a mamák szoknyája mögül és üljetek be a padokba. Egérke, te oda ülj, Brumi te oda, s te Füleske ülj Gidácska mellé. Így ni. -- nézett végig a kis diákokon.
-- Megkérjük a szülőket menjenek haza, mi megkezdjük a komoly tanulást.

Amikor délután Füleske haza ért az iskolából, szülei és a testvérei is azzal fogadták:
-- No, mit tanultál?
S a kis nyuszi mesélt, mesélt a számokról, a betűkről.
-- Tanultam az erdőről egy szép verset. -- s azzal szavalni kezdett:
Egy, kettő, három, négy és sok sudár, lombos fa,
Állatok, madarak biztonságos otthona.
Barátságban, békességben élnek itt az állatok,
Teljesül az erdőben minden kívánságotok.
-- De szép volt! -- ámultak a hallgatók.
Füleske büszkén nézett szüleire, testvéreire és alig várta, hogy másnap reggel újra iskolába mehessen.

Az óriás pók

-- Beleragadtam a sárba! Segítség, segítség! Húzzon ki valaki! -- kiáltozott egy nyolc lábú pók.
Hiába erősködött, rángatta lábait, hogy megszabaduljon az agyag szorításából. Nem sikerült neki. Sőt úgy érezte, egyre mélyebbre fúródik teste.
Senki nem járt arra.
-- Ki is jönne erre, ilyen eső után?!
Itt a folyóparton most csak sár és sártenger van.
A fogva tartott pók próbálkozott még egyet-kettőt, de abbahagyta a hiábavaló erőlködést.
-- Meg kell halnom! -- sóhajtotta.
Gondolatban végigjárta addigi útjait. Elgondolta, mennyi mindent tehetett volna még ezután. De most mindennek vége, nincs tovább. Megadóan becsukta szemét és csendesen várta az elkerülhetetlen véget.
-- Anyókám -- szólt a feleségéhez a halász --, kimegyek a folyó partra, megnézem nem tépte-e el a vihar a hálómat. Olyan hirtelen jött a zápor, hogy nem volt időm behúzni.
Elindult a zord időben, térdig érő sárban. Rettentően elszomorodott, amikor meglátta, milyen kárt okozott a szél. Nemcsak eltépte a hálót, de a leszakított részt el is sodorta a víz.
-- Ezt már foltozni sem tudom. -- sóhajtott egy nagyot. -- Mi lesz most? Honnan veszek másik hálót? Hogyan fogok ezután halat? Én halász ember vagyok, pénzért adom el a kifogott halakat. Abból veszek ruhát, cipőt a családomnak és magamnak. Ha nincs háló, nincs hal, nincs pénz, nincs ruha.
Amint így búslakodott, úgy hallotta, mintha segítségért nyöszörögne valaki. Elindult az erőtlen hang irányába. S lám már majdnem rálépett, amikor észrevette a sárban fetrengő keresztes pókot.
Lehajolt, óvatosan megfogta, s kiszabadította. Gyengéden leszedte testéről, lábairól a ráragadt iszapot.
-- Eredj pókocska, fuss fel a fára. -- tette le egy bokorra a megmentett pókot.
A pók azonban nem ment el, hanem így szólt:
-- Nem tudom hogyan háláljam meg, hogy megmentetted az életem? Kérj tőlem bármit, ha tudom teljesítem.
-- Ugyan, nem tudsz te segíteni nekem. Pedig nagy baj ért. A vihar széttépte a hálómat. Nem tudok halat fogni. A lyukas hálómat a halak is kinevetik.
-- Mi az, hogy nem tudok segíteni? Fonok én neked olyan erős hálót, ami megfogja még a nagy halat is.
S azzal nekilátott a munkának. Egy-kettőre el is készült vele.
A halász csak ámult-bámult. Ilyen erős hálót még senki sem látott.
Így hálálta meg az ember jóságát az óriás pók.

