Fájdalmas kiáltásom ( Versek )

A NÉNIKE ÉS AZ EMLÉK

Mint egy hervadozó rózsaszál, mely még most is ragyogó,
Üldögél a padon pihenve egy fehér hajú anyó.
Csontos két keze összekulcsolva fekszenek ölébe,
Megnyugvás és mély szeretet lakozik fáradt szívében.

Kissé sápadt arcát lágyan simogatja a tavaszi nap,
Szája szögletében lágy mosoly bujkál épp úgy, mint tegnap.
Igen, majd mindennapos vendég a nénike e padon,
Ül, pihen, elmélázik, túl van már a fárasztó gondon.

A nap az égen lassan lehanyatlik, nyugodni tér,
Nénike felállna, körülnéz, mint ki segítséget kér.
S hozzá lép egy lenge leányka, megfogja kezeit,
Mosolyog kedvesen anyóra, ki mereszti szemeit.

Ismerős a mosoly, ismerős a bájos, fiatal arc,
Ki vagy te kedves leányka? -- kérdezi. -- Tőlem mit akarsz?
Én vagyok Te, Te én! Hát nem ismersz meg? Nézz rám erősen.
Én vagyok. -- bólint a néni és remeg egész testében.

Szemében könnyek csillannak, s elmerül az emlékben,
A leányka vezeti fiatal, boldog éveiben.
Látod azt az üde lugast? Ott kaptad az első csókot,
Visongva, kacagva, repeső szívvel fogadtad a bókot.

E réten futottál, mint egy könnyű szellőcske repültél,
S közben önfeledten színes pillangókat kergettél.
Peregtek az emlékképek, gyorsan futottak az évek,
Itt várandós vagy, itt meg már megszülettek a gyerekek.

A nénike szólni szeretne, kérleli a kedves lánykát,
Megtorpan itt az emléknél, emelni sem tudja lábát:
Kérlek ne tovább, álljunk meg, a többi fáj, nem bírom!
Ne kívánd, hogy még egyszer átéljem, hogy elvesztem párom!

A lányka szót fogad, engedelmesen megáll a szóra,
Újra itt vagyunk a mában, nyisd ki a szemeid anyóka!
S mire a domb mögött a napkorong végleg lebukik,
A nénike szeméből az utolsó könnycsepp is eltűnik.



ANYÁM

Jaj! Jaj! Kiáltott kínzó gyötrelmek közepette,
S lábai közül előbújt leánya pici teste.
Itt vagyok! Megérkeztem erre a világra anyám!
Boldogság könnyei hullottak a szemeiből rám.

Óvta, vigyázta első bizonytalan lépéseim,
Megértően hallgatta keserves, fájó panaszaim.
Éreztem erős, biztos támaszom ő mindig nekem,
Nagyon sokat fáradozott, dolgozott, küzdött értem.

Együtt vidáman kacagtunk, együtt búsultunk, sírtunk,
Virágos, tarka réten nyakunkba koszorút fontunk.
Gyors szárnyakon röppent az idő, hamar felnőtt lettem,
Fogta erősen kezem, miközben gyermekem szültem.

Fénylő barna haja fakó lett, majd egyszerre szürke,
Meggörnyedt kissé, egykor szálfa egyenes gerince.
Ráncos, reszkető kezeit most én fogom erősen,
Gyenge, ingó lépteit vigyázom, őrzöm gyengéden.

Fájó szívvel üldögélek ágya mellett napestig,
Ki egykor életet adott, most csendesen haldoklik.
Két szeme csillogása megtört, fátyolossá válik,
Isten veled! - suttog halkan, nagyon halkan búcsúzik.

Zokogni szeretnék, ordítani, de nem , nem merem,
Visszahívni anyámat félútról, azt nem tehetem!
A lemenő napsugár egyet villan a betegre,
Ki utolsót sóhajt, s lelke elköltözik örökre.



APÁMHOZ

Nemzeni gyermeket nem örömérzet csupán,
Megszületik szegény, s nevelkedik árván.
Csonka e piciny gyermek, bár keze, lába ép,
Hiányzik a család, s hogy nagyon szeressék.

Felelősséggel kell, tudd meg, ölelni a nőt,
S ha jön a kis jövevény, szeretni kell őt.
Egyik kezét fogja világra hozó anyja,
A másik kezét fogja nemző édesapja.

Neked is volt, ne is tagadd, hiányérzeted,
Hiába tapostál le sok hosszú éveket.
E honban van valahol egy árva leányod,
Ha veled lenne, boldogítaná a napod.

Őszülő hajjal ásod már a mély sírod,
Hívatnád őt, de szégyelled, látni kívánod.
A halál elérkezettnek vélte az időt,
S már csak mennyből nézheted sóvárogva őt.



TÉL

Ilyen vagyok én! Hideg, ijesztő, rémisztő.
Tombolva hajt előre egy hatalmas erő.
Süvítek, fütyülök, villámgyorsan száguldok,
Nyomban mindenütt lógnak hosszú jégcsapok.
Megsarkantyúzom szilaj paripám oldalát,
Kéményt döntök, lekapom a férfi kalapját.
Vicsorítom fogaim, rázom az öklömet,
Bújnak előlem félelmükben az emberek.
Most még itt vagyok, de máris kavargok körbe,
Köpenyem rázom, hópihét hintek a földre.

S lám ilyen vagyok én. Kemény, szépséget teremtő.
Kiadtam nagy mérgem, megnyugszik bennem az erő.
Felfújt két orcám lassan, békésen leengedem,
Szellőmet éppen csak, hogy csendesen lengedezem.
Fehér hótakaróm csillan az éles napfényben,
Mindenki ámulkodva gyönyörködik énbennem.
Gyerekek szánkója siklik tova sima jégen,
Rikkantják: mily csodálatos is az élet télen!
Most is kemény vagyok, még most is parancsolgatok,
De békésnek tűnik, ahogy fagyosan mosolygok.


SZÜLETÉSNAP

Kis szobában, kis asztalkán, kicsi tortán három gyertyaszál,
Előtte önfeledt, boldog mosollyal egy pici gyermek áll.
Számolgatja a gyertyákat: egy, kettő, három,
Két kezével tapsol egyet: ugye anyu, elfújhatom?

Bólint anya, szemében könny: persze kicsim rajta!
Egy nagy fújás és elalszik minden gyertya.
Felkapja apa a gyermekét és lendíti magasba,
Ünnepel mindenki, hisz születésnap van ma!

Zsófika most lett három éves éppen,
Zafi kutya vakkant egyet, örömét fejezi ki ekképpen.
Kicsi gazdám szép a tortád, oh, de finom is lehet...
Zsófi kezéhez nyomja orrát: jut nekem egy szelet?



FÁJDALMAS KIÁLTÁSOM

Az első érzésem e világról rettentő volt,
Levegőt, levegőt! - a tüdőm, szívem zakatolt.
Egy nyisszanással elvágták a köldök zsinórom,
És én ordítottam nagyon: Fájdalom, fájdalom!
Egyszeriben minden fájdalmat rögtön feledtem,
Lágy, puha testre fektették meztelen kis testem.
Megéreztem a kedves és ismerős illatot,
Megnyugtatott a drága szív, ahogy dobogott.
Két karjával átölelt védelmezőn jó anyám,
Felkínálta testéből fakadó édes mannám.
Feküdtem kis ágyamban, fölém ketten hajoltak,
-- E gyöngyszemre együtt vigyázunk! -- így fogadkoztak.
Közben összeért kezük, szemük könnyben ragyogott,
Anyám és apám ők, kiket az ég nekem adott.
-- Jár a baba, jár! -- így biztatott édes gyengéden,
Totyogtam apámhoz, ő fogott erős kezében.
Együtt voltunk mindig, tanítottak jóra, rendre,
Hittem, e kötelék erős, majd marad örökre.
Egy napon édesanyám kezébe fogta arcom:
-- Ezután ketten leszünk. -- mondta reszkető hangon.
-- És apa? Apával mi történt? Bennünket elhagy?
Fázni kezdtem, s ereimben a vér is megfagy.
Mégis, kezdetben örültem is a változásnak,
Jobb így - gondoltam -, most mindketten több mindent adnak.
Hol itt voltam, hol ott, többet foglalkoztak velem,
De hol anyukám, hol apukám, hiányzott nekem.
Bírók! Ti nem tudhatjátok eldönteni soha,
Mi kellhet nekünk gyerekeknek, anya vagy apa?
Makacs lettem, törtem, zúztam az új játékokat,
Iskolában ugráltam, vertem a pajtásokat.
Rossz vagyok, mondjátok, de így ne ítélkezzetek!
Ti vagytok a rosszak, ti egyedül, ti felnőttek!
Kergetitek a sok pénzt és a testi vágyakat,
Közben elfelejtitek a suttogott szavakat.
-- Jobb a másik? Jobb lesz vele? Nem jobb, ne hidd anyám!
Rád is hamisan mosolyog az a néni apám!
Fájdalmas kiáltásom szellő röpítse messzire,
Csiripelő madárkák vigyék a világ végére:
-- Nem anya kell! Nem apa kell külön-külön nekem!
Szüleimet akarom, együtt neveljenek engem!



JÓSLAT

Rádöbbentem arra a valóságra az éjjel,
Hogy nélküled sajnos nem élet az élet.
Szívemben eddig csak az izzott, hogy szeretlek,
Nem gondoltam arra, mi lesz, ha elveszítelek.

Most csillagos éjjelen a szívemben világosság gyúlt,
Hogy veled az élet nekem csak boldogságot nyújt.
De ha szívedben egyszer kialszik e nagy szerelem,
Gondolsz-e arra, hogy ezzel tönkreteszed életem?

Félek, reszketek, ha elmész tőlem vasárnap,
Vajon mire virrad nekem az új nap?
A levelet, mely tőled jön, remegve bontom fel,
Mi van benne? Bánat? ... Öröm? ... mely felemel?

Érzem, hogy szerelmed nem tart majd örökké,
Soha, de soha nem lehetünk mi egymásé!



FIAM ÉN KINCSEM


Fiam, én kincsem, ne nézz ily kérdőn a szemembe!
Tekinteted lehatol a lelkem legmélyébe.
Kérdésed jogos: Miért hagytam el az apádat?
Miért kellett szétzúznom a békés otthonodat?

Fiam, én kincsem, ne nézz ily vádlón a szemembe!
Tekinteted lehatol a lelkem legmélyébe.
Tettem nem magyarázza semmi sem e világon,
Csak a szerelem, mi szívemben izzik, lángol.

Fiam, én kincsem, mily gyengéden nézel a szemembe.
Tekinteted gyógyírként hatol le a lelkembe.
Felnőttél, szívedben kigyúlt a boldog szerelem,
Megbocsájtod, mit apáddal, otthonoddal tettem!



KÉSZTETÉS

Furcsa vágy kerített a hatalmába.
Rémült tekintet, áldozat sikolya.
Mind ez nem is rémített, sőt késztetett,
Ragadjam meg s állítsam fel a keresztet.

Pirosló, folydogáló vértenger,
Hörgések, haláltusát vívó ember.
Rám tapadt valami fénylő irdatlan:
Ölj és ölj! kényszerített szakadatlan!

Akaratlan lecsapott a két kezem,
Erőm elhagyott, forrt a hideg vérem.
Dülledt szememben fénylett az iszonyat,
Mit követtél el te állati nagy fenevad?

Veríték patakban hánykódott testem,
Felébredtem és tisztult az értelmem.
Álom. Óh Istenem, hisz ez csak álom!
Tudom, magamtól mégis irtó iszonyodom!

Vérben forgó szemek, kéjes indulat,
Ki vagyok én? Ez én? Ily gyenge alkat.
Kézzel tépem ki szívemből e vágyat,
Csöpögő vér, de nem érzek semmi fájdalmat