A kóbor kutyák

Éktelen fékcsikorgás közepette megállt a falutól nem messze egy autó. Résnyire nyílt ki csupán az ajtó. Ez azonban elég volt ahhoz, hogy egy pici, fehér-fekete tarka kutyust kidobjanak rajta.
Ennyi volt az egész. Még be sem csukódott az autó ajtaja, amikor felbőgött a motor és már el is húzott nagy sebesen a helyszínről.
Szegény jószág hirtelen azt sem tudta, mi történt. Az előbb még egy kéz simogatta, s most meg egyedül van ismeretlen idegen helyen. Mozdulni sem mert. Lehasalt az út szélén a poros fűbe. Fejét ráhajtotta első mancsaira, fülét hátra húzta. Még a farkát is egészen maga alá kanyarította. Így feküdt mozdulatlanul órák hosszat. Csak a szemeit forgatta minden autó után.
Nem akarta elhinni, hogy nincs ezután senkije. Nincs otthona, nem lesz ennivalója, s nem lesz aki megsimogassa, aki becézze. Nem szaladhat többé kis gazdija elé boldog csaholással, farkcsóválással.
Esőben, szélben vagy tikkasztó melegben kóborolhat ezután. Nem mert arra gondolni, hogy ez most már így igaz, ez a valóság.
Minden autó zúgás reményt adott a kis butusnak, hogy mindjárt megáll mellette és visszaemelik őt a helyére.
De nem így történt. Sokáig feküdt így mozdulatlanul, s amikor gyomra egyre erőteljesebben kezdte követelni az ennivalót, elhatározta, nem vár tovább. Lassan felemelkedett a földről. Óvatosan, félénken körülnézett. Beleszimatolt a levegőbe és lassan lépkedni kezdett a házak felé. Pár lépés után megállt, de dübörgő gyomra továbbmenésre kényszerítette. Elérte az első házat. Ezt azonban a ház gazdája gondosan bekerítette. Nem talált sehol egy rést, melyen átbújhatott volna.
Tovább osont. Tovább a következő házhoz, melynek kapuja tárva-nyitva állt. Majdnem a földön csúszva tette meg a kaputól az utat a ház sarkáig. Ott lehasalt, óvatosan bekukucskált. Senkit nem látott. Azzal egy ugrással ott termett a fekete kandúr mellett, aki épp akkor fogyasztotta a vacsoráját.
-- Éhes vagyok nagyon! -- vakkantotta. -- Megeszem a tejedet! -- azzal félrelökte a rémült macskát és pillanatok alatt felnyalta a kevés tejecskét.
-- Fújj! Micsoda dolog ez? -- méltatlankodott a szőrét felborzolva mérgében a macska. -- Menj innen azonnal, mert az éles körmeimmel végig szántom az orrod!
Behúzta lábai közé a farkát a megszeppent kutya és búsan eloldalgott.
-- Ne haragudj rám, de tényleg éhes voltam és még most is az vagyok. -- kért bocsánatot a kiskutya.
-- Kérj enni a gazdádtól és ne az enyémet vedd el! Miáúú! -- fújt utána a fekete kandúr.
-- Kérjek? De kitől? Nincs nekem már gazdim. -- sóhajtott egy nagyot a kutya.
Újra kinn volt az utcán.
-- Most merre? -- nézett jobbra, nézett balra. -- Hol fogok aludni? -- és gondolatában megjelent kényelmes kis óla.
Visszament a falu szélére. Ott leült ismét a fűbe.
-- Olyan kicsi vagyok még, nem tudom hogyan tovább? -- mondta félhangosan.
-- Megmondom én! -- szólalt meg mellette egy vörös kutya. -- Megengedem, hogy velünk légy. Már hárman vagyunk.
Ijedten nézett a hang gazdájára a kiskutya.
-- Nektek sincs gazdátok? Titeket is kidobtak az autóból?
-- Kit az autóból dobtak ki, kit meg bottal kergettek el hazulról. Teljesen mindegy. Nincs senkink, aki gondoskodna az ennivalónkról, nekünk kell megszerezni magunknak. -- válaszolt az öreg kutya.
Ettől kezdve a kis csapat együtt élt. Együtt vadásztak fácánra, vadkacsára, a tóból halásztak halra. Volt úgy, hogy napokig nem sikerült zsákmányra szert tenni, ilyenkor döghús után kutattak, vagy belopakodtak a házakhoz és szemtelenül ellopták a kövér, jól tartott kutyák elől az ennivalót.
Egyszer, ahogy kóboroltak, megállt mellettük egy autó és hopp, közéjük röpült egy hófehér szőrű kutyalányka. Keservesen vonyított szegény ijedtében, de az autó utasai nem sajnálták, elhajtottak. Közrefogták a síró kiskutyát és vigasztalni próbálták. Őt is bevették a csapatba.
Pár hónap múlva a tarka kutyus odaállt a fehér kutyával öreg barátjuk elé és így szólt:
-- Add ránk kérlek az áldásodat. Megszerettük egymást.
-- Jaj, jaj! -- üvöltött az öreg kutya, s két első mancsába fogta fejét. -- Jaj, jaj, csak ezt ne tegyétek! Hát nem tanultatok saját sorsotokból? Azt akarjátok, hogy a születendő fiaitok, lányaitok is így tengessék életüket?
-- Ha mi megélünk, a gyerekeinkről is gondoskodni fogunk. -- mondta a házasulandó pár.
Az öreg eb nem tehetett mást, áldását adta az ifjú párra.
Rövid idő elteltével meg is születtek a kis utódok. Két dundi kis kutyus. A finom anyatejtől hamar nagyra nőttek. Szüleikkel futkostak, vadásztak.
Egyszer meglátta őket, a réten kiránduló kisfiú. Nagyon megtetszettek neki az eleven kölykök.
-- Apu, kérlek engedd meg, hogy haza vigyem őket. -- kérte apukáját.
Az apának is rögtön megdobbant a szíve a kutyusok láttán.
-- Jól van -- mondta --, hazavisszük őket, ha odaadják a szüleik.
Azok szomorú szívvel, de beleegyeztek, hogy egy szép udvarba költözzenek kölykeik.
A kóbor kutyapár gyakran meglátogatta kölykeit és örültek, hogy kedves, jószívű gazdához kerültek csemetéi.