A láthatatlan tréfás manó

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy város. Élt ebben a városban egy fiúcska a szüleivel. Egy nap így szólt az édesanyja:
-- Kisfiam szaladj le kérlek a közértbe és hozz egy liter tejet. Itt van rá a pénz.
A kisfiú azonnal indult is a boltba. Ott nem ment rögtön a tejes hűtőhöz.
-- Előbb szétnézek egy kicsit. -- gondolta.
Nézegette a polcokon szépen sorba rakott friss zöld salátafejeket, a színes papírba csomagolt sajtféleségeket. Ahogy épp, egy befőttekkel megrakott polc előtt haladt el, egy nagy csattanás és összetört mellette egy üveg befőtt. Hogy, hogyan sem, nem tudni, de lerepült a földre.
-- Eltörtél egy üveg befőttet! -- lépett hozzá a boltos néni, s neheztelve csóválta a fejét. -- Ki kell fizetned az árát.
-- Néni kérem, én nem löktem le! -- tiltakozott a kisfiú.
-- Hogy tagadhatod le, mikor nézz körül, rajtad kívül nincs itt senki.
-- Tessék elhinni, nem én voltam. -- görbült sírásra a fiú szája.
Szomorúan ballagott haza. Anyukája rögtön észrevette a fia bánatos arcát látva, valami baj történt.
-- Hol a tej Lacikám?
-- Nem volt rá pénzem, mert ki kellett fizetnem egy üveg befőttet, ami leesett a polcról.
-- Lelökted?
-- Anya, nem én löktem le. Nem tudom, hogy eshetett le, de én hozzá sem értem!
-- Fura dolog. -- csóválta meg a fejét az asszony. -- Nagyon érdekes, rejtélyes.

Reggel Laci, hátán az iskolatáskájával, ballag az iskolába. Nem sietős az útja, hisz van még ideje nyolc óráig. Így nézegeti a nyüzsgő, siető embereket, ahogy igyekeznek a munkájukba. Figyeli az autók, buszok, villamosok forgalmát.
Észrevette , hogy az egyik fa ágain négy-öt szürke veréb vitatkozik, megtárgyalják az időjárást, hogy ki hogyan aludt az éjszaka. Hát ahogy így jobbra-balra tekingetve halad Laci a járdán, egyszer csak egy kora béli kislány hasra vágódik mellette. Jó nagyot huppan a földön. Rettentő mérgesen kiált a fiúra:
-- Szemtelen, miért buktattál el?
Döbbenten néz le rá Laci, még segíteni is elfelejt.
-- Nem én löktelek fel!
-- Szégyelld magad, még hazudsz is -- tápászkodik fel a kislány a földről --, ahelyett, hogy bocsánatot kérnél! -- s faképnél hagyta a fiút.
-- Nem én voltam. -- mormogja Laci. -- Nem értem.

A második órán a tanító néni felelésre hívja ki Lacit.
-- Mondd el fiacskám, mit tudsz a napraforgóról.
-- A napraforgó olaj tartalmú növény -- kezdi Laci, de a következő pillanatban ... potty ... leesett a földre az asztalról az osztálynapló, mintha lesöpörte volna valaki.
-- Ejnye, ejnye Laci, miért lökted le a naplót? -- kérdezi csodálkozva a tanító néni.
Ijedten néz a fiú.
-- Nem én voltam. -- nyögi keservesen.
-- Miért hazudsz? -- förmed rá a nevelője.
-- De tényleg nem én voltam!
-- Na jó, ebből elég volt! -- zárta le a vitát a tanító néni. A táblához lépett, s felírt egy matematikai példát. -- Oldd meg ezt a szorzást.
Kezébe veszi Laci a krétát és: -- Háromszor négy, az tizenkettő. Leírom a kettőt, maradt egy. Ötször ... -- s csend.