Az erdész és az őzike

Volt egyszer, messze a várostól, volt egy hatalmas erdő. Az erdősávok között széles út vezetett. Itt jártak az erdészek, a favágók. Ennek az óriási erdőnek az ura volt az erdész, a Gyuri bácsi.
Reggel korán ébredt és reggeli után már ment is ki az erdőbe. Ott köszöntötték őt a madarak, az őzikék. Még a róka sem futott el előle, megcsodálta szép zöld kalapját.
Az erdész bácsinak volt vadász puskája, de soha nem használta. Tudták ezt az állatok, ezért nem futottak el előle. Tudták, nem kell félni a jóságos erdésztől.
Szép tavaszi idő volt, amikor megismerkedtem Gyuri bácsival Sokat beszélgettünk az erdőről és az erdő lakóiról. Elmesélte, hogyan gyógyított meg egy őzikét, aki aztán meg is hálálta a jóságát.
-- Egyszer, szintén korán reggel jöttem ki az erdőbe. -- kezdte meséjét Gyuri bácsi. -- Ballagok, ballagok és egyszer látom ám, hogy egy fa tövében fekszik egy kis foltos hátú őzike. Odamentem óvatosan, ne hogy elriasszam. Akkor még nem tudtam, hogy olyan beteg szegény, hogy meg sem tud mozdulni, nem hogy elszaladna.
Lehajoltam hozzá és láttam, hogy sír, folyik a szeméből a könny. Habzott a szája.
-- No itt nagy baj van. -- gondolta az erdész bácsi.
Úgy is volt. Valami romlott ételt ehetett.
Gyuri bácsi óvatosan felemelte, betette az autóba, s haza vitte.
-- Hát te mit hoztál? -- kérdezte a felesége.
-- Egy beteg őzikét. Melegíts gyorsan tejet. -- kérte az erdész bácsi.
-- Megitattam a beteg párát. -- nézett rám Gyuri bácsi. -- Tettem a tejbe hánytató gyógyszert is. Hamarosan hányni kezdett. Akkor újból megitattam tejjel és visszamentem az erdőbe gyógyfüvet keresni. Mert az én erdőmben az is van. mondta büszkén. -- Találtam is. Megfőztem teának. Megitattam az őzikével. Napokig gondoztam, ápoltam. Hamarosan meg is gyógyult. Akkor visszavittem az erdőbe, hogy megtalálja a családját. Amikor elengedtem, tele volt a szeme hálával.
-- Visszafizetem a jóságodat. -- mondta a tekintete.
Mielőtt elfutott volna, búcsúzóul megnyalta a kezem.
-- Sok idő telt el azóta -- mesélte Gyuri bácsi --, már el is felejtettem az őzikét. Hideg tél lett, nagy hóval. De én ilyenkor is minden nap járom az erdőt. Így volt ez egy alkalommal is Délután mentem ki. Mentem, bandukoltam. Úgy elgondolkoztam, hogy mire feleszméltem már besötétedett.
-- Hó, hó! -- kiáltottam fel. -- Jó lesz visszafordulni!
Úgy is tettem, de mégis eltévedtem. Éreztem, hogy már ki kellett volna érni az erdőből ennyi idő alatt, de még mindig csak fák és fák voltak körülöttem.
Gondolhatja, hogy megijedtem. Hiszen, ha az erdőben maradok éjszakára, reggelig megfagyok. S akkor megreccsent az ág mellettem. Odanézek, hát egy szép őzike volt. Nem ijedt meg, nem futott el, hanem odajött hozzám és nyalogatni kezdte a kezem.
-- Hiszen ez az én őzikém! -- kiáltottam fel. -- Az én beteg őzikém. Tudtam, hogy meg vagyok mentve. Meg bizony. Az őzike kivezetett az erdőből. Meghálálta, amiért meggyógyítottam. -- mondta az erdész bácsi és láttam, hogy tele volt a szeme könnyel, a hála könnyeivel.
Azóta is, ha az erdőt járja, sokszor találkozik az őzikével, aki azóta megnőtt és már neki is van kis őzikéje.

A játékos krokodil

Volt valahol egy nagy folyó. Itt élt a vízben a kis krokodil. Barátságos, kedves állatka volt, bár kinézetre ijesztően hatott.
-- Anyu, apu, gyertek játszani velem! -- könyörgött nap, mint nap a szüleinek a kis krokodil.
A krokodil szülők azonban nem értek rá állandóan a csemetéjükkel játszani, így az elég sokat unatkozott.
A folyó parton játszadozott szintén egyedül, játszótárs nélkül egy kisfiú. Ugyan olyan magányos volt, mint a krokodil.
Ahogy dobta a labdáját, az a vízbe esett. Indult volna utána, mikor nagy csodálkozására a labda emelkedni kezdett a levegőbe. Ijedten hőkölt hátra a gyermek, mert a labda után a félelmetes állat is a felszínre jött.
-- Ne ijedj meg tőlem -- szólt kedvesen a fiúhoz. -- Tessék, visszaadom a labdádat, de ne menj el, játssz velem. Egyedül vagyok és látom te is. Nem bántalak.
A kisfiút megnyugtatta a barátságos hang. Szíve, amely a félelemtől az előbb még hevesen dobogott, kezdett lecsendesedni.
-- Ha nem akarsz megenni, szívesen leszek a játszópajtásod. Legalább nem unatkozom én sem.
S higgyétek el, olyan jót hancúroztak, bújócskáztak, a kis krokodil hátára vette a fiúcskát és úszott vele a hűs habokban.
-- Gyere, ússzunk versenyt! -- hívta a fiút.
-- Jó, de te úgyis elhagysz, sokkal gyorsabb vagy nálam.
Észre sem vették, hogy eljött az este, csak amikor meghallották a gyerkőc édesanyjának hívó szavát.
-- Rudikám, gyere haza, mindjárt besötétedik! -- csak ekkor figyeltek fel, hogy elszaladt az idő.
Megyek mama, megyek! -- kiáltott vissza a fiú. -- Szerbusz barátom. -- búcsúzott pajtásától.
-- Gyere el holnap is. -- kérte a krokodil, s búcsúzóul megölelte barátját.
-- Juj! -- sikított egy nagyot Rudika és a karjához kapott. A keze véres lett.
-- Nem akartam, véletlen volt! -- siránkozott a kis krokodil. -- Sajnos ezek a hosszú körmeim akaratlanul megkarcoltak. Ne haragudj rám.
Úgy kétségbe volt esve az állatka, attól félt elveszíti újonnan szerzett barátját, akivel jól érezte magát és még sokat szeretne játszani vele.
-- Nem haragszom, de holnap elhívom az anyukámat. Hozunk ollót, reszelőt és levagdaljuk a balesetet okozó körmöket. -- mondta a kisfiú és már futott is hazafelé.
-- Jó lesz! -- kiáltott utána a krokodil.
Másnap jött Rudika az anyukájával és levagdalták mind a négy lábáról a hosszú karmokat.
-- Ugye nem fáj? -- kérdezte munka közben anya. -- Rudika, légy szíves vigyázva reszeld a barátod körmeit.
Ezután bátran játszhattak egész nyáron minden nap, nem okozott több sérülést a krokodil körme.

Pórul járt ravaszdi

-- Kis kutyám -- simogatta az állat fejét a gazda --, itt garázdálkodik a faluban a gaz róka. Légy éber és ha ide is betévedne, hogy lopjon, bátran lyukaszd ki a bundáját. Vigyázz a tyúkokra!
-- Vigyázok gazdim -- csóválta a fejét a bozontos házőrző --, vau,vau, tudom mi a dolgom. Nem csak jelezni fogok, hogy itt a tolvaj, de el is kapom.
Megnyugodva ment el aludni a gazda.
-- Nem lesz semmi baj -- mondta a feleségének --, Bodri vigyáz a baromfi népre.
-- Remélem -- sóhajtott az asszony, s végig futott a hátán a hideg, mert rágondolt mi lenne, ha a tyúkjait elvinné a róka.
Alig jött fel a hold, amikor a róka koma elindult körútra, hogy zsákmánnyal megrakodva térjen haza éhes családjához. Óvatosan sompolygott a házak között. Fel akarta deríteni a terepet, hol hagyták nyitva az ól ajtaját, hol horkol a lusta kutya? Odaért a gazda házához. Mélységes csend fogadta. Azért, fülelt még egy darabig, körbe járta az udvart.
-- Itt talán szerencsém lesz -- suttogta a fogai között. -- Neki láthatok a munkámnak.
Bodri kutya halkan mordult egyet, s beleszimatolt a levegőbe.
-- Csend van -- dörmögte magában --, mégis valami furcsa dolgot érzek. Mintha valaki rajtam kívül még lenne itt. -- jelentette ki magában.
A ravasz róka elmosolyodott:
-- Fülelj csak komám, úgyis túl járok az eszeden. Nem is egy, hanem két tyúkot viszek el innen. -- döntötte el, s két lábával alagutat kezdett el ásni magának a kerítés tövében.
-- Várakozhatsz a kapunál reggelig. -- gúnyolódott a kutyával.
Pont a tyúkól közepén dugta ki a fejét a róka. Nem teketóriázott sokáig, lekapott két tyúkot az ülőről, azzal usgyi vissza az alagútba.
-- Segítség, kukorikú, segítség! -- ordított fel a kakas. -- Viszik a tyúkjaimat!
-- Hol, ki? -- ugrott az ól ajtóhoz Bodri, amit zárva talált.
-- Álmodtál kukori. -- mondta a kakasnak. -- Nincs itt róka, aludj tovább.
Reggel azonban, amikor felébredt a gazda és kiengedte az állatokat, rögtön észrevette, hiányzik két szép tyúkja.
-- Sokat ér a te Bodrid! -- sírt az asszony. -- Alszik ahelyett, hogy őrködne.
A kakas elhatározta, hogy éjjel ő fog vigyázni a tojóira.
-- Megvédem őket, akárhogy is. -- kukorékolta.
S amikor újra eljött az éjszaka, felült az ülőre, de szemét a világért le nem hunyta volna. Nem kellett sokáig várakoznia. Mivel a ravaszdi úgy gondolta, könnyű dolga volt tegnap, ma is azon a helyen fogja beszerezni a vacsorára valót.
Gyorsan sikerült is elkapni a tyúkocskát, s bevonszolni az alagútba, de az éber kakas sem volt rest.
-- Állj meg gazember! Add vissza a tyúkom! -- s azzal utána iramodott a rókának, az alagút szűk járatába.
Az erdőben érte utol a tolvaj rókát, aki megállt pihenni a nagy futás miatt.
-- Gyere kukori, gyere. -- s megsimogatta a hasát. -- Hamarosan te is ide kerülsz.
Róka koma azonban nagyot tévedett. Nem találkozott még ilyen elszánt és harcias kakassal, aki úgy ütötte agyba-főbe, rúgta, vágta, míg fájdalmában felordított.
Elengedte a tyúkokat és úgy elfutott, hogy talán még most is fut.
A kakas büszkén lépkedett kihúzott nyakkal hazafelé, s követte őt a megmenekült tyúkocska.

Mese a vadkacsáról

A mi tengerünkben, a Balaton vizében lubickolt két kis vadkacsa. Gerzson a szép színes tollú fiú és Bözsi, a kislány.
-- Csodálatos ebben a friss vízben az élet! -- tárta szét szárnyait Bözsi.
-- Gyere halászni, éhes vagyok. -- hápogta a gácsér, s azzal már fejest is ugrott a habokba, meg sem várta, mit szándékozik a másik csinálni, vele tart-e vagy sem.
De nem kellett biztatni nagyon őt sem. Vidáman úszott testvére után. Bedugta fejét a vízbe, két lába az ég felé emelkedett, s amikor megfordult ott fickándozott csőrében egy picinyke hal. Gerzson is sikerrel járt.
-- Jó étvágyat! mondták egymásnak, azzal el is tüntették a begyükbe a finom falatot.
Így halásztak, versenyt úsztak, fürödtek egész nap. Nem igen vették észre, hogy a szüleik időnként aggodalmasan tekintenek rájuk, nincs-e valami baj, rendben van-e minden, nem úsztak-e messzire a kicsik.
-- Itt játszanak a közelben -- mondta kacsa mama a párjának --, s nagyon ügyesen fogták meg a reggelijüket. Érdemes volt tanítgatni őket.
-- Háp, háp bólogatott kacsa papa -- úgy van, úgy van.
Hanem egy napon megunták a kis vadkacsák, hogy mindig a nádasban legyenek.
-- Menjünk, nézzünk szét egy kicsit beljebb is. -- hívta testvérét Bözsi.
-- Nem szabad! -- hurrogta le Gerzson, de azért kíváncsian nyújtogatta nyakát a túlsó part felé.
-- No nem bánom, veled tartok. -- döntötte el mégis.
Gyorsan szelték a vizet és útközben találkoztak egy kis csónakkal, amelyben egy kisfiú ült az apukájával.
-- Nézd apa! -- kiáltott fel a fiúcska. -- Nézd, két kis vadkacsa! Jaj, de gyönyörűek! Adok nekik kekszet. -- s már dobálta is a vízbe a keksz darabokat.
A kis hápik, bár nem voltak éhesek egy cseppet sem, az édes süteményt pillanatok alatt bekapkodták.
Úsztak tovább és egyszer csak rengeteg hal között találták magukat.
-- Mennyi hal van itt! -- csodálkozott Bözsike.
-- Félek, menjünk innen! Valami rosszat érzek, olyan riadtak ezek a halacskák.
-- Bizony azok vagyunk -- szólt a vadkacsákhoz egy nagyobb hal --, mert belekerültünk a halász hálójába és innen nincs menekvés. Ti is foglyok vagytok.
S így is volt. Nem tudtak kikecmeregni a hálóból.
-- Háp, háp! -- sipított a két kis vadkacsa. -- Háp, háp, segítség! Engedjenek el bennünket! Haza akarunk menni!
Este, amikor a halász behúzta a hálóját, csodálkozva vette észre, hogy két rémült kacsát is fogott.
-- Haza viszem a gyerekeknek -- mondta először, de ahogy látta a kacsák szemükben a félelmet, megsajnálta őket és visszaeresztette a vízbe.
-- Menjetek haza! -- szólt utánuk.
A két kis hápinak nem kellett kétszer mondani, s megfogadták, soha többé nem csavarognak el ilyen messzire, betartják szüleik intelmét.

A fecske pár

-- Megérkeztek a fecskéink! -- mondta örömmel apa. -- Elfoglalták a régi fészküket. Gyere csak Pannikám, nézd meg őket, milyen ügyesen javítgatják a hibákat.
Kimentek az udvarra és nézték az eresz alatt szorgalmasan dolgozó fecskéket.
-- Sietniük kell a foltozással, hogy a fecske mama idejében le tudja tojni a pici tojásait, mert a kikelő fiókáknak ősz végére jól meg kell tanulni repülni, hogy kitartsanak Afrika felé repülve a hatalmas óceán felett. -- magyarázta kislányának apja.
-- Miből készítik a fészküket? -- érdeklődött Panni.
-- Vízből és sárból. -- adta meg a választ apa. -- A csőrükben hozzák.
-- Rettentő sokat kell fordulniuk, mire egy ekkora fészket megépítenek. Igaz apa?
-- Bizony, nagyon fárasztó számukra az építkezés, de csak egyszer kell jó erősre megcsinálni, utána már csak a javítgatásokat végzik évről évre.
Pannika találkozott barátjával, Sanyival.
-- Gyere át hozzánk, megmutatom a kis fecskéinket. -- hívta pajtását. -- Nemsokára fiókák is lesznek. -- dicsekedett a kislány.
-- Ugye szépek a villás farkú, csillogó tollú madarak? -- kérdezte az ámuló kisfiútól.
-- Nagyon szépek! Én is szeretném, ha nálunk is építenének fészket a fecskék! -- nézte sóvárogva Sanyi.
-- Az nem lehet -- mondta oktatóan Panni --, mert a fecskék csak egyszer építenek maguknak fészket, utána mindig oda térnek vissza minden évben. Olyanok mint az emberek. -- tette hozzá.
Búsan ballagott haza a kisfiú.
-- Anyu, mi történik, ha egy vihar miatt leesik a földre a fecske fészek, s jönnek tavasszal a kis madarak? Újra felépítik oda?
-- Nem kisfiam. A lerombolt fészket ugyan oda nem igen építik fel. Főleg akkor, ha észreveszik, hogy akarattal rombolta le nekik valaki. Ilyenkor új helyet keresnek. -- válaszolt a kérdésére a mama.
-- Hurrá! -- kiáltott fel magában Sanyi. -- Ezt akartam hallani! Tudom, mit kell csinálnom, hogy nekem is legyen fecském.
És tudjátok, mit talált ki a kisfiú? Megmondom.
Amikor ősz végén elköltöztek a kis fecskék, átosont Panniékhoz és egy bottal lerombolta a fészket, de úgy, hogy lássák a madarak, a rombolás szándékos volt.
Alig várta, hogy tavasz legyen, hogy olvadjon el végre a hó. Állandóan leste, mikor jönnek már a fecskék. S amikor megérkeztek végre, keserves sírásuk nagyon bántotta Sanyit.
-- Nézd mama, ennyi év után lerombolták a fészkünket! -- csipogott keservesen a fecske papa. -- Itt nem építünk újat, gyerünk innen!
-- Van hely nálunk. -- szólt fel hozzájuk a kisfiú. -- Gyertek oda, segíteni is fogok nektek építeni.
-- Mi a baj? -- futott ki az udvarra Pannika.
-- Nincs meg a fészkük, lelökte valaki. -- panaszkodott könnyes szemmel fecske mama.
-- Micsoda...? -- csodálkozott a kislány. -- Az lehetetlen!
Ránézett a barátjára és azonnal tudta, ki a tettes.
-- Te utálatos! Rossz gyerek vagy! Nem barátkozom veled többé! -- s keserves sírásra fakadt.
A veszekedésre kisietett Panni apukája. Amikor megtudta mi történt, a kisfiú védelmére kelt.
-- Csúnya dolog, amit műveltél Sanyi, de nem rossz szándékból tetted. Megbocsátunk, s megkérjük fecske barátainkat, hogy fiókáit kérjék meg, nálatok építsenek fészket.
Így is történt. Azóta Sanyinak is vannak fecskéi és nagyon vigyáz, nehogy valaki lerombolja a szép új fészket.

Az egerésző ölyv és a bagoly

Soha nem voltak barátok a bagoly és az egerésző ölyv, de ha figyelmesen végig hallgatjátok mesémet, megtudjátok hogyan váltak örök ellenséggé, akiket egyszerűen kibékíteni nem lehetett.
Mind a ketten az erdőben éltek születésük óta. Már a szüleik is haragudtak egymásra, mert ismeretes, mind a két madár imádja az egér pecsenyét. Nem zavarták egymást vadászat közben, mert a bagoly éjjel lesett a zsákmányra, az ölyv pedig nappal.
-- Az a baj -- panaszkodott az ölyv --, hogy amit kiszemelek magamnak egérkét, de mire sikerülne elkapni, leszáll az est és már nem látom, reggelre pedig a bagoly bendőjébe költözik, mert a sötétben ő jól lát, főleg ha a szemüvegét is az orrára teszi.
Azonban ugyan ezért duzzog a bagoly, csakhogy a kiszemelt áldozatát az ölyv rabolja el napkelte után.
Most is ez történt.
Ült a fa tetején egész éjjel bagoly úrfi.
-- Rettentő éhes vagyok -- sóhajtotta --, de ez idáig hiába meresztem a szemem, semmi ennivaló nem tévedt erre. Ha ez így megy tovább, reggel korgó gyomorral térhetek nyugovóra, pedig üres hassal nem tudok aludni.
Az ég alja azonban lassan szürkülni kezdett. A nap első sugarai áttörtek a fák zöld lombjai között.
-- Várok még egy picit -- mondta a bagoly, s akkorát pislantott, hogy majd leesett a fáról.
Ahogy újra kinyitotta a szemét, abban a pillanatban felfedezett egy jó dagadt pockot. Már éppen le akart csapni rá, amikor hirtelen eltűnt a szürke cincogó.
-- Mintha a föld nyelte volna el. -- mérgelődött bagoly koma, de belenyugodott, majd estére, ha újra besötétedik, lesbe áll. Itt lehet az egér fészke a fa alatt.
Úgy is történt. Bebújt az odújába éhes gyomorral és azon nyomban mély álomba süllyedt.
Hanem nagyot nyújtózott az egerésző ölyv.
-- Megéheztem, indulok vadászni.
Felkapta puskáját és irány, cél a zsákmány szerzés.
A bagoly csonka fája felett repült, amikor lepillantva meglátta, amint a kövér pocok kibújt a föld alatti lyukból. Gyors csapással el is kapta. Mire szegény észrevette a veszélyt, már az ölyv erős karmai között volt.
Meglátta ezt a ravasz róka, aki alig várta, hogy este felébredjen a bagoly és rögtön elújságolta neki, mit művelt megint a szemtelen ölyv.
Majd szétvetette a nagy méreg az éhes baglyot.
-- Akármi legyen is, de elkapom a gaz ölyvöt és számon kérem tőle az egeremet!
Meg is várta és amint meglátta így kiáltott rá:
-- Elegem van, hogy mindig elrabold az én kiszemelt zsákmányom! Gyere ha mersz, verekedjünk meg!
-- Naná, hogy merek! -- állt ki a bagoly elé az ölyv.
Hallották az erdő lakói, hogy milyen esemény várható. Hamar összefutottak, hogy szemtanúi legyenek az izgalmasnak ígérkező küzdelemnek. Két részre oszlott a csapat, az egyik a bagolynak, a másik az egerésző ölyvnek szurkolt.
Egymásnak esett a két ragadozó. Ütötték, verték egymást.
A bagoly akkora ütést kapott, hogy elvesztette a szemüvegét, de nem adta fel.
Nem tudták egymást legyőzni, egyik sem volt sem erősebb, sem ügyesebb a másiknál. Mind a ketten a maguk igazáért harcoltak.
Amikor látták a barátaik, milyen fáradtak, szétszedték őket.
Így vetettek véget a verekedésnek és így maradtak örök ellenségek a bagoly és az ölyv.