Segítség a pillangónak

Vidáman röpköd a kék pettyes pillangó egyik virágról a másikra. A virágok boldogan tárják ki kelyhüket, szívesen fogadják a kedves látogatót. Felkínálják édes nektárjukat. A pillangó pedig hálából hordja, viszi a virágport virágról -virágra.
-- Megszomjaztam. -- mondja, s elröppent a kis, tiszta vizű tó partjára. Leszállt a sima víz felületre, - mely alig-alig fodrozódott a gyenge szellőben-, hogy csillapítsa szomját.
De abban a pillanatban arra repült egy szürke veréb, aki szintén kortyolni akart a tó vizéből és véletlenül meglökte a kis pillangót.
-- Jaj! -- kiáltott fel ijedten a lepke és a vízbe pottyant.
Alig tudott kievickélni a partra. Szárnyain a lepkepor átázott. Nem tudott repülni. Csak ült a fűben és búslakodott.
A veréb faképnél hagyta áldozatát, elrepült anélkül, hogy bocsánatot kért volna, vagy a segítségét felajánlotta volna.
-- Legalább kisütne a nap, s felszárítaná a szárnyaimat! -- sóhajtotta a szegény lepke.
De a napot eltakarta egy felhő.
Ahogy így szomorkodott a pillangó, arra repült egy villás farkú fecske. Ő is inni jött. Észrevette a fűben a kis pettyes pillangót.
-- Hát te, miért búslakodsz itt? -- érdeklődött tőle csodálkozva.
-- Vizes a szárnyam, nem tudok repülni.
-- Segíthetek rajtad? -- kérdezte a fecske sajnálkozva.
-- Ha megtennéd, hogy megkéred a napot süssön ki, nagyon hálás lennék.
A fecske azon nyomban a magasba emelkedett. Sebes szárnycsapásokkal repült a nap felé. Amikor közel ért hozzá, így kiáltott:
-- Szépen kérlek napocska, süss ki és szárítsd meg lepke barátom vizes szárnyait!
-- Szívesen megtenném, de nem tudok kibújni a felhő alól, mely eltakar. Kérd meg a felhőt, szálljon arrébb!
Ekkor a fecske így szólt a felhőhöz:
-- Felhőcske, ne takard el a napot, had szárítsa meg sugaraival a kis pillangó szárnyait!
-- Szívesen teljesíteném kérésedet, ha tudnám, de sajnos magamtól nem tudok a nap elől elszállni. Keresd meg a szellőt és kérd meg, hogy jöjjön ide és fújjon el.
-- Megkeresem a szellőt. -- mondta a fecske, azzal elrepült.
Egy magas hegy tetején meg is találta. Már messziről hallotta, hogy susognak a fák koronái.
-- Ott a szél biztos. -- reménykedett a fecske.
Úgy is volt.
-- Kérlek szellő gyere velem és fújd el a felhőt a nap elől. Akkor a nap kisüt és meleg sugaraival felszárítja a pillangó vizes szárnyait, aki újból röpködni tud egyik virágról a másikra.
-- Szívesen segítek. -- zúgta a szél, s nyomban útra kelt a fecskével.
Amikor a felhő elé ért, teleszívta magát levegővel, csak úgy dagadt a két orcája és egy hatalmasat fújt. Abban a pillanatban a felhő arrébb libbent a nap elől. A nap sugarai hét ágra ontotta melegét a földre és egy-kettőre fel is száradt a kis pillangó szárnya és már fel is röppent boldogan a fűszálról.
-- Nagyon köszönöm a segítségedet! -- kiáltott oda a fecskének.
A fecske megköszönte a napnak, hogy kisütött. A nap megköszönte a felhőnek, hogy félrehúzódott előle. A felhő meg a szellőnek köszönte meg a segítségét, amiért elfújta őt a nap elől.

A kíváncsi kutyus

Élt egy pici tacskó kutya egy zöld gyepes, virágoktól pompázó kertben. Egész nap kergette a színes pillangókat, nagyokat vakkantott jókedvében, játék közben. Kis gazdija is nagyon sokat játszott vele.
Egy bánata volt csak a kiskutyának, hogy nem látott szét a nagyvilágban. Roppant kíváncsi volt, milyen lehet odakint az élet. Hogyan járnak-kelnek az emberek?
A gyönyörű kertet, e ház lakója, magas deszkakerítéssel vette körül. Így a tacskó valóban nem láthatott túl a kerten. Fel és alá szaladgált a kerítés mellett.
-- Talán találok egy kis rést, ahol kiláthatok. -- reménykedett.
Hát, ahogy így szaladgál és keresgél, talált is egy kis kerek lyukat a kerítés egyik deszkáján. Kiesett onnan valamikor egy kis göcs. Erre a kis lyukra helyezte jobb szemét az eb, s kandikált kíváncsian kifelé. De csak a szomszéd ház kerítését látta, meg egy-egy autó suhant el az utcán. Semmi több.
-- Többet szeretnék látni a világból! -- sóhajtotta.
Egyszer beteljesedett a kívánsága. Jött a postás, hozott egy nagy csomagot. Nehéz lehetett neki, mert nem tudta a kezével becsukni a kaput. A lábával próbálkozott, de azzal sem sikerült.
-- Á, nem baj. -- dörmögte a postás --, úgyis mindjárt jövök. -- azzal résnyire nyitva maradt a kapu.
-- Ez kell nekem! -- vakkantott boldogan a tacskó, s már ki is bújt rajta. -- Végre kint vagyok! -- s elindult a hosszú utcán. Csodálkozva kapkodta a fejét ide-oda.
-- Hű, hogy itt mennyi látnivaló van!
Megnézett minden kirakatot. Megugatta a kirakatban álló játék kutyát.
-- Te sem tudsz kijönni onnan? -- nézett rá sajnálkozva. Kár, mert olyan csodálatos ez a nagy világ.
Ment, ment tovább. Nem is vette észre, de egyre messzebbre és messzebbre került otthonától. Még nagyon fiatalka volt ahhoz, hogy gondolt volna arra, haza is kellene majd találnia. Nem jegyezte meg az utat, merre kell visszamennie. Félre ugrott egy csilingelő sárga villamos elől.
-- Na, mindjárt nekem jössz és elütsz! -- vicsorított rá mérgesen a villamosra.
Ment, ment és nézelődött, észre sem vette, hogy lassan kezdett leszállni az est sötétje. Felgyulladtak a villanyfények az utcán, a kirakatokban.
-- Oh, de csodálatos! -- álmélkodott és forgott körbe-körbe a kutyus.
Egyszer azonban érezte, hogy szinte fájnak a lábai a sok gyaloglástól.
-- Nagyon elfáradtam és meg is éheztem. -- figyelt fel korgó gyomrára. -- Haza megyek. -- Körül nézett. -- De hol a haza? Merre kell mennem? -- azt bizony nem tudta szegény.
Minden porcikájában remegni kezdett félelmében, s elkezdett futni, futni.
-- Hova, hova ilyen nagy sebesen? -- kiáltott rá egy nagy bozontos kutya az egyik udvar kerítésén át.
Megtorpant a tacskó.
-- Hazafelé futnék, de úgy hiszem nem jó az irány. -- válaszolta és keserves vonyításra fakadt.
-- Hogy kerültél ide? Elszöktél a gazditól? -- kérdezte a bozontos. -- No ne sírj már, segítek neked. -- azzal egy ugrással keresztül lendült a kerítésen és odaállt a tacsi elé. -- Persze nem jelölted meg a hazafelé vezető utat, ugye? -- fedte meg a nyüszítő eltévedt kutyát. -- Tanuld meg, minden fát, minden utca sarkot meg kell jelölnöd és akkor, ha szimatolsz, könnyen visszatalálsz.
-- Én erről még soha nem hallottam. -- szipogott a kiskutya.
-- Jól van na, most hallottál és jegyezd meg jól, ne feledd. -- nyalta végig a tacsi képét új barátja. -- Nekem nagyon jó a szimatom. Ha végig szagolom a bundád, talán haza tudlak vezetni. -- azzal fejétől a farka végéig szaglászta a kutyust, majd beleszippantott a levegőbe: -- Gyere mindig utánam.
Így hamarosan ott is álltak a magas deszkakerítés mellett.
-- Itt az otthonom! -- kiáltott fel boldogan a tacskó és akármilyen fáradt volt, körbe ugrálta örömében öreg barátját.
-- No, no mindjárt fellöksz! De mond, hogy tudsz bemenni, hisz nincs nyitva a kapu, keresztül ugrani meg ezt a kerítést nem lehet.
Megszeppent ismét a kiskutya.
-- Úgy ám, hogy megyek be?! -- sopánkodott.
-- Úgy, úgy -- ugatott a bozontos --, úgy, úgy, vonyíts jó hangosan. -- és ő is rázendített.
-- Vaú, vaú-ú-ú! -- sírt a tacsi.
-- Vaú, vaú-ú-ú! Nyissatok ajtót a barátomnak. -- vonyított erősen a nagy kutya.
Felébredt a kutya sírásra a ház egész népe.
-- Hallottátok ti is? -- futott be szülei szobájába a kisfiú. -- A kapu előtt sír a kiskutyám!
Kimentek és beengedték.
-- Te csavargó, te! -- kapta fel a gazdija örömkönnyek között.
Még mielőtt megköszönhették volna a nagy bozontos kutya segítségét, amiért hazavezette az ő kíváncsi tacskójukat, az sarkon fordult és lassan elindult haza.
A házuk elé érve, könnyedén lendítette át magát az alacsony kerítésen, befeküdt kényelmes óljába és nyomban elaludt.
Álmában kellemes melegség járta át szívét, hogy jót cselekedett, hazavitt egy eltévedt, védtelen kiskutyát a gazdijának.

Béka koncert

Platy, platy, totyogott az erdei ösvényen béka papa.
Platy, platy, totyogott utána béka mama és két szép leányuk.
Hátukon cipelték minden vagyonkájukat. Béka papa a légy és szúnyog fogó hálóit, béka mama főző edényeit. A béka lánykák csillogó ruháikat, gyöngyeiket.
-- Mikor érünk már a kerek tóhoz? -- nyöszörgött a kisebbik béka lány. -- Fáradt vagyok.
Megállt béka papa, botjára támaszkodott.
-- Már csak tíz béka ugrásnyira vagyunk. hamarosan odaérünk. De dobd el csecsebecséid felét, sok fölösleges dolgot cipelsz lányom. -- mosolygott kedvesen csemetéjére.
-- Ugyan papa, hagyd őket. A csecsebecsékre szükségük van a lányoknak. Tetszeni kell a béka fiúknak. -- kelt a gyermekei védelmére béka mama. -- Neked is tetszettem, mikor felcicomáztam magam a gyöngyökkel.
-- Jó, jó. Úgy igaz. -- adta meg magát béka papa, azzal folytatta útját.
Utána indult békésen a családja.
Mire a hajnal első halvány sugara megjelent a fák között az égen, a kis csapat elérte a kerek tó partját.
-- No, itt letáborozunk. -- szólt béka papa. -- Ezután itt lesz az otthonunk. -- azzal lerakta hálóit és elindult szétnézni, hogy üdvözölje a szomszédokat.
Béka mama is elhelyezte a fűbe edényeit és beugrott a tóba egy kis frissítő fürdésre.
A béka lányok félénken néztek szét új lakóhelyükön.
-- Vajon lesznek-e itt barátaink? -- gondolták.
Hamar beilleszkedtek az új környezetbe. Szívesen fogadták őket az itt lakó béka családok. Barátságosak voltak. Már az első este meghívták őket egy jó fürdőzésre.
A szomszéd zsombékon lakott egy béka fiú, aki azonnal felfigyelt az egyik újonnan érkezett béka lányra.
-- Milyen bájos ez a lány, az isten is nekem teremtette. -- mondta a barátjának.
-- Nekem meg a testvére tetszik. -- szólt a másik béka fiú.
El is határozták, hogy mindent elkövetnek, hogy megnyerjék maguknak a két lány kegyeit.
Meghívták őket túrázni a tóba, virágot szedtek nekik a harmatos réten.
-- Ma éjjel koncertet adunk nekik. -- határozta el magát a két béka fiú.
Volt azonban egy kövér agglegény béka, akinek szintén megtetszett az idősebb béka lány. De hiába hízelgett, hiába tetszelgett, a lánynak nem kellett.
Nem törődött bele a vereségbe a kövér béka. Meghallotta, hogy koncertre készül a két barát. Elhatározta, hogy nevetségessé teszi őket a lányok előtt. Elhatározta, hogy elrontja a koncertet.
Így, bár álmos volt nagyon, le nem hunyta volna a világért sem a szemeit. Várta, hogy a béka fiúk elkezdjék a koncertet.
Amint leszállt az éj, a nap utolsó sugarai is alábuktak a tó kék habjába, s feljött a kerek hold, a két szerelmes béka fiú elérkezettnek látta az időt, hogy elinduljanak a béka lányok ablaka alá, s elkezdjék az éji zenét.
-- Csak lágyan zengjen a muzsika. -- súgta barátjának a béka fiú.
-- Igen, szívhez szólóan szóljon a koncert. -- súgta vissza a barátja.
Elővették hangszereiket és finoman, halkan rázendítettek.
-- Brekeke, brekeke -- keke... -- hangzott fel a csendes csillagfényes éjszakában.
Felébredtek a béka lányok és kikönyököltek az ablak párkányára. Repeső szívvel hallgatták a szerelmes dalt.
De ebben a pillanatban éles, durva, recsegő hang keveredett a gyönyörű zenébe.
-- Breke..., haj, breke... , ő... ő, haj.
-- Mi történt? -- riadt meg a két lány. -- Eltévesztették a fiúk a dallamot?
-- Mi történt? -- rémült meg a két barát is. -- Ki teszi tönkre a mi éji zenénket?
Felfigyeltek a dologra a közelben, a csillagokban gyönyörködő fiatal békák. Kitalálták rögtön, hogy a kövér agglegény béka akarja nevetségessé tenni szerelmük előtt a két barátot.
-- Gyerünk! -- ugrott ki a vízből az egyik béka. -- Gyerünk segítsünk a barátainknak. -- s elindultak.
Odaérve a helyre, ahol a két béka fiú próbálta túlszárnyalni a kövér béka rekedt, kellemetlen hangját, a békák pillanatok alatt rendbe elhelyezkedtek, felhangolták hangszereiket, megköszörülték torkukat és muzsikálni kezdtek.
-- Kuruty, kuruty, szépen szól a dalunk. -- zengték, és gyönyörű koncertet adtak elő. Elnyomták a kövér béka, repedt fazékra emlékeztető hangját, ki vesztesen, szégyenkezve kullogott el és bújt le a tó fenekére.

A lefülelt cserebogarak

Egy szép májusi napon összetalálkozott két cserebogár.
-- Szerbusz haver! -- köszönt az egyik.
-- Minden jót! -- köszönt vissza a másik cserebogár.
-- De jó, hogy találkoztunk! Ajánlok valami finomat, ha velem tartasz.
-- Ha valami finomságról van szó, naná, hogy veled tartok. Hova megyünk? -- érdeklődött kíváncsian a társa.
-- Láttad itt a kert végében azt a gyenge, fiatal fát? Nos, úgy döntöttem, hogy ma este meglátogatjuk, s a gyanútlan fácskát megtámadjuk, a zsenge leveleitől megszabadítjuk.
-- Hű, de jó lesz! Már érzem az ízét az üde levélkének! -- nyelt egy nagyot a cserebogár.
-- Akkor este, ha besötétedik, itt találkozunk és támadunk. -- búcsúzott el pajtásától a cserebogár, azzal elrepült.
Elrepült a másik cserebogár is. Nem vették észre, hogy kihallgatta tervüket egy arra repülő fekete rigó, aki pont hallótávolságra száll le tőlük az egyik ágra kissé megpihenni.
-- Majd adok én nektek megtámadni azt a kedves fácskát! -- mérgeskedett a rigó. -- Ha ti ketten vagytok, én is keresek magamnak egy társat.
Szárnyra kapott a feketerigó. Felszállt a magasba. Onnan körülnézett a kert fáira, hogy találjon egy társat. Rövid szemlélődés után megpillantotta barátját, a fülemülét, aki éppen fészket rakott magának és párjának. Odarepült hozzá a rigó.
-- Ne haragudj, hogy megzavarlak a munkádban, de fontos mondanivalóm van. -- szólt a fülemüléhez.
-- Mondd csak bátran, addig legalább pihenek egy keveset. -- csicseregte a fülemüle.
-- Emlékszel a kert végében hajladozó kis fiatal fára? -- kérdezte tőle a feketerigó. -- Formás, kedves fa. Ha megnő, ott rakok fészket.
-- Emlékszem. Szeretek az üde, zöld levelei közé telepedni. Ott mindig kedvem támad egy víg nótát fütyülni.
-- Én is így vagyok vele. Nos azt a kis fácskát nagy veszély fenyegeti. Kihallgattam véletlenül két csúf cserebogár beszélgetését, akik azt tervezik, hogy ma éjjel megtámadják és a leveleitől megfosztják.
-- Oh a cudarok! -- háborodott fel a fülemüle. -- Hisz az a fácska halálát jelentené! Ezt nem engedhetjük meg!
-- Nem ám! Ezért jöttem hozzád. Ketten, ha összefogunk, lecsaphatunk a gaz támadó cserebogarakra.
-- Igen, igen. -- bólogatott a fülemüle. -- Persze, hogy melléd állok. A baj csak az, hogy mi a sötétben nem látunk.
-- Ez bizony így igaz. -- szomorodott el a feketerigó. -- Erre nem is gondoltam.
Mindkét madár búsan lógatta csőrét. Nagyon elszontyorodtak. De egyszerre nagyot koppintott a fa ágára a fülemüle.
-- Eszembe jutott valami! -- kiáltott fel.
-- Mondd már! -- türelmetlenkedett a rigó.
-- Megkeressük a szentjánosbogarat -- mondta a fülemüle --, ő világít és ha szépen megkérjük, segít nekünk.
-- Gyere, keressük meg! -- rikkantotta a feketerigó, azzal felröppent és elrepültek az út szélére.
Hamarosan rá is találtak a szentjánosbogárra, aki egy fűszál alatt szunyókált. A két madár csendesen, illedelmesen köszönt.
-- Kérünk, ne haragudj, amiért megzavarjuk csendes pihenődet, de szükségünk volna a segítségedre. -- s elmondták neki, milyen alattomos támadásra készül ma éjjel két cserebogár a fiatal fácska ellen.
-- Mi sajnos nem látunk a sötétben, de ha te a testvéreiddel világítanál nekünk, elkaphatnánk a támadókat és így megmenthetnénk a fa életét.
-- Segítek bíz én! -- kiáltott mérgesen a szentjánosbogárka. -- Csak nem engedjük, hogy tolvajok garázdálkodjanak! -- s már ment is, hogy összehívja testvéreit.
Így, amikor a nap este pihenni tért, a tájat sötétség fedte be, a szentjánosbogár csapat olyan fényesen világított, hogy a feketerigó és a fülemüle egy-kettőre ott is voltak a gyenge fácskánál.
Ott a szentjánosbogarak elbújtak a levelek alá, a madarak pedig az ágak közt lapultak meg. Várták a támadókat.
Azok már alig várták, hogy beesteledjen, s amint leszállt az éj, repültek is a fához. Nem sejtettek semmit. Azt hitték, hogy hamarosan megtömhetik a hasukat a friss, harmatos levelekkel. De még arra sem volt idejük, hogy megkóstolják. Épp csak kitátották a levelek felé a szájukat, amikor előbújtak rejtekhelyeikről a szentjánosbogárkák, akik nappali fényben ragyogták körül a kis fát.
A fülemüle és a feketerigó sem volt rest. Lecsaptak a két megszeppent cserebogárra és a csőrükbe kapták őket.
-- Irgalom! -- kiáltott könyörögve a két bogár. -- Kegyelmezzetek! -- rimánkodtak.
-- Nincs kegyelem. -- mondták a madarak. -- Ti sem kegyelmeztetek volna szegény fának. -- azzal eltüntették a begyükbe a cserebogarakat.
A kis fácska azt sem tudta, hogy köszönje meg a fülemülének, a feketerigónak és a szentjánosbogaraknak, amiért megmentették a szép, üde, zöld leveleit, velük együtt az életét.
-- Mindig szívesen látlak benneteket az ágaimon. -- susogta hálálkodva.

A két fiú kalandja

Békésen hullámzott a tenger. Habjai felfodrozódtak, kifutottak a homokos partra, majd visszaszaladtak újra a mederbe. Magukkal vitték a gyerekek homokvárait, szandáljukat, kis vödreiket.
Két fiú ült a homokban és építettek.
-- Nézd Árpi, milyen hosszú már az alagutam! -- lökte oldalba pajtását Rudi.
A közelben rádió szólt. Szülei süttették magukat a nap sugaraival.
-- Ismét eltűnt ismeretlen körülmények között a diszkóból egy lány. -- mondta be egy férfi hang a rádióban. -- Ez már a negyedik diszkó királynő, aki csak úgy hirtelen eltűnik. A rendőrség nagy apparátussal nyomoz a lányok előkerítésén.
-- Ez furcsa igaz? Csak úgy eltűnik valaki és nem találják. -- jegyezte meg Rudi.
-- Ühüm, tényleg furcsa. -- bólintott Árpi. -- S mind diszkó királynők voltak.
De a másik percben már el is felejtkeztek az eltűnt lányokról.
-- Gyerünk, csónakázzunk egy kicsit! -- kiáltották és be is ültek a kis lélekvesztőbe.
Megragadták az evezőket.
-- Ne menjetek messzire! -- kiáltott utánuk édesapjuk.
A két fiú egy darabig evezett, majd kilógatták a lábukat a hűs vízbe és beszélgettek.
Annyira belemélyedtek a beszédbe, hogy nem vették észre, a feltámadt szél jó messzire sodorta csónakjukat a parttól. Az ég elsötétedett. Hatalmas fekete felhő takarta el a napot. Villámok cikáztak az égen és megeredt az eső. A szél ekkorra már viharos erővel süvített mellettük. Magas hullámok tornyosultak és majdnem felborította a csónakot.
-- Ragadjuk meg az evezőket és vissza a partra! -- ordította túl Rudi a mennydörgés fülsiketítő hangját.
Nagy karcsapásokkal próbáltak a part felé evezni, de egyszer csak reccs ... és eltört Árpi evezője.
-- A francba, ennek vége!
Már csak Rudi evezője maradt meg, mellyel igyekezett kormányozni a kisfiú, de egy óriási hullám hirtelen kicsavarta a kezéből. Most már teljesen ki voltak szolgáltatva a hullámok és a szél játékainak. Kezükkel csapkodták a vizet, de ez mit sem ért. Fáradtan és ijedten lapultak a csónak fenekén.
-- Most mi lesz? -- sopánkodott a két fiú.
A szél pedig egyre gyorsabban repítette a víz hátán a könnyű kis csónakot, egyre messzebbre a parttól, egyre beljebb a tenger közepe felé.
Amilyen hirtelen jött a vihar, olyan hamar el is állt. Utolsó lökésével a csónakot nekivágta a tengerből kiálló sziklának, mely az ütődéstől kettétört. A fiúk kiestek a csónakból. Igyekeztek megkapaszkodni a szikla peremébe. Sikerült nekik. Felhúzták magukat a szikla tetejére.
-- Hű az áldóját, ez egy sziget! -- néztek szét csodálkozva.
Az volt bizony, egy lakatlannak tűnő kis sziget. Fák hajladoztak ide-oda a még mindig fújdogáló szélben.
A gyerekek kíváncsian járták be a szigetet. Nem találtak rajta házat egyet sem.
-- Ez bizony lakatlan! -- jegyezték meg fáradtan.
Leültek egy fa alá és pityeregni kezdtek. Azonban hamar rájöttek, hogy ezzel nem mennek semmire, ezzel nem segítenek magukon.
-- Éhen nem halunk. -- mondta Rudi. -- Banán terem bőven a szigeten.
-- Vannak madarak, tehát tojást is ehetünk. -- toldotta meg Árpi.
Úgy is volt. Enni-innivalójuk megvolt. Találtak ugyanis egy csörgedező kis patakot, mely kínálta a két fiúnak tiszta vizét. Ettek, ittak és újra indultak, hogy most már még tüzetesebben nézzenek körül a szigeten.
Hát ahogy így kutatnak erre-arra, egyszer csak hangos szárnycsapásokra figyeltek fel. Még idejében lapultak le a magas fűbe, amikor elhúzott felettük egy jól megtermett sárkány, karmai között tartott egy lányt.
-- Ez hihetetlen! -- súgta Rudi pajtásának. -- A mai világban sárkány? -- hitetlenkedve csóválta a fejét.
-- Akár hiszed akár nem, ez bizony sárkány. Méghozzá háromfejű sárkány. -- mondta Árpi. -- Osonjunk utána, nézzük meg hová repült. Azt hiszem megtaláltuk a diszkós lányok elrablóját.
Óvatosan a sárkány után kúsztak, másztak. De mire utolérték, a sárkány épp akkor emelkedett a levegőbe és elszállt egy irányba a tenger felett. A fiúk keresni, kutatni kezdtek valamiféle barlang bejárata után.
-- Valahová el kellett, hogy rejtse a lányt! -- mondta Rudi.
-- És ha megette? -- kérdezte borzongva a gondolattól Árpi.
-- Nem hiszem, akkor nem hozta volna ide. -- nyugtatta Rudi a barátját. -- Ne hagyjuk abba a kutatást, biztos találunk egy barlangot.
Találtak bizony. Jól eltakarva a bokrok között rábukkantak a bejáratra. Egy hatalmas kővel azonban el volt torlaszolva. Rudi bekiáltott a barlangba:
-- Helló! Van ott valaki?
Egyszerre nagy sírás-rívás hallatszott a mélyből:
-- Igen, itt vagyunk! -- mondta egy szipogó hang.
A két gyerek keresett egy jó erős, vastag farudat és közös erővel elhengergették a bejárat elől a követ. Négy szép lány futott elébük.
-- Hát ti hogy kerültetek ide? -- kérdezték a kisfiúktól.
Azok elmondták, hogy hajótörést szenvedtek.
A lányok is elmesélték, hogy rabolta el őket a háromfejű sárkány.
-- Le kell győzni a sárkányt. -- jelentette ki Rudi.
-- Igen ám, de hogyan? -- kérdezték a lányok, de még Árpi is.
-- Még nem tudom, de gondolkozom. -- azzal Rudi leült egy sziklára és törni kezdte a fejét. -- Segíts te is gondolkozni egy jó terven. -- szólt Árpihoz.
Törték, törték a fejüket.
-- Nincs semmi fegyverünk. Ez nagy baj. -- sóhajtoztak.
Rudinak azonban támadt egy jó ötlete.
-- Talán ez beválik. Amikor szétnéztem a szigeten, találtam egy növényt, ami nagyon erős altató hatású. Ha vízbe áztatjuk a levelét, ha meginná a sárkány, mély álomba kerülne.
-- Az altatást bízzátok ránk. -- mondták a lányok.
A két fiú megkereste az altató növényt. A lányok vízbe áztatták, s hogy elvegyék rossz ízét, törtek bele édes banánt.
-- No, ezt biztos szívesen megissza! -- mosolyogtak a lányok.
Rudi és Árpi sem tétlenkedtek. Míg az ital készült, addig jó vastag indákból erős kötelet fontak. Mikor mindennel elkészültek, nem volt más dolguk, csak várni a rabló háromfejű sárkányt. A fiúk beküldték a lányokat a barlangba.
-- Jelezzetek, ha elaludt a sárkány. -- mondták, azzal visszagörgették a sziklát és eltorlaszolták a bejáratot, hogy a sárkány semmit ne vegyen észre. Jól elbújtak a bokrok között.
Jött is hamarosan a sárkány. Újabb rabolt lányt hozott a karmai között, ki hangosan zokogott. A gyerekek izgatottan lesték, mint tűnik el a sárkány a barlangba, s mikor adnak jelt a lányok.
Nem kellett sokáig várniuk. Kikiabált egy vékony hang:
-- Fiúk, elaludt a sárkány!
Nos, csak erre vártak a gyerekek. Azon nyomban eltávolították a sziklát, szabaddá vált a bejárat.
Fogták a kötelet, bementek a barlangba. Alaposan összekötözték a sárkány szárnyait és lábait. Kihúzták a barlang elé, ott a nagy sziklát ráerősítették a sárkányra és a lányok segítségével ledobták a mélybe, bele egyenesen a tengerbe.
Nagyot csobbant a víz és rögtön elnyelte a gaz sárkány testét, nem is engedte el soha többé.
A vihar után a szülők észrevették gyerekeik eltűnését. Motorcsónakokkal, helikopterekkel indultak a keresésükre. Pont abban a pillanatban fedezték fel őket, amikor a sárkányt repítették a tenger fenekére.
Boldogan vitték őket haza, ahol a rendőrségtől a fiúk jutalmat kaptak, amiért legyőzték a sárkányt és kiszabadították fogságukból az elrabolt diszkós lányokat.

Megkésett őszapó

A nyári napsugár utolsó sugarai öntötték a földre a meleget. Ásított egy nagyot nyáranyó és halkan suttogta:
-- De jó lesz már elbújni a hegyek mögé és pihenni!
Meghallotta a fa tetején üldögélő kakukk a nyár suttogását:
-- Áhá, hát vége a nyárnak?! Jön az ősz? -- megsuhogtatta szárnyait és hangosan rikkantotta, hogy az erdő minden lakója felfigyeljen rá.
-- Hamarosan itt az ősz! Kakukk, kakukk ... búcsúzik a nyár!
A hírre a fecskék és a gólyák összehívták csapatukat és elhatározták, azonnal indulni kell a vándorútra. Összepakoltak nagy sietve, figyelmesen tanulmányozták a térképet, hogy merre kell menni és elköltöztek oda, ahol eltölthetik azt az időt, míg ide ismét megérkezik a tavasz.
Várták az őszt a gyümölcsösök, hogy megérlelje termésüket, de hiába sápítozott a szőlő a tőkén, csaknem édesedtek, csaknem hamvasodtak a fürtök szemei.
Nagyot sóhajtott a szilvafa is:
-- Nem tudom hol késik már Őszapó? Nem kékülnek a szilváim!
Az erdőben is susogtak a fák, szintén panaszkodtak:
-- Lassan színesedni kellene a leveleinknek. Őszapónak már el kellene kezdeni a festést. Küldhetné süvítő szelét. Álmosak vagyunk, aludni szeretnénk.
Őszapó azonban csak nem jött.
Akkor a madarak elhatározták, hogy utána néznek, vajon mi van Őszapóval. Mi történhetett vele, miért késik? Felkerekedtek hát és elindultak Őszapó barlangja felé.
A barlanghoz közeledve hallották ám, hogy a mélyből horkolás tör elő. Beszólt a bejárati ajtón a kakukk:
-- Ébredj Őszapó, mert elkésel! Fel kellene már váltanod Nyáranyót, aki elfáradt, pihenni vágyik.
Ijedten kapta fel fejét Őszapó. Kiporoszkált a barlangjából. Dörzsölte ökleivel szemeiből az álmot.
-- Ejnye, ejnye, úgy látszik mélyen elszunyókáltam. -- dörmögte röstelkedve. -- Most aztán kapkodhatok, hogy mindennel elkészüljek.
-- Mi nagyon szívesen segítünk. -- mondták a madarak.
Azzal nekiláttak a munkának. A kis cinkék és a fekete rigó kék festéket kaptak.
-- Ti úgyis járatosak vagytok a gyümölcsösökben, így ti a szőlő szemeket és a szilvát fessétek hamvas kékre. -- mondta Őszapó, s a szárnyuk alá nyomott egy-egy ecsetet is.
A vadgalamb piros festéket kapott, a kakukk barnát, a sas pedig sárgát. Az ő dolguk volt az erdő faleveleit kiszínezni. Nagyon ügyesen, szorgalmasan festettek. A kakukk nagy igyekezetében véletlen kiöntötte a dobozából a festéket.
-- Jaj! -- kiáltott fel rémülten. -- Ennek a fának az összes levele barna lett!
-- Nem baj. -- vigasztalta Őszapó. -- Így is nagyon szép.
A madarak segítségével Őszapó egy kettőre elkészült az őszi munkákkal.
Az emberek leszüretelték az érett gyümölcsöt. Itták a finom, édes mustot. Kirándulni mentek az erdőbe, a jó levegőre.
-- Nézzétek, milyen gyönyörű az erdő! -- kiáltották boldogan. -- Szép színesek a fák levelei! Milyen csodálatosan csicseregnek, énekelnek a madarak!
Úgy ám, a madarak valóban vígan énekeltek, rikoltoztak, mert büszkék voltak a munkájukra. Őszapó elismerően meg is dicsérte őket.

Segít a cinke

A gyümölcsös kellős közepén díszelgett egy formás almafa.
Tavasszal virágpompába öltöztette ágait. Méhek döngicséltek virágain. Nyár közepére szép, piros almák mosolyogtak a virágok helyein.
Ugyanis minden virágból, a méheknek köszönhetően, egy-egy alma lett. Különösen két alma volt nagyon szép. Bőrük hamvas volt. Majd kicsattantak az egészségtől.
-- Szerbusz testvérem! -- köszöntötte egy reggel a két alma egymást. -- Jól aludtál?
Egymásra mosolyogtak és vígan süttették magukat a napsugárban. Így nőttek, növögettek egyre nagyobbra, egyre kerekebbre.
Egy napon azonban az egyik alma kissé sápadtabb volt, mint lenni szokott. Észrevette testvére és aggodalmasan tudakolta okát:
-- Rosszul aludtál talán?
-- Egy kicsit fáj a hasam. -- felelte szomorkásan az alma. Úgy érzem, mintha mocorogna benne valami.
-- A napsugár majd meggyógyít. -- nyugtatta meg testvére.
Azonban gyógyulás helyett egyre rosszabbul érezte magát. Bőre elvesztette hamvasságát, tört piros lett a színe. Egyre szomorúbban lengette magát ide-oda. Nem volt kedve mosolyogni.
Mi történt, mi nem, a másik szép piros alma is egy reggelre sápadtan ébredt és ő arról panaszkodott, mintha rágná belül valami a húsát. Eltelt egy pár nap és a két alma bágyadtan lógott szárán, amikor hirtelen, az oldalukon egy-egy kövér kukac dugta ki fejét és körülnéztek. Megpillantották egymást.
-- Jó napot sógor. Látom jó színben vagy!
-- De jó ám. Úgy jól vagyok lakva, hogy majdnem kidurranok.
Megijedt a két alma.
-- Hát ez a két ronda kukac okozza a mi betegségünket. Most mi lesz? Hogy szabadulunk meg a kártevőktől? Ezek elpusztítanak bennünket! Férges almaként hullunk a földre és az emberek nem esznek meg bennünket, hanem eldobnak. Rohadt alma semmire sem jó!
Ahogy így sírdogálnak a beteg almák, arra száll egy színes tollú cinke madár.
-- Miért keseregtek? -- kérdezi az almáktól.
Azok elmondják bánatukat, szívszaggató sírás közepette.
-- Sose sírjatok. -- csicsergi kedvesen a cinke. -- Én majd meggyógyítalak benneteket.
Azzal elővette orvosi táskáját. Kivett belőle egy hallgatót. Körbe-körbe halgatta az almát és egyszer felkiáltott:
-- Megvan, megtaláltam a betolakodót!
Egy hosszú szívócsővel benyult a lyukon, amit a kukacok fúrtak és mind a két almából kihúzta az élősdieket. Azon nyomban meg is ette őket.
Akkor vitamin injekciót fecskendezett az almákba, ami hamarosan meggyógyította őket.
Mire eljött az ősz, a szüret ideje, éretten, egészségesen csüngött a két alma a fán.

A kóbor kutyák

Éktelen fékcsikorgás közepette megállt a falutól nem messze egy autó. Résnyire nyílt ki csupán az ajtó. Ez azonban elég volt ahhoz, hogy egy pici, fehér-fekete tarka kutyust kidobjanak rajta.
Ennyi volt az egész. Még be sem csukódott az autó ajtaja, amikor felbőgött a motor és már el is húzott nagy sebesen a helyszínről.
Szegény jószág hirtelen azt sem tudta, mi történt. Az előbb még egy kéz simogatta, s most meg egyedül van ismeretlen idegen helyen. Mozdulni sem mert. Lehasalt az út szélén a poros fűbe. Fejét ráhajtotta első mancsaira, fülét hátra húzta. Még a farkát is egészen maga alá kanyarította. Így feküdt mozdulatlanul órák hosszat. Csak a szemeit forgatta minden autó után.
Nem akarta elhinni, hogy nincs ezután senkije. Nincs otthona, nem lesz ennivalója, s nem lesz aki megsimogassa, aki becézze. Nem szaladhat többé kis gazdija elé boldog csaholással, farkcsóválással.
Esőben, szélben vagy tikkasztó melegben kóborolhat ezután. Nem mert arra gondolni, hogy ez most már így igaz, ez a valóság.
Minden autó zúgás reményt adott a kis butusnak, hogy mindjárt megáll mellette és visszaemelik őt a helyére.
De nem így történt. Sokáig feküdt így mozdulatlanul, s amikor gyomra egyre erőteljesebben kezdte követelni az ennivalót, elhatározta, nem vár tovább. Lassan felemelkedett a földről. Óvatosan, félénken körülnézett. Beleszimatolt a levegőbe és lassan lépkedni kezdett a házak felé. Pár lépés után megállt, de dübörgő gyomra továbbmenésre kényszerítette. Elérte az első házat. Ezt azonban a ház gazdája gondosan bekerítette. Nem talált sehol egy rést, melyen átbújhatott volna.
Tovább osont. Tovább a következő házhoz, melynek kapuja tárva-nyitva állt. Majdnem a földön csúszva tette meg a kaputól az utat a ház sarkáig. Ott lehasalt, óvatosan bekukucskált. Senkit nem látott. Azzal egy ugrással ott termett a fekete kandúr mellett, aki épp akkor fogyasztotta a vacsoráját.
-- Éhes vagyok nagyon! -- vakkantotta. -- Megeszem a tejedet! -- azzal félrelökte a rémült macskát és pillanatok alatt felnyalta a kevés tejecskét.
-- Fújj! Micsoda dolog ez? -- méltatlankodott a szőrét felborzolva mérgében a macska. -- Menj innen azonnal, mert az éles körmeimmel végig szántom az orrod!
Behúzta lábai közé a farkát a megszeppent kutya és búsan eloldalgott.
-- Ne haragudj rám, de tényleg éhes voltam és még most is az vagyok. -- kért bocsánatot a kiskutya.
-- Kérj enni a gazdádtól és ne az enyémet vedd el! Miáúú! -- fújt utána a fekete kandúr.
-- Kérjek? De kitől? Nincs nekem már gazdim. -- sóhajtott egy nagyot a kutya.
Újra kinn volt az utcán.
-- Most merre? -- nézett jobbra, nézett balra. -- Hol fogok aludni? -- és gondolatában megjelent kényelmes kis óla.
Visszament a falu szélére. Ott leült ismét a fűbe.
-- Olyan kicsi vagyok még, nem tudom hogyan tovább? -- mondta félhangosan.
-- Megmondom én! -- szólalt meg mellette egy vörös kutya. -- Megengedem, hogy velünk légy. Már hárman vagyunk.
Ijedten nézett a hang gazdájára a kiskutya.
-- Nektek sincs gazdátok? Titeket is kidobtak az autóból?
-- Kit az autóból dobtak ki, kit meg bottal kergettek el hazulról. Teljesen mindegy. Nincs senkink, aki gondoskodna az ennivalónkról, nekünk kell megszerezni magunknak. -- válaszolt az öreg kutya.
Ettől kezdve a kis csapat együtt élt. Együtt vadásztak fácánra, vadkacsára, a tóból halásztak halra. Volt úgy, hogy napokig nem sikerült zsákmányra szert tenni, ilyenkor döghús után kutattak, vagy belopakodtak a házakhoz és szemtelenül ellopták a kövér, jól tartott kutyák elől az ennivalót.
Egyszer, ahogy kóboroltak, megállt mellettük egy autó és hopp, közéjük röpült egy hófehér szőrű kutyalányka. Keservesen vonyított szegény ijedtében, de az autó utasai nem sajnálták, elhajtottak. Közrefogták a síró kiskutyát és vigasztalni próbálták. Őt is bevették a csapatba.
Pár hónap múlva a tarka kutyus odaállt a fehér kutyával öreg barátjuk elé és így szólt:
-- Add ránk kérlek az áldásodat. Megszerettük egymást.
-- Jaj, jaj! -- üvöltött az öreg kutya, s két első mancsába fogta fejét. -- Jaj, jaj, csak ezt ne tegyétek! Hát nem tanultatok saját sorsotokból? Azt akarjátok, hogy a születendő fiaitok, lányaitok is így tengessék életüket?
-- Ha mi megélünk, a gyerekeinkről is gondoskodni fogunk. -- mondta a házasulandó pár.
Az öreg eb nem tehetett mást, áldását adta az ifjú párra.
Rövid idő elteltével meg is születtek a kis utódok. Két dundi kis kutyus. A finom anyatejtől hamar nagyra nőttek. Szüleikkel futkostak, vadásztak.
Egyszer meglátta őket, a réten kiránduló kisfiú. Nagyon megtetszettek neki az eleven kölykök.
-- Apu, kérlek engedd meg, hogy haza vigyem őket. -- kérte apukáját.
Az apának is rögtön megdobbant a szíve a kutyusok láttán.
-- Jól van -- mondta --, hazavisszük őket, ha odaadják a szüleik.
Azok szomorú szívvel, de beleegyeztek, hogy egy szép udvarba költözzenek kölykeik.
A kóbor kutyapár gyakran meglátogatta kölykeit és örültek, hogy kedves, jószívű gazdához kerültek csemetéi.

Fájdalmas kiáltásom ( Versek )

A NÉNIKE ÉS AZ EMLÉK

Mint egy hervadozó rózsaszál, mely még most is ragyogó,
Üldögél a padon pihenve egy fehér hajú anyó.
Csontos két keze összekulcsolva fekszenek ölébe,
Megnyugvás és mély szeretet lakozik fáradt szívében.

Kissé sápadt arcát lágyan simogatja a tavaszi nap,
Szája szögletében lágy mosoly bujkál épp úgy, mint tegnap.
Igen, majd mindennapos vendég a nénike e padon,
Ül, pihen, elmélázik, túl van már a fárasztó gondon.

A nap az égen lassan lehanyatlik, nyugodni tér,
Nénike felállna, körülnéz, mint ki segítséget kér.
S hozzá lép egy lenge leányka, megfogja kezeit,
Mosolyog kedvesen anyóra, ki mereszti szemeit.

Ismerős a mosoly, ismerős a bájos, fiatal arc,
Ki vagy te kedves leányka? -- kérdezi. -- Tőlem mit akarsz?
Én vagyok Te, Te én! Hát nem ismersz meg? Nézz rám erősen.
Én vagyok. -- bólint a néni és remeg egész testében.

Szemében könnyek csillannak, s elmerül az emlékben,
A leányka vezeti fiatal, boldog éveiben.
Látod azt az üde lugast? Ott kaptad az első csókot,
Visongva, kacagva, repeső szívvel fogadtad a bókot.

E réten futottál, mint egy könnyű szellőcske repültél,
S közben önfeledten színes pillangókat kergettél.
Peregtek az emlékképek, gyorsan futottak az évek,
Itt várandós vagy, itt meg már megszülettek a gyerekek.

A nénike szólni szeretne, kérleli a kedves lánykát,
Megtorpan itt az emléknél, emelni sem tudja lábát:
Kérlek ne tovább, álljunk meg, a többi fáj, nem bírom!
Ne kívánd, hogy még egyszer átéljem, hogy elvesztem párom!

A lányka szót fogad, engedelmesen megáll a szóra,
Újra itt vagyunk a mában, nyisd ki a szemeid anyóka!
S mire a domb mögött a napkorong végleg lebukik,
A nénike szeméből az utolsó könnycsepp is eltűnik.



ANYÁM

Jaj! Jaj! Kiáltott kínzó gyötrelmek közepette,
S lábai közül előbújt leánya pici teste.
Itt vagyok! Megérkeztem erre a világra anyám!
Boldogság könnyei hullottak a szemeiből rám.

Óvta, vigyázta első bizonytalan lépéseim,
Megértően hallgatta keserves, fájó panaszaim.
Éreztem erős, biztos támaszom ő mindig nekem,
Nagyon sokat fáradozott, dolgozott, küzdött értem.

Együtt vidáman kacagtunk, együtt búsultunk, sírtunk,
Virágos, tarka réten nyakunkba koszorút fontunk.
Gyors szárnyakon röppent az idő, hamar felnőtt lettem,
Fogta erősen kezem, miközben gyermekem szültem.

Fénylő barna haja fakó lett, majd egyszerre szürke,
Meggörnyedt kissé, egykor szálfa egyenes gerince.
Ráncos, reszkető kezeit most én fogom erősen,
Gyenge, ingó lépteit vigyázom, őrzöm gyengéden.

Fájó szívvel üldögélek ágya mellett napestig,
Ki egykor életet adott, most csendesen haldoklik.
Két szeme csillogása megtört, fátyolossá válik,
Isten veled! - suttog halkan, nagyon halkan búcsúzik.

Zokogni szeretnék, ordítani, de nem , nem merem,
Visszahívni anyámat félútról, azt nem tehetem!
A lemenő napsugár egyet villan a betegre,
Ki utolsót sóhajt, s lelke elköltözik örökre.



APÁMHOZ

Nemzeni gyermeket nem örömérzet csupán,
Megszületik szegény, s nevelkedik árván.
Csonka e piciny gyermek, bár keze, lába ép,
Hiányzik a család, s hogy nagyon szeressék.

Felelősséggel kell, tudd meg, ölelni a nőt,
S ha jön a kis jövevény, szeretni kell őt.
Egyik kezét fogja világra hozó anyja,
A másik kezét fogja nemző édesapja.

Neked is volt, ne is tagadd, hiányérzeted,
Hiába tapostál le sok hosszú éveket.
E honban van valahol egy árva leányod,
Ha veled lenne, boldogítaná a napod.

Őszülő hajjal ásod már a mély sírod,
Hívatnád őt, de szégyelled, látni kívánod.
A halál elérkezettnek vélte az időt,
S már csak mennyből nézheted sóvárogva őt.



TÉL

Ilyen vagyok én! Hideg, ijesztő, rémisztő.
Tombolva hajt előre egy hatalmas erő.
Süvítek, fütyülök, villámgyorsan száguldok,
Nyomban mindenütt lógnak hosszú jégcsapok.
Megsarkantyúzom szilaj paripám oldalát,
Kéményt döntök, lekapom a férfi kalapját.
Vicsorítom fogaim, rázom az öklömet,
Bújnak előlem félelmükben az emberek.
Most még itt vagyok, de máris kavargok körbe,
Köpenyem rázom, hópihét hintek a földre.

S lám ilyen vagyok én. Kemény, szépséget teremtő.
Kiadtam nagy mérgem, megnyugszik bennem az erő.
Felfújt két orcám lassan, békésen leengedem,
Szellőmet éppen csak, hogy csendesen lengedezem.
Fehér hótakaróm csillan az éles napfényben,
Mindenki ámulkodva gyönyörködik énbennem.
Gyerekek szánkója siklik tova sima jégen,
Rikkantják: mily csodálatos is az élet télen!
Most is kemény vagyok, még most is parancsolgatok,
De békésnek tűnik, ahogy fagyosan mosolygok.


SZÜLETÉSNAP

Kis szobában, kis asztalkán, kicsi tortán három gyertyaszál,
Előtte önfeledt, boldog mosollyal egy pici gyermek áll.
Számolgatja a gyertyákat: egy, kettő, három,
Két kezével tapsol egyet: ugye anyu, elfújhatom?

Bólint anya, szemében könny: persze kicsim rajta!
Egy nagy fújás és elalszik minden gyertya.
Felkapja apa a gyermekét és lendíti magasba,
Ünnepel mindenki, hisz születésnap van ma!

Zsófika most lett három éves éppen,
Zafi kutya vakkant egyet, örömét fejezi ki ekképpen.
Kicsi gazdám szép a tortád, oh, de finom is lehet...
Zsófi kezéhez nyomja orrát: jut nekem egy szelet?



FÁJDALMAS KIÁLTÁSOM

Az első érzésem e világról rettentő volt,
Levegőt, levegőt! - a tüdőm, szívem zakatolt.
Egy nyisszanással elvágták a köldök zsinórom,
És én ordítottam nagyon: Fájdalom, fájdalom!
Egyszeriben minden fájdalmat rögtön feledtem,
Lágy, puha testre fektették meztelen kis testem.
Megéreztem a kedves és ismerős illatot,
Megnyugtatott a drága szív, ahogy dobogott.
Két karjával átölelt védelmezőn jó anyám,
Felkínálta testéből fakadó édes mannám.
Feküdtem kis ágyamban, fölém ketten hajoltak,
-- E gyöngyszemre együtt vigyázunk! -- így fogadkoztak.
Közben összeért kezük, szemük könnyben ragyogott,
Anyám és apám ők, kiket az ég nekem adott.
-- Jár a baba, jár! -- így biztatott édes gyengéden,
Totyogtam apámhoz, ő fogott erős kezében.
Együtt voltunk mindig, tanítottak jóra, rendre,
Hittem, e kötelék erős, majd marad örökre.
Egy napon édesanyám kezébe fogta arcom:
-- Ezután ketten leszünk. -- mondta reszkető hangon.
-- És apa? Apával mi történt? Bennünket elhagy?
Fázni kezdtem, s ereimben a vér is megfagy.
Mégis, kezdetben örültem is a változásnak,
Jobb így - gondoltam -, most mindketten több mindent adnak.
Hol itt voltam, hol ott, többet foglalkoztak velem,
De hol anyukám, hol apukám, hiányzott nekem.
Bírók! Ti nem tudhatjátok eldönteni soha,
Mi kellhet nekünk gyerekeknek, anya vagy apa?
Makacs lettem, törtem, zúztam az új játékokat,
Iskolában ugráltam, vertem a pajtásokat.
Rossz vagyok, mondjátok, de így ne ítélkezzetek!
Ti vagytok a rosszak, ti egyedül, ti felnőttek!
Kergetitek a sok pénzt és a testi vágyakat,
Közben elfelejtitek a suttogott szavakat.
-- Jobb a másik? Jobb lesz vele? Nem jobb, ne hidd anyám!
Rád is hamisan mosolyog az a néni apám!
Fájdalmas kiáltásom szellő röpítse messzire,
Csiripelő madárkák vigyék a világ végére:
-- Nem anya kell! Nem apa kell külön-külön nekem!
Szüleimet akarom, együtt neveljenek engem!



JÓSLAT

Rádöbbentem arra a valóságra az éjjel,
Hogy nélküled sajnos nem élet az élet.
Szívemben eddig csak az izzott, hogy szeretlek,
Nem gondoltam arra, mi lesz, ha elveszítelek.

Most csillagos éjjelen a szívemben világosság gyúlt,
Hogy veled az élet nekem csak boldogságot nyújt.
De ha szívedben egyszer kialszik e nagy szerelem,
Gondolsz-e arra, hogy ezzel tönkreteszed életem?

Félek, reszketek, ha elmész tőlem vasárnap,
Vajon mire virrad nekem az új nap?
A levelet, mely tőled jön, remegve bontom fel,
Mi van benne? Bánat? ... Öröm? ... mely felemel?

Érzem, hogy szerelmed nem tart majd örökké,
Soha, de soha nem lehetünk mi egymásé!



FIAM ÉN KINCSEM


Fiam, én kincsem, ne nézz ily kérdőn a szemembe!
Tekinteted lehatol a lelkem legmélyébe.
Kérdésed jogos: Miért hagytam el az apádat?
Miért kellett szétzúznom a békés otthonodat?

Fiam, én kincsem, ne nézz ily vádlón a szemembe!
Tekinteted lehatol a lelkem legmélyébe.
Tettem nem magyarázza semmi sem e világon,
Csak a szerelem, mi szívemben izzik, lángol.

Fiam, én kincsem, mily gyengéden nézel a szemembe.
Tekinteted gyógyírként hatol le a lelkembe.
Felnőttél, szívedben kigyúlt a boldog szerelem,
Megbocsájtod, mit apáddal, otthonoddal tettem!



KÉSZTETÉS

Furcsa vágy kerített a hatalmába.
Rémült tekintet, áldozat sikolya.
Mind ez nem is rémített, sőt késztetett,
Ragadjam meg s állítsam fel a keresztet.

Pirosló, folydogáló vértenger,
Hörgések, haláltusát vívó ember.
Rám tapadt valami fénylő irdatlan:
Ölj és ölj! kényszerített szakadatlan!

Akaratlan lecsapott a két kezem,
Erőm elhagyott, forrt a hideg vérem.
Dülledt szememben fénylett az iszonyat,
Mit követtél el te állati nagy fenevad?

Veríték patakban hánykódott testem,
Felébredtem és tisztult az értelmem.
Álom. Óh Istenem, hisz ez csak álom!
Tudom, magamtól mégis irtó iszonyodom!

Vérben forgó szemek, kéjes indulat,
Ki vagyok én? Ez én? Ily gyenge alkat.
Kézzel tépem ki szívemből e vágyat,
Csöpögő vér, de nem érzek semmi fájdalmat.



BOLDOGSÁG

A boldogság úgymond igen tág fogalom...
Ezen tűnődöm, ezen elgondolkodom.
Kisgyermek anyja mély tenger szemébe néz...
Gügyög, kacag, az élet édes, mint a méz!

Van, ki a kéklő égre emeli tekintetét,
Hallgatja a madarak andalító énekét.
Ez a boldogság! Ő legalább is azt hiszi ...
De ezt egy másik, nem hallja, észre sem veszi.

Pénz! Pénz! Hidd el, csak ez, mi téged boldogít!
Balgák, a lelki bajokon mit sem segít!
A vagyon, a hírnév, a dicsőség, a nő?
Egy csinos férfi, talán egy szép szerető?

A vagyon elúszik, a dicsőség lehanyatlik,
Az öröknek hitt szerelem lángja is kialszik.
Lótás, futás az élet, keressük, kutatjuk,
A boldogságot sehol ... sehol nem találjuk.

Kergethetsz álmokat, kergethetsz vágyakat ...
Mire észbe kapsz már mind, mind elillannak.
Röpke szellő máris szétfújja sebtibe ...
Nem marad utána semmi, de semmi se.

Az emberek miért a nagy világban keresik?
A boldogság pedig közel van, itt bennünk rejlik.
Állj meg, nézz magadba, ismerd meg önmagadat!
Szíved, lelked, mely őrzi a boldogságodat!

Tárd ki lelkedet, figyeld a dobbanó szívedet!
A boldogság az örök, határtalan SZERETET!
Mellyel csordultig megtelik a szíved,
Ez a boldogság! Ez mindig megmarad neked!

Adhatsz belőle bárkinek, s bármennyit,
Szívedből ki nem fogy, sőt egyre gyarapszik.
Ki lelkiekben gazdag, szeméből sugárzik a szeretet.
Ő az, kinek nem kell keresnie, a boldogság az ÉLET!



NAGYNÉNÉMHEZ

Mielőtt e földi létből eltávozom,
Ica néném tőled szépen elbúcsúzom.
Anyám mellett, anyám Te voltál,
Sokszor, jaj, de sokszor vigasztaltál.

Átölelted vállam, felemelted az állam,
Biztattál, hogy keressem, keressem a vágyam.
Utat mutattál a kereséshez,
Erőt adtál sokat a reményhez.

Egymást ritkán, nagyon ritkán láttuk,
Én itt laktam, Te valahol másutt.
Nem szakadt meg köztünk a kötelék,
Erős volt bennünk a rokoni vér.

Levélben igen gyakran felkerestél,
Ruhát és cipőt csomagban küldtél.
Azt hitted erre van csak szükségem,
A szeretet, mi hiányzott nekem!

Ne adtál volna semmit, nem kívántam,
Alamizsnáért soha nem kódultam!
Más vagyok, tudom egész más, mint ti voltatok,
Ezt a másságot megérteni nem tudtátok!

S most, hogy nincs anyám, szükségem lenne rád ...
Egyet gondoltál és tőlem elfordultál!
Nem az ajándékok, miután vágyom,
Az édes szó, ami után sóvárgom!

Becsuktad a szíved és a házad ajtaját,
Nem találom meg soha sem már annak kulcsát.
Nincs erőm hozzá, hogy azt keressem,
Szomorú nélküled az életem!

Beborult az ég, a felhő oly sűrű,
Szívemben a fájdalom is keserű.
Cseng, még most is cseng-bong a fülem,
Mondtad: Mit akarsz te éntőlem?

Egyet kattant a távolban a telefon,
A könnyem kicsordult, elakadt a hangom.
Néma homály vett hirtelen körül,
Üres lettem egyszerre itt belül!

Nem kell félned tőlem, értek én a szóból,
Kitérek örökre, hidd el az utadból.
Sóhajom hozzád el nem hallatszik,
Víg napom elszállt, s lehanyatlik.

Nem mondod már többé: " Kicsi Marikám! "
Nem tudom miért haragudtál meg rám?
A meglazult fonalat most eltépem,
Nem marad más semmi, csak az emlékem.

Nem láthatom a szemed, nem foghatom a kezed,
Ica nénikém semmit nem mondok én már neked!
Arra kérem könyörgőn az én drága jó Istenem,
Több boldogságot adjon neked, mint adott nekem!

Nyuszi egyezséget köt

Volt egyszer egy hosszú fülű, ugri-bugri nyulacska. Szomorúan, gondterhelten ült az erdőszéli réten és ráncolta homlokát.
-- Itt van mindjárt a húsvét -- mondta magában --, de nekem még egy darab tojásom sincs. Pedig a gyerekek tőlem várják, hogy nyuszi tojást tegyek az előre elkészített fészkekbe. Mi tévő legyek? -- sóhajtott fel bánatosan. -- Miért épp nekem kell hímes tojást készíteni, mikor mi nyulak nem is tudunk tojást tojni? No, de ezen törjem buksi fejem, hisz ez így van, mióta világ a világ. Inkább azt okoskodjam ki, hogy hogyan szerezzek minél előbb tojást.
Hát ahogy így morfondíroz magában, eszébe jutott valami. Akkorát ugrott örömében, hogy a lepkék és a méhek úgy megijedtek, hogy szétszórták az összegyűjtött virágport.
-- Eszembe jutott egy okos gondolat! -- kiáltotta nyuszi füles. -- Befutok a faluba, megkeresem tyúkanyót és egyezséget kötök vele.
Azzal fel is kapta hamarjában cipőjét és úgy futott a dombról le, hogy csak úgy porzott utána az út. Meg sem állt, míg a baromfi udvarhoz nem ért. Tyúkanyó pont ott kapirgált kakasával a szemétdombon, amikor rájuk köszönt illedelmesen a nyuszi:
-- Szép jó napot kívánok!
-- Adjon isten neked is Ugri Füles! Mi járatban vagy erre felé? -- kérdi tőle tyúkanyó.
-- Szeretnék veled egyezséget kötni. -- felelte a nyúl. -- Mindjárt itt a húsvét, tojás kellene. Tojjál nekem minden nap egy tojást, cserébe adok érte egy fej, szép friss káposztát. Kifestem színesre a tojásokat és elviszem a gyerekeknek.
Beleegyezően bólintott tyúkanyó.
-- Egy feltétellel elfogadom az ajánlatod.
-- Mi legyen az? -- kérdezte nyuszi kíváncsian.
-- A feltételem az, hogy én is segíthessek neked festeni.
-- Boldogan elfogadom. -- kiáltott fel Tapsi. -- Áll az alku!
Úgy is volt. Attól fogva tyúkanyó minden nap tojt egy tojást. Nyuszikával kiültek a harmatos fűbe és szebbnél szebb hímes tojást festettek.
Húsvétig annyi készült el, hogy két talicska megtelt. Az egyik talicskát tyúkanyó tolta, a másikat a nyuszi. Így értek a faluba. Minden fészekbe jutott belőle. A gyerekek nagyon megörültek.
-- Ilyen szép színes nyuszi tojás, eddig még soha nem volt a fészekben. -- mondogatták csodálkozva.
Nyuszika és tyúkanyó büszkék voltak és elhatározták, hogy ezután minden húsvétra közösen készítik a hímes tojásokat.

Két esőcsepp

Beborult az ég. Szürke, vastag esőfelhők eltakarták a napot. Késő délutáni sötétség lepte el a tájat. Még a szél is feltámadt. Félelmetesen zúgott. A fák hajladoztak ide-oda. A madarak sietve menekültek fészkeikbe, ereszek alá. Már érezni lehetett a levegőben az eső illatát.
-- Mindjárt esni fog az eső. -- állapította meg egy copfos hajú leányka.
Az ablakhoz lépett és turcsi orrát nekinyomta az ablaküvegnek. Így nézett ki a borongós égre, figyelte, milyen gyorsan kergeti a szél a felhőket.
-- Lóg a lába az esőnek. -- jegyezte meg a kislány mamája.
S mintha igazolni akarná magát az idő, hirtelen megnyíltak a felhő csatornái és nagy cseppekben megeredt az eső.
Potty, potty, hallotta a kislány, amint földre értek az esőcseppek. Egyre sűrűbben koppantak. Szinte már zuhogott. Kis patakokba verődtek és folydogálni kezdtek lefelé az udvar enyhe lejtőin.
-- Mama -- szólt hátra Évike. -- bugyborékos eső esik.
-- Akkor sokáig fog esni. -- mondta az asszony.
-- Kipp-kopp, kipp-kopp. -- hullt az eső.
Egyszer a kislány észrevette, hogy két esőcsepp, mintha ejtőernyővel ereszkedne le, olyan lassan ért földet. Ez a két esőcsepp nem olyan volt mint a többi. Amikor földet értek, azon nyomban két furcsa lénnyé változtak. Ámulva meresztette szemeit a leányka.
-- Ufólények. -- suttogta csodálkozva.
Bizony azok voltak. Két zöld kis ufólény érkezett a messzi távolból, valamelyik bolygóról, esőcsepp formájában a földre. Óvatosan körülnéztek. Megfogták egymás kezét. Egy kicsit bizonytalanok voltak. Nem tudták, hova tovább?!
Évike csörtetve futott ki az esőbe. Futás közben kapta magára az esőkabátját.
-- Ugyan hova futsz ebben a szakadó esőben? -- kiáltott utána a mamája.
De a kislány nem állt meg. Sebesen szaladt ki az udvarra. Kint egy pillanatra megtorpant, de akkor felfedezte az űrlényeket, amint még most is tanakodtak, hogy mit is csináljanak. Évike melléjük lépett, s lehajolt hozzájuk:
-- Gyertek, bújjatok a köpenyem alá. -- szólt hozzájuk kedvesen, s kinyújtotta feléjük a kezét.
A két kis lény azon nyomban esőcseppé változott. Évike szomorúan csóválta meg copfos fejét:
-- Kár, hogy nem akartok velem megismerkedni. Igazán szomorú vagyok, hogy el akartok menni. Szívesen lennék a barátotok.
S ekkor a két esőcsepp ismét visszaváltozott zöld űrlényekké.
-- Nem tudunk ellenállni a barátságos szavadnak. -- szólt az egyik zöldecsdke. -- Azt hittük, bántani fogsz minket. Mi is szívesen leszünk a barátaid.
A kislány szíve hevesen dobogott örömében. Óvatosan felemelte a törékenynek látszó jövevényeket és az esőkabátja alá rejtette őket.
-- Így ni. S most bemegyünk, mert már majdnem bőrig áztam.
-- Mit kerestél kint ebben az időben? -- kérdezte tőle a mama. Nagyon furcsállotta, hogy a lánya kiment.
-- Csak megnéztem, mennyire esik az eső. -- füllentette a kislány, azzal gyorsan a szobájába ment. Becsukta maga után gondosan az ajtót. Előbújt a kabát alól a két kis ufólény, s Évike kérdésére válaszolva, hogy honnan, hogyan jöttek, mindent elmeséltek.
-- Mi egy gyönyörű bolygón élünk. -- kezdte az egyik zöldecske a bemutatkozást. -- Városunkat hatalmas, égig érő hegyek, tiszta vizű tengerek veszik körül. Sokan, nagyon sokan vagyunk. A mi népünk fejlett nép. Már régóta próbálunk az emberi lényekkel kommunikációt teremteni, de ti nem engeditek. Azt hisszük, féltek tőlünk és talán nem akarjátok elhinni, hogy mi létezünk. Mi tudjuk, hogy nemcsak a ti bolygótokon van élet, hanem több bolygón is. Ugyanis a többi bolygón élő élőlények jó barátságban élnek velünk. Eljönnek hozzánk és mi is meglátogatjuk őket. Ti nagyon szépek vagytok! -- fejezte be beszédét.
A kislány tágra nyílt szemmel hallgatta kis vendégét.
-- Először jártok nálunk? -- kérdezte.
-- Oh, nem. Már voltunk itt többször is a szüleinkkel. De egyedül most jöttünk először.
Évike is sokat mesélt az emberekről, szüleiről, az iskoláról. Az ufólények érdeklődve hallgatták.
-- Gyere vacsorázni! -- hívta édesanyja a kislányt.
-- Azonnal megyek! -- kiáltott ki a szobából Évi. -- Ti mit vacsoráztok? Hozzak az enyémből? -- kérdezte a vendégeit.
A két lény elővett egy-egy dobozt, melyben valami golyócskák voltak.
-- A mi ennivalónk ez, de szívesen megkóstoljuk a tiéteket.
-- Maradjatok itt kérlek benneteket, s fogok hozni kenyeret, szalámit és teát. -- ígérte Évike.
Hamar bekapta a vacsoráját. Kistányérra tette a maradékot.
-- Mi ez? -- kérdezte tőle csodálkozva a mama. -- Miért nem eszed meg? Miért viszed be a szobádba?
-- Most nem vagyok éhes, majd később megeszem. -- felelte a kislány és sietett vissza a zöldecskékhez.
Azok furcsa fintorokat vágva csipegették a kenyeret és a szalámit.
-- Finom -- mondták --, de megfájdul tőle a hasunk.
Sokáig beszélgettek, míg végül a kislány elálmosodott, lecsukódtak a szempillái. A házban elaludtak a többiek is.
Az ufólényeknek nem kellett más, azonnal felfedező útra indultak a lakásban. Bebarangolták a szobákat, fürdőszobát, konyhát. Mindent megtapogattak, kipróbáltak, mindenre kíváncsiak voltak. Kiöntötték, kicserélték a fűszeres dobozok tartalmát. S mint, akik jól végezték dolgukat, visszaváltoztak esőcseppekké és elindultak hazájukba.
Reggel felébredt Évike és szomorú lett, hogy nem találta kis barátait. Alig akart hozzányúlni a reggelijéhez.
-- Legalább a teádat idd meg. -- kérte mamája.
Évike szájához emelte a teás csészét, kortyolt belőle egyet, de prüszkölt is nyomban.
-- Hú mama, cukor helyett sót tettél bele!
-- Az nem lehet! -- tiltakozott az asszony.
Pedig így volt. A kislány segítségével átnézték a fűszereket.
-- Mi történt itt? Ki művelte mindezt? -- sopánkodott a mama, amikor felfedezték, hogy egyetlen dobozban sem az van, ami rá van írva.
Évike elmesélte kalandját az ufólényekkel és sokáig, nagyon sokáig emlegették őket.

A kis viráglányka

Szomorúan tengette életét kis házában a hófehér hajú nénike. Mióta meghalt a párja, azóta egyedül, magányosan teltek a napjai. Gyermeke nem volt. Kertjében szebbnél- szebb virágok nyíltak. Egyedül örömét abban lelte, ha gyönyörködött ragyogó színben pompázó virágaiban.
Gondozta is őket nagy szeretettel. A környéken senkinek nem volt ilyen gyönyörű virágos kertje, mint neki. Színes pillangók, méhek szálldogáltak egyik virágról a másikra.

Egyszer egy csodálatos napsütötte reggelen az egyik kék harangvirág nyújtózott jó nagyot, s abban a pillanatban fekete hajú, piros arcú csöpp leánnyá változott. Két öklével megdörzsölte szemeit és mint aki mély álomból ébredt, körülnézett. meglátta a cseresznyefa ágán ülő kék mellényű cinke madár és így üdvözölte:
-- Jó reggelt viráglányka!
Kedvesen, mosolyogva nézett fel a kislány a cinkére, hunyorított szemével a fénylő nap miatt:
-- Jó reggelt kis cinke neked is! -- azzal elindult a baromfiudvar felé, s ügyesen magot szórt a tyúkok elé. -- Egyetek sokat. Jó étvágyat! -- biztatta a szárnyasokat. -- Friss vizet is hozok. -- s térült-fordult a kis vödörrel, hozta is a kútról a vizet.
-- Ki ez a jó tündér, aki helyettem ellátja a baromfiakat? -- lépett ki csodálkozva az udvarra a nénike. Meglátta a csöpp lánykát. -- Ki vagy te? -- kérdezte tőle barátságosan.
-- A nevem Virág. -- mondta csendesen a kislány.
Ölébe vette a gyermeket a nénike, megsimogatta fénylő haját.
-- Olyan is vagy, mint egy gyönyörű, harmatos virág. Honnan jöttél? Kié vagy?
A virág leányka a nénike füléhez hajolt és halkan súgta:
-- Innen jöttem a kertből és a tiéd vagyok. Akarod?
Az öreg nénike szíve hevesen kezdett dobogni a boldogságtól, szemei könnyben úsztak.
-- Hogy akarom-e? -- rebegte elcsukló hangon. -- Egész életemben erre vágytam a legjobban. Egy gyönge, édes kis leánykára.
Kéz a kézben mentek be a házba. Együtt reggeliztek finom kalácsot, gőzölgő kakaóval. A nénike le nem vette volna a szemét a kislányról, attól félt, hogy ahogy jött, úgy el is tűnik.
Mintha megérezte volna. Mert bizony csak a déli harangszóig voltak együtt. Amikor felcsendült a harang első ütése, a leányka kiszaladt a kertbe, s visszaváltozott virággá.
Csoszogott utána rémülten a nénike. Szólongatta síró hangon:
-- Kis Virág, Hová tűntél? Kicsi Virág, merre vagy?
De nem látta, nem találta sehol. A kertben csak a virágok hajladoztak gyenge szárukon, ahogy a szellő ringatta őket.
Szívében végtelen nagy ürességet érzett a nénike. Leült a padra. Aznap nem volt kedve semmit sem csinálni. Csak üldögélt és szomorúan gondolt a csöpp leányra. Éjjel a szemére nem jött álom. Ide-oda forgolódott ágyában, míg végül hajnal felé fáradt szemei lecsukódtak és elszenderedett.
A kislány bársonyos, csicsergő hangjára ébredt.
-- Egyétek tyúkocskák az aranyló kukoricát. Itt a friss, tiszta víz is.
Fürgén ugrott ki a takaró alól a nénike, s egyenesen az udvarra sietett.
-- Hát itt vagy újra kicsi lelkem? Úgy megijesztettél, azt hittem, soha többé nem látlak. Ugye többé nem hagysz el?
Kis Virág odabújt öreganyóhoz.
-- Minden nap eljövök, de ha szólítanak, mennem kell. De eljön az idő hamarosan, hogy soha többé nem megyek el.
A leányka nagyon szorgalmas volt. Söprögetett, mosott, mosogatott. Fürgén futott a boltba bevásárolni. Munka közben dalolt, mint egy kedves énekesmadár.
Azonban a déli harangszó első kondulásakor úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Anyóka sehogy sem értette a dolgot. Délután bánatosan sétálgatott a kertben. Nézegette, öntözgette, gyomlálgatta csodálatos virágait.
Hát ahogy így szorgoskodott a virágok között, úgy érezte, mintha az egyik üde, illatos kék harangvirág megsimogatta volna a kezét. Mintha csókot lehelt volna ráncos kezére. Szeretettel nézett a virágra, s nem tudta mire vélni, de érdekes módon a kicsi leányka jutott az eszébe.
Nehezen teltek egyedül az órák. Alig várta, hogy a nap előtűnjön a domb mögül és jöjjön a kis Virág.
Jött is a kislány az első napsugárral. Vidám kacagása betöltötte a pici házikó minden zegét-zugát.
-- Újra elhagysz? -- kérdezte a nénike tőle szorongó szívvel.
-- El. -- válaszolta Virág. -- Ma utoljára.
-- Nem engedlek el! -- kiáltott az öreg néni. -- Erősen szorítom a kezed! Nem engedlek el, mert félek, hogy nem jössz vissza soha többé.
Ijedten ugrott hátra a kislány.
-- Jaj anyókám, ne tégy ilyet! Most, amikor már oly közel vagyok a szabadsághoz!
De a nénike utána kapott és szorosan rákulcsolta vékony ujjait kis Virág csuklójára.
Ebben a pillanatban megszólalt az öreg templom bim-bam harangja. A kislány kétségbe esve ráncigálta a kezét, hogy kiszabaduljon a szorításból.
-- Eressz! Eressz el kérlek! -- és olyan erővel rántott egyet magán, hogy sikerült kirántania kezét a nénike erőtlen ujjai közül. Villám sebesen perdült ki az ajtón.
-- Holnap mindent elmondok! -- kiáltott vissza.
Anyókának még soha ilyen hosszú délutánja és éjszakája nem volt. Üldögélt összekulcsolt kézzel az udvaron. Odarepült a kis cinke.
-- Miért szomorkodsz anyókám? Miért folydogál a könny a szemeidből?
A hófehér hajú, sápadt arcú nénike elmesélte bánatát a madárnak, aki vigasztalni kezdte.
-- Hiszen megígérte, hogy visszajön és soha többé nem hagy el. Úgy is lesz, majd meglátod.
És amikor a harmatos reggel eljött, vele együtt megjelent kis Virág is. Két karját a nénike nyaka köré fonta.
-- Megjöttem és most már itt is maradok. -- mondta tiszta, csengő hangon.
Olyan volt ez a hang az öregasszony fülének, mint a legszebb muzsika. A szíve közepéig hatott.
-- Mesélj Virágom, mesélj nekem! -- kérte.
A kislány mesélni kezdett:
-- Egyszer játszottam a pajtásaimmal. Elgurult a labda és én utána futottam. Amikor utolértem, fel akartam emelni, ott termett egy csúf, ráncos képű törpe. Elkapta a lábam és így szólt hozzám:
-- Neked nincs se anyád, se apád. gyere velem!
Nagyon megrémültem, s tiltakoztam, hogy nem megyek. Erre ő így válaszolt:
-- Ha nem jössz velem, megátkozlak! Változz virággá! Csak akkor szabadulhatsz, ha egy őszhajú öregasszony megszeret. Addig is minden nap reggelén a déli harangszóig visszaváltozhatsz leánnyá. De jaj neked, ha az első harangszóra nem leszel a kertben, hogy virággá változz újra! Ha ez egyszer is előfordul, átkom örökké fogva tart...
-- Így történt. -- fejezte be az elbeszélést a csöpp lányka.
-- És én majdnem elrontottam mindent! -- sóhajtott bűnbánóan a néni. -- De most már örökké együtt maradunk.
-- Örökké! -- súgta kis Virág.
Így is volt.

A láthatatlan tréfás manó

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagy város. Élt ebben a városban egy fiúcska a szüleivel. Egy nap így szólt az édesanyja:
-- Kisfiam szaladj le kérlek a közértbe és hozz egy liter tejet. Itt van rá a pénz.
A kisfiú azonnal indult is a boltba. Ott nem ment rögtön a tejes hűtőhöz.
-- Előbb szétnézek egy kicsit. -- gondolta.
Nézegette a polcokon szépen sorba rakott friss zöld salátafejeket, a színes papírba csomagolt sajtféleségeket. Ahogy épp, egy befőttekkel megrakott polc előtt haladt el, egy nagy csattanás és összetört mellette egy üveg befőtt. Hogy, hogyan sem, nem tudni, de lerepült a földre.
-- Eltörtél egy üveg befőttet! -- lépett hozzá a boltos néni, s neheztelve csóválta a fejét. -- Ki kell fizetned az árát.
-- Néni kérem, én nem löktem le! -- tiltakozott a kisfiú.
-- Hogy tagadhatod le, mikor nézz körül, rajtad kívül nincs itt senki.
-- Tessék elhinni, nem én voltam. -- görbült sírásra a fiú szája.
Szomorúan ballagott haza. Anyukája rögtön észrevette a fia bánatos arcát látva, valami baj történt.
-- Hol a tej Lacikám?
-- Nem volt rá pénzem, mert ki kellett fizetnem egy üveg befőttet, ami leesett a polcról.
-- Lelökted?
-- Anya, nem én löktem le. Nem tudom, hogy eshetett le, de én hozzá sem értem!
-- Fura dolog. -- csóválta meg a fejét az asszony. -- Nagyon érdekes, rejtélyes.

Reggel Laci, hátán az iskolatáskájával, ballag az iskolába. Nem sietős az útja, hisz van még ideje nyolc óráig. Így nézegeti a nyüzsgő, siető embereket, ahogy igyekeznek a munkájukba. Figyeli az autók, buszok, villamosok forgalmát.
Észrevette , hogy az egyik fa ágain négy-öt szürke veréb vitatkozik, megtárgyalják az időjárást, hogy ki hogyan aludt az éjszaka. Hát ahogy így jobbra-balra tekingetve halad Laci a járdán, egyszer csak egy kora béli kislány hasra vágódik mellette. Jó nagyot huppan a földön. Rettentő mérgesen kiált a fiúra:
-- Szemtelen, miért buktattál el?
Döbbenten néz le rá Laci, még segíteni is elfelejt.
-- Nem én löktelek fel!
-- Szégyelld magad, még hazudsz is -- tápászkodik fel a kislány a földről --, ahelyett, hogy bocsánatot kérnél! -- s faképnél hagyta a fiút.
-- Nem én voltam. -- mormogja Laci. -- Nem értem.

A második órán a tanító néni felelésre hívja ki Lacit.
-- Mondd el fiacskám, mit tudsz a napraforgóról.
-- A napraforgó olaj tartalmú növény -- kezdi Laci, de a következő pillanatban ... potty ... leesett a földre az asztalról az osztálynapló, mintha lesöpörte volna valaki.
-- Ejnye, ejnye Laci, miért lökted le a naplót? -- kérdezi csodálkozva a tanító néni.
Ijedten néz a fiú.
-- Nem én voltam. -- nyögi keservesen.
-- Miért hazudsz? -- förmed rá a nevelője.
-- De tényleg nem én voltam!
-- Na jó, ebből elég volt! -- zárta le a vitát a tanító néni. A táblához lépett, s felírt egy matematikai példát. -- Oldd meg ezt a szorzást.
Kezébe veszi Laci a krétát és: -- Háromszor négy, az tizenkettő. Leírom a kettőt, maradt egy. Ötször ... -- s csend.
-- Számolj tovább! Miért akadtál el? -- fordult a tábla felé a tanító néni. S mit látott? A tábla üres volt. -- Miért törölted le a táblát? -- kérdezte meglepetten.
Ijedten meredt az üres táblára a kisfiú, kezében reszketett a kréta.
-- Nem én töröltem le. -- mondta csendesen.
-- Nem-eee?
-- Nem én voltam.
-- Hazudsz! -- kiáltott a tanító néni. -- Hozd ki az ellenőrződet, hadd tudják meg a szüleid is, hogy hogyan viselkedtél ma.

Tanítás után Lacinak nem volt semmi kedve gyalog hazamenni. Minél előbb szeretett volna otthon lenni. Így felugrott a villamosra. Csilingelve indult el a sárga villamos. Laci elgondolkodva kapaszkodott, amikor élesen csikorogtak a kerekek a hirtelen fékezéstől.
-- Ki húzta meg a vészféket? -- nézett hátra a vezető.
Az utasok Lacira néztek. Ugyanis ő állt a vészfék közelében.
-- Valami baj van? Rosszul érzed magad? -- kérdezte tőle a vezető bácsi.
-- Nincs semmi bajom -- felelte megszeppenve a fiú --, jól érzem magam.
-- Akkor miért húztad meg a vészféket? -- vörösödött el dühében a férfi.
-- Nem húztam meg kérem szépen. -- dadogott ijedten Laci.
-- No, ilyen szemtelen legyen egy gyerek, még hazudik is. -- morgott a vezető. -- Legszívesebben meghúznám a füled.
A kisfiú a legközelebbi megállónál szégyenkezve és vérig sértve leszállt a villamosról. Ismét szomorúan kullogott haza Laci. Elmesélte szüleinek mi történt és bizonygatta, ő nem tehet semmiről.
-- Furcsa dolgok ezek. -- jegyezte meg édesanyja. -- Igen furcsa. Rejtélyes.
Ebédhez ült a család. Laci vízzel teli pohara után nyúlt, hogy szomját csillapítsa, mikor loccs, az asztalra ömlött a pohárból a víz.
-- Jaj, de ügyetlen vagy! -- szólt anya. -- Miért nem vigyázol?
Elpirosodott haragjában Lacinak, még az orra hegye is.
-- Nem én öntöttem ki a vizet! -- kiáltotta. -- Még hozzá sem értem a poharamhoz!
-- Akkor ki tette? -- mérgelődött apa. -- Talán egy láthatatlan manó? -- jegyezte meg csúfolkodva.
-- Elegem van ezekből a rejtélyekből! -- állt fel Laci. -- Majd én kinyomozom, mi történik itt.
Nagy dirrel-durral a szobájába ment. Elővette a könyveit, füzeteit és tanulni készült.
Egyszer csak halk neszezést hallott a könyvespolc felől. Hirtelen hátra fordult. Hát uram fia, Abban a pillanatban repült a földre az egyik mesekönyv.
-- No fene, vajon ki lehet ez a rejtélyes valaki? -- kérdezte magától a kisfiú. -- Lehetséges, hogy apának van igaza, s egy manó? Egy láthatatlan manó?
Ezzel a gondolattal ment este aludni. Forgolódott, forgolódott az ágyában, míg végül elaludt. Reggel amikor felébredt, felült az ágyában és így szólt:
-- Oh, de fura álmom volt. Kipróbálom, igaz-e? -- azzal kiugrott a meleg takaró alól és kifutott az anyjához, aki a reggelit készítette.
-- Anya, arra kérlek, köss nekem egy piros sapkát.
-- Piros sapkát egy fiúnak? -- nézett nagyot az asszony. -- Nincs is piros fonalam.
-- De van. -- felelte Laci. -- A szekrény fiókban kell lenni egy gombolyagnak. -- s már sietett is a szobába. Kihúzta a szekrény fiókját és valóban ott porosodott, ki tudja mióta, egy gombolyag piros fonal.
Az asszony, szemeit meresztve nézte:
-- Honnan tudtad, hogy ott fonalat találsz és miért kérsz sapkát?
-- Nem szeretnék most erre válaszolni, majd később mindent megmagyarázok. -- mondta Laci. -- Ugye megkötöd nekem még ma a sapkát?
-- Megkötöm, bár egyáltalán nem értelek, olyan rejtélyes vagy.

Mire Laci hazaért az iskolából, elkészült a piros sapka. Izgatottan kapta ki édesanyja kezéből és futott vele a szobájába. A tükör elé állt és azon nyomban a fejére húzta.
Mit gondoltok, mi történt? Nos a kisfiú nyomban láthatatlanná vált.
-- Ez az. -- suttogta. -- Igazat álmodtam. Most aztán jaj lesz neked, te titokzatos lény.
Zörgést hallott a polcok felől. Odafordult és meglátta, hogy egy zöld ruhás kis manó épp ledobni készül ismét egy könyvet.
-- No megállj csak! -- kiáltott rá Laci, s nyakon csípte a manót.
Olyan hirtelen történt mindez, hogy a tréfacsináló manónak nem volt ideje elsurranni. Rögtön láthatóvá vált. Laci lekapta a fejéről a piros sapkát.
-- Engedj el! -- rúgkapált a fiú kezében a manó. -- Engedj már el! -- kérte Lacit, de az szorosan markolta a manó karját.
-- Nem engedlek bíz el addig, míg be nem vallod mindenkinek, hogy te követted el a csintalanságokat.
Azzal kivitte és beletette egy befőttes üvegbe, melynek tetejét jól rácsavarta. Ámulva nézték a szülei, a boltos néni, a tanító néni a kis rakoncátlan manót, aki töredelmesen bevallott mindent.
-- Most már elengedsz? -- kérdezte Lacitól.
-- Elengedlek, ha megígéred, hogy soha többé ne követsz el ilyen tréfákat.
-- Ígérem! -- felelte a kis manó, s be is tartotta az ígéretét. Úgy eltűnt, hogy hírét sem hallották azóta sem.

A piros kötött sapka is elvesztette a varázserejét, hiába nyomkodta Laci a fejére, többé nem lett láthatatlan.