-- Számolj tovább! Miért akadtál el? -- fordult a tábla felé a tanító néni. S mit látott? A tábla üres volt. -- Miért törölted le a táblát? -- kérdezte meglepetten.
Ijedten meredt az üres táblára a kisfiú, kezében reszketett a kréta.
-- Nem én töröltem le. -- mondta csendesen.
-- Nem-eee?
-- Nem én voltam.
-- Hazudsz! -- kiáltott a tanító néni. -- Hozd ki az ellenőrződet, hadd tudják meg a szüleid is, hogy hogyan viselkedtél ma.

Tanítás után Lacinak nem volt semmi kedve gyalog hazamenni. Minél előbb szeretett volna otthon lenni. Így felugrott a villamosra. Csilingelve indult el a sárga villamos. Laci elgondolkodva kapaszkodott, amikor élesen csikorogtak a kerekek a hirtelen fékezéstől.
-- Ki húzta meg a vészféket? -- nézett hátra a vezető.
Az utasok Lacira néztek. Ugyanis ő állt a vészfék közelében.
-- Valami baj van? Rosszul érzed magad? -- kérdezte tőle a vezető bácsi.
-- Nincs semmi bajom -- felelte megszeppenve a fiú --, jól érzem magam.
-- Akkor miért húztad meg a vészféket? -- vörösödött el dühében a férfi.
-- Nem húztam meg kérem szépen. -- dadogott ijedten Laci.
-- No, ilyen szemtelen legyen egy gyerek, még hazudik is. -- morgott a vezető. -- Legszívesebben meghúznám a füled.
A kisfiú a legközelebbi megállónál szégyenkezve és vérig sértve leszállt a villamosról. Ismét szomorúan kullogott haza Laci. Elmesélte szüleinek mi történt és bizonygatta, ő nem tehet semmiről.
-- Furcsa dolgok ezek. -- jegyezte meg édesanyja. -- Igen furcsa. Rejtélyes.
Ebédhez ült a család. Laci vízzel teli pohara után nyúlt, hogy szomját csillapítsa, mikor loccs, az asztalra ömlött a pohárból a víz.
-- Jaj, de ügyetlen vagy! -- szólt anya. -- Miért nem vigyázol?
Elpirosodott haragjában Lacinak, még az orra hegye is.
-- Nem én öntöttem ki a vizet! -- kiáltotta. -- Még hozzá sem értem a poharamhoz!
-- Akkor ki tette? -- mérgelődött apa. -- Talán egy láthatatlan manó? -- jegyezte meg csúfolkodva.
-- Elegem van ezekből a rejtélyekből! -- állt fel Laci. -- Majd én kinyomozom, mi történik itt.
Nagy dirrel-durral a szobájába ment. Elővette a könyveit, füzeteit és tanulni készült.
Egyszer csak halk neszezést hallott a könyvespolc felől. Hirtelen hátra fordult. Hát uram fia, Abban a pillanatban repült a földre az egyik mesekönyv.
-- No fene, vajon ki lehet ez a rejtélyes valaki? -- kérdezte magától a kisfiú. -- Lehetséges, hogy apának van igaza, s egy manó? Egy láthatatlan manó?
Ezzel a gondolattal ment este aludni. Forgolódott, forgolódott az ágyában, míg végül elaludt. Reggel amikor felébredt, felült az ágyában és így szólt:
-- Oh, de fura álmom volt. Kipróbálom, igaz-e? -- azzal kiugrott a meleg takaró alól és kifutott az anyjához, aki a reggelit készítette.
-- Anya, arra kérlek, köss nekem egy piros sapkát.
-- Piros sapkát egy fiúnak? -- nézett nagyot az asszony. -- Nincs is piros fonalam.
-- De van. -- felelte Laci. -- A szekrény fiókban kell lenni egy gombolyagnak. -- s már sietett is a szobába. Kihúzta a szekrény fiókját és valóban ott porosodott, ki tudja mióta, egy gombolyag piros fonal.
Az asszony, szemeit meresztve nézte:
-- Honnan tudtad, hogy ott fonalat találsz és miért kérsz sapkát?
-- Nem szeretnék most erre válaszolni, majd később mindent megmagyarázok. -- mondta Laci. -- Ugye megkötöd nekem még ma a sapkát?
-- Megkötöm, bár egyáltalán nem értelek, olyan rejtélyes vagy.

Mire Laci hazaért az iskolából, elkészült a piros sapka. Izgatottan kapta ki édesanyja kezéből és futott vele a szobájába. A tükör elé állt és azon nyomban a fejére húzta.
Mit gondoltok, mi történt? Nos a kisfiú nyomban láthatatlanná vált.
-- Ez az. -- suttogta. -- Igazat álmodtam. Most aztán jaj lesz neked, te titokzatos lény.
Zörgést hallott a polcok felől. Odafordult és meglátta, hogy egy zöld ruhás kis manó épp ledobni készül ismét egy könyvet.
-- No megállj csak! -- kiáltott rá Laci, s nyakon csípte a manót.
Olyan hirtelen történt mindez, hogy a tréfacsináló manónak nem volt ideje elsurranni. Rögtön láthatóvá vált. Laci lekapta a fejéről a piros sapkát.
-- Engedj el! -- rúgkapált a fiú kezében a manó. -- Engedj már el! -- kérte Lacit, de az szorosan markolta a manó karját.
-- Nem engedlek bíz el addig, míg be nem vallod mindenkinek, hogy te követted el a csintalanságokat.
Azzal kivitte és beletette egy befőttes üvegbe, melynek tetejét jól rácsavarta. Ámulva nézték a szülei, a boltos néni, a tanító néni a kis rakoncátlan manót, aki töredelmesen bevallott mindent.
-- Most már elengedsz? -- kérdezte Lacitól.
-- Elengedlek, ha megígéred, hogy soha többé ne követsz el ilyen tréfákat.
-- Ígérem! -- felelte a kis manó, s be is tartotta az ígéretét. Úgy eltűnt, hogy hírét sem hallották azóta sem.

A piros kötött sapka is elvesztette a varázserejét, hiába nyomkodta Laci a fejére, többé nem lett láthatatlan.

Szarvas hajsza

Tavasztól őszig, szegény papámtól mást sem hallottam naphosszat,, csak dünnyögést, csak morgolódást. Reggeltől estig, szinte megállás nélkül zsörtölődött, de nem a mamámmal, se nem velünk, hanem a szarvasok miatt.
Ugyanis, amikor elolvadt a téli lucskos hó utolsó maradványa is, amikor a friss tavaszi szellő és a gyenge napsugár felszárította a földet, az én papám a hosszú szárú csizmájában végigsétált nap mint nap a kerti úton, összehúzott szemöldökkel vizsgálgatta a talajt, hogy alkalmas-e a vetésre.
Egy nap bejelentette:
-- Holnap kukoricát vetünk.
Az ünnepélyes bejelentés után az egész család apraja és nagyja készülődni kezdett a vetésre. Nagymama sütött, főzött, hogy munka után a fáradt családja finom falatokkal tölthesse meg korgó gyomrát. A papa és apukám szemügyre vették a vetőmagot, ami úgy ragyogott a tavaszi napfényben, mint az arany.
-- Az is ez kis unokám, arany -- mosolygott a bajusza alatt papa, miközben a markából lassan csörgedeztek vissza a zsákba a kukorica szemek --, ez bizony arany. Ha elvetjük és kikel, beérik, letörjük, lemorzsoljuk, ezzel hizlaljuk kövérre a malacokat. Ettől az aranyló szemektől tojnak a tyúkok szép sárga tojásokat. Úgy, hogy arany ez Barbarám.
Mosolygós arca hirtelen elkomorodott, mint a fénylő égbolt, ha a sötét felhőktől beborul.
-- Mi a baj papa? -- kérdeztem tőle.
-- Eszembe jutottak a szarvasok. Minden évben újra és újra annyi, de annyi bosszúságot, kárt okoznak.
-- Nem szereted a szarvasokat papa?
-- Már hogyne szeretném őket -- felelte --, csak nagyon haragszom rájuk. Miért nem jó nekik a zsenge tavaszi fű? Miért jönnek be a kertünkbe és a szépen kikelt gyenge kukorica hajtást eszik meg? De a legnagyobb pusztítást a beérett kukoricában teszik. Több zsák takarmányt esznek meg.
-- Nem lehet védekezni ellenük?
-- Már mindent kipróbáltunk. Az erdő felől szöges dróttal bekerítettük a földet. Szalagokat, zacskókat kötöttünk rá, de ez sem ijeszti el őket.
Másnap már kora reggel kint volt az egész család a kukorica földön. Mindenkinek volt mit tenni. A két férfi nagy, jelölő gereblyével kihúzták a sorokat. Mi hárman, mama, anyu és én kötényt kötöttünk a derekunkra, s abból szórtuk a sorokba a kukorica szemeket. Ezután ismét a férfiak következtek, akik szép sorjában földel takarták be az elvetett magokat.
-- No, isten nevében megvolnánk. -- mondta késő délután papa. -- Jöhet a megérdemelt ebéd.
Három hét sem kellett, s a földből világos zöld, kis hajtások bújtak elő.
-- Nézd kicsi Barbarám, milyen szépen lehet látni a sorokat. -- s büszkén sétált végig az úton nagypapa a kukorica föld mellett. -- De félő, hogy a szarvasok is észreveszik ezt a szép zöld vetést.
Papa megerősítette a kerítést. Színes rongycsíkokat kötött végig rá. Olyan volt ez, ahogy lengette a szél, mint a papírsárkány farka, amint ide-oda csavarodik a magasban a sárkány után.
Megjött a perzselő nyár.
A mi kukoricánk magas szárba szökött, a gyönyörű címerük hajladozott a szél fuvallatára. Majdnem minden száron két cső kukorica fejlődött ki. Hosszú, selymes, szőke bajuszuk volt, mintha mindegyik egy-egy szőke hajú játékbaba lenne.
-- Megkezdem a szarvas hajszát. -- jelentette be papa egy délután.
-- Megkezded a szarvas hajszát? -- néztem rá csodálkozva.
-- Meg bizony. Ma éjszaka kint alszom a kukorica föld szélében.
-- Én is mehetek veled?
Bársonyos, meleg tekintetű szemeivel rám nézett, szinte éreztem, mintha az arcomat simogatná.
-- Kis unokám, ez nem gyerekjáték! Igen fáradtságos dolog a szarvas hajsza. Éjszaka hűvös is van, meg sötét is.
Most aztán már végképp nem maradtam volna ki ebből a nehéz és izgalmas hajszából.
-- Mindent vállalok papa.
Alig vártam, hogy a napot az égen felváltsa a hold, mert akkor indulunk. S el is indultunk rögvest, mihelyt leszállt a földre a sötétség.
-- Nem fogsz félni Barbara? -- kérdezte tőlem apu.
-- Persze, én meg a félelem. Különben is ott lesz velem a papám. De te miért nem jössz? Hiszen te erős vagy, jobban el tudnád riasztani a szarvasokat. -- mosolyogtam, de tudtam, hogy apu azért nem megy a papa helyett szarvas hajszára, mert fél. Így van, akármilyen furcsán hangzik is, apukám fél a sötétben.
Állig felfegyverkeztünk papával. Vittünk magunkkal fát, gyufát, papírt.
Vittünk kereplőt. Pokrócokat meg azért, ha lesz időnk, amikor elkergettük a szarvasokat, s míg nem vesznek megint annyi fáradtságot, hogy visszaszemtelenkedjenek, addig lehet pihenni.
Olyan izgatott voltam, hogy ugráltam ide-oda a papám körül, aki kedvesen rám mosolygott.
-- Ugyan Barbikám, milyen jó, hogy elhoztalak, ha így ugrabugrálsz egész éjszaka, nekem már nem is kell foglalkoznom a szarvasokkal, elűzöd te őket egyedül.
A kukorica földön a kerítés mellett, sok-sok kis tüzet gyújtottunk szarvas riasztónak, de nem sokat használt. Annál inkább a kereplő. Ahogy megraktuk a tüzet, leültünk. Vártunk, közben nézegettük a fénylő csillagokat.
De sokat tudott az én édes papám a csillagokról mesélni. Megmutogatta a csillagképeket, a Göncölszekeret, a Fiastyúkot, a Kismedvét, a Tejutat. Erről még egy szép mesét is mondott, de ezt már félbe szakították a szarvasok.
Jöttek csörtetve. Ették volna a mi friss kukoricánkat, a mi aranyunkat.
-- Kezdődik a hajsza kis unokám! -- súgta halkan papa.
Csak azt nem tudom miért sugdolózott, mikor a másik pillanatban fülsiketítően felzengett a kereplő hangja. Az én papám futkosott jobbra-balra, fel-alá a kukorica sor mentén, miközben őrült erővel forgatta magasra emelt kezében a kereplőt. De ez még nem volt elég, hangosan szidta is a szarvasokat.
Meg is ijedtek a hangzavartól úgy a szarvasok, hogy egy-kettőre visszahátráltak az erdőbe, s míg el nem felejtették, egy darabig nyugtunk volt tőlük. Ismét beszélgettünk, amikor a kukoricás végéből, kukorica tördelést hallottunk.
-- Már megint itt vannak a bitangok! -- ugrott fel papa. -- Még a rágcsálásukat is hallom! -- azzal elkezdődött megint a kereplés, a kiabálás.
Így ment ez hajnalig. Amikor pirkadni kezdett keleten az ég alja, felállt a papám és azt mondta:
-- Gyere Barbikám, szedelőzködjünk. Bemegyünk. -- fáradtság nem hallatszott kedves mély hangjából.
Mikor kócosan megjelentünk a verandán, mama már várt minket.
-- Sikerült a szarvas hajsza? -- kérdezte.
-- Sikerült hát! -- dörmögött a papa. -- visszavertük egy párszor a támadásukat. Megmentettünk egy fél zsák kukoricát.
Megmosakodtunk. Papa asztalhoz ült, hogy reggelizzen. Én az álmosságtól nem éreztem az éhséget. Alig feküdtem bele puha ágyamba, mély álom vett körül.
Többet nem mentem szarvas hajszára, egyedül is elgyőzte szegény papám, aki kukorica szedésig minden éjjel a kertben hajszolta a szarvasokat, védte tőlük a mi aranyunkat.

A tücsök hegedűje

Szól a tücsök muzsika. Élvezettel hegedül. Az éjszaka csendjében messze száll. Tisztán, csengő hangon zeng a tücsök zenéje.
-- Itt ciripel a tücsök az ablakunk alatt. -- jegyzi meg a hófehér kakas az ülőn, aki most kukucskált ki, hogy pirkad-e az ég alja, kell-e már kukorékolnia?
-- Ez a mi kis tücskünk. -- válaszol rá a kendermagos kakas, s szárnya alá dugja a fejét. -- Alszom még hajnal hasadtáig egyet.
S kint a csillagos éjben, egy bokor ágon ülve muzsikál a tücsök. Fáradhatatlanul húzza és húzza a szép nótát. Reggel felé elszenderedik egy kicsit, s amint feljött a nap, leugrott a bokorról, hogy árnyékba bújjon és még aludjon egy kicsit.
De, oh jaj! Megbotlik egy fűszálba és olyan rosszul esik, hogy a hegedűje ketté törik. Kétségbe esve húzogatja a vonóját a hegedűn, de semmi hang. A törött hegedű nem szólal meg. Keserves sírásra fakad.
-- Ühüm, ühüm. -- zokog a kis tücsök. -- Hol találok egy mestert, aki megjavítaná a hangszeremet?
Meghallja a szívszaggató sírást egy arra repülő fekete rigó. Leszáll a bokorra és kérdi a tücsöktől:
-- Ugyan miért sírsz ilyen nagyon kis muzsikus? Csak nem törött el a hegedűd?
Még keservesebben rázendít a sírásra a tücsök, alig tud megszólalni.
-- De igen! Megbotlottam egy fűszálban és ráestem a hegedűmre, s eltört.
-- Baj. Ez nagy baj! -- bólogatott a kis madár. -- Keresni kell egy hangszerjavítót, aki összeragasztja a törött hegedűt. Megkeresem a fekete varjút, ő mindent tud. Megkérdezem tőle, hol lakik a hegedű foltozó. -- azzal kiterjesztette szárnyait és felröppent a magasba. Hamarosan eltűnt a tücsök könnyes szemei elől.
A mindent tudó varjúval tért vissza a rigó.
-- Vigasztalódj meg -- csicsergett a még mindig szipogó tücsöknek --, itt a varjú koma, eligazít téged, merre találod meg a mestert.
-- Kár, kár, itasd fel a könnyeid. -- károgott rekedt hangon a varjú. -- Itt lakik az öreg csíkos borz az erdő szélén, ő egy-két szóból összerakja a hegedűdet. -- s elmagyarázta a tücsöknek, merre menjen, melyik fánál forduljon balra, s onnan a harmadik fa után lévő tisztáson megtalálja a borzot, aki segít a baját orvosolni.
Úgy megörült a tücsök a jó hírnek, hogy siettében, hogy minél előbb odaérjen, majdnem elfelejtette megköszönni az útbaigazítást, de azért eszébe jutott és visszakiáltott:
-- Köszönöm a kedvességeteket. -- s azzal hatalmas ugrásokkal elindult az öreg borz mesterhez.
Meg is találta könnyen. Illedelmesen köszönt és elmondta mi járatban van.
Kezébe vette, nézegette, forgatta a mester a törött hegedűt nagy szakértelemmel. Végül megszólalt:
-- Sajnos csúnyán eltört a hegedűd. Nem lehet megjavítani.
A tücsök már-már újra sírásra fakadt, de a borz megelőzte:
-- Ne sírj! Készítek neked egy újat, csak fát kell szereznem, mert az nekem nincs.
-- Fát? De honnan? -- kérdezte a tücsök.
-- Hm, elég messze van a hely, ahol a megfelelő fa nő, ami jó a hegedűhöz. -- ingatta fejét a borz.
-- Messze van, vagy közel, megkeresem. -- mondta határozott hangon a kis tücsök. -- hegedű nélkül nem élhetek. Mondd meg mesterem merre menjek?
-- Ezen az úton elindulsz. -- mutatott a borz egy keskeny útra, amely az erdő széléről indult. -- Három nap és három éjt menj, akkor elérsz egy hatalmas tenger partjára. Annak a szigetén áll egymagában az a fa, aminek az ágából olyan hegedűt lehet faragni, ami zeng, mint a csörgedező patakocska tiszta hangja.
-- Indulok máris és meg sem állok, míg a szigethez nem érek! -- kiáltotta a tücsök és már szedte is a lábait a nyaka közé.
Ment három nap, három éjjel, ahogy a borz mondta. Csak akkor állt meg, amikor bekapott egy-két falat ennivalót, egy korty vizet nyelt, vagy amikor a cipőjét levetette, mert sebesre törte fájós lábait. Így, a kitűzött időre el is érte a hatalmas tenger partját. Ekkor azonban rémülten hőkölt vissza szegény vándor:
-- Istenem, mekkora víz! -- kiáltott fel. -- Nincs ennek vége sehol! Nem is lehet látni a szigetecskét és rajta azt a kedves fát, amiből az én hegedűm készülne.
Fáradtan és reménytelenül roskadt le a parti homokra. Hogy hogyan tovább, nem tudta. Csendesen sírdogálni kezdett.
-- Mindennek vége! Nem jutok el a kis szigetre soha! Nem lesz nekem hegedűm soha többé!
Ahogy így kesereg, erőt vett rajta a fáradtság, s elnyomta az álom. Álmában kiemelte fejét a tenger vizéből egy kis halacska és így szólt hozzá:
-- Van valaki, aki átúszna veled a tenger közepén álló szigetre. Csak most ő is bajban van. Nem messze innen a parton fogva tartja ollójában egy rák. Menj szabadítsd ki! Ő elvisz téged hálából a kis szigetre. Ez a vízipók.
Egy álló napot és egy teljes éjszakát átaludt a fáradt tücsök, de mikor a második nap reggelén felébredt, eszébe jutott különös álma. Megdörzsölte szemeit. Nézte a csendesen hullámzó tenger zöldes vizét. Sehol nem látott halacskát. Mégis elindult a parton, hátha megtalálja az említett vízipókot.
Nem kellett sokáig mennie. Egyszer csak felfedezett egy bokor alatt egy szunyókáló rákot.
-- No a rák megvan -- ujjongott magában a tücsök --, talán itt lesz a vízipók is!
Nesztelen lépésekkel, majdnem hason csúszva közelítette meg a bokrot, vigyázva, nehogy felébredjen a rák.
-- Nini, ott a pók is! -- csillant fel a tücsök szeme.
A pók meglátta a közelítő tücsköt. Szólni akart.
-- Pszt! -- tette szájára az ujját a kis vándor. -- Pszt! Kiszabadítalak!
Sikerült is óvatosan kihúzni a rák ollójából a vízipók lábát.
-- Kérj tőlem bármit -- hálálkodott a pók --, megteszem, amiért megmentetted az életem.
-- Vigyél el a tenger közepén álló szigetecskére. -- kérte a tücsök.
-- Kapaszkodj a hátamra! -- mondta a vízipók. -- Hunyd be a szemed, majd szólok, ha kinyithatod.
Úgy is volt. Felült a tücsök a pók hátára, aki a vízbe ereszkedett és ripsz-ropsz úszni kezdett, mint a szél. Amikor a szigethez ért, így szólt:
-- Kinyithatod a szemed, megérkeztünk!
A kis tücsök boldogan ugrott a földre. Megtalálta a sudár fát. Tört az ágáról egy friss hajtást és ahogy jött, a vízipók hátán, úgy is ment vissza a tenger partjára.
Elköszönt a póktól és meg nem állt, míg a borz mester házához nem ért. A mester fúrta, faragta, festette a fa hajtását és olyan hegedűt készített belőle, aminek nem akadt párja a világon.
-- Szebb ez a hegedűm, mint a régi volt. -- örvendezett a tücsök, s egyből rázendített egy nótára.
Igaza volt a borz mesternek, úgy csendült a dallam a hegedűből, mint a csörgedező patak tiszta hangja.

Az óriás és a kistörpék

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy óriás. Jókedvűen, vidáman teltek a napjai. Ha kedve tartotta énekelt, csak úgy zengett tőle az erdő. Az őzikék, nyulacskák mosolyogtak: -- Milyen vidám az óriás.
Ha úgy tartotta kedve, ugrált egyik dombról a másikra. Ahogy éppen ilyen ugrálós kedvében volt, amint egy magas dombról átugrani készült a másik dombra, oh, jaj, baleset érte. Ráugrott egy kőre és kificamodott a bokája.
Akkorát üvöltött fájdalmában, hogy beleremegtek körülötte a hegyek.
Ijedten futott ki barlangjából a medve:
-- Mi történik itt? Beomlik a barlangom! -- brummogta.
A róka is rémülten bújt ki földalatti tanyájából:
-- Mi ez, földrengés?
-- Nem, ez nem földrengés. -- szólt le a fáról a mókus. -- Kificamította az óriás a lábát.
-- Segítség! Fáj! -- üvöltött újra az óriás.
Összefutottak az erdőlakók apraja, nagyja, tanakodtak, hogyan segíthetnének, hogyan enyhíthetnék szegény óriás fájdalmát.
-- Mit tegyünk? -- kérdezte az ordas farkas.
-- Hol az orvos? -- nézett körül a tisztáson a zsiráf.
-- Itt vagyok. -- tolta fel az orrára a szemüvegét a bagoly. -- Itt vagyok, de sajnos nem tudok segíteni.
-- Menjünk oda. -- ajánlotta a vadkan. -- Nézzük meg, mennyire sérült meg.
-- Helyes. -- egyeztek bele az állatok és már indultak is fel a dombra, ahol az óriás továbbra is üvöltött fájdalmában.
Körbefogták, nézegették a lábát, amely egyre jobban és jobban bedagadt.
-- Nagyon fáj? -- kérdezték tőle innen is onnan is az állatok.
-- Nagyooon...! -- potyogtak a könnyei az óriásnak. -- Segítsetek rajtam!
-- megpróbálunk. -- vigasztalta az elefánt együtt érzően.
-- Van egy javaslatom. -- szólt le a fa ágáról egy sas. -- Túl a hegyen laknak a törpék. Idehozzuk őket, biztosan tudnak segíteni.
Azzal a sas máris felröppent, hogy hátára vegyen, vagy tíz törpét.
Követték a sast a gólya, a varjú, a vadgalamb, harkály, vadliba. Mind, mind a hátára vett annyi törpét, amennyi csak elfért rajtuk. Sok-sok kis törpe szorgoskodott az óriás körül.
-- Vissza kell rakni a bokáját. -- mondta a legöregebb törpe. -- Nektek is segíteni kell. -- fordult az állatokhoz. -- Giduska, te ide állj, Brumi, te oda, Elefáni, te ezt fogd meg, Róka koma, te azt.
Így osztogatta a parancsokat a törpe, s egy "Rajt" vezényszóra úgy megrántották az óriás lábát, hogy az fájdalmában akkorát üvöltött, hogy még a nap is majdnem leesett az égboltról.
De az óriás bokája visszaugrott a helyére. A kis törpék hideg vizes borogatást tettek a lábára. Az állatok, madarak segítségével faágakból és indákból erős hordágyat készítettek. Ráfektették óvatosan a sérült óriást, s négy elefánt haza szállította a barlangjába.
Pár nap múlva leapadt az óriás bokája. Felkelt ágyából, s bár még sántikált, de rögtön elment a törpékhez, hogy megköszönje jóságos segítségüket.
-- Köszönöm, amit értem tettetek. -- hálálkodott meleg hangon. -- Jó tett helyébe jót várjatok. Kívánjatok tőlem bármit, szívesen megteszem.
-- Nem várunk hálát a gyógyításunkért. Jó szívvel tettük. -- válaszolt az öreg hosszú szakállú törpe. -- De ha minden áron meg akarod köszönni, akkor szívesen vennénk, ha segítenél nekünk tűzifát gyűjteni télire. Előbb azonban még pihenj pár napig, ne erőltesd a lábad.
Úgy is volt. Két-három napot még kímélte fájós lábát az óriás, de utána már épp olyan eleven volt, mint azelőtt. Vidáman, dalolva szedte, szedegette a száraz gallyakat, s hordta a kis törpék falujába.
Mikor már körbe rakta a kis házacskákat hatalmas farakásokkal, elbúcsúzott a törpikéktől és haza ment az ő dombja, hegyei közé, s ott éldegélt tovább a barátaival, az erdő állataival, madaraival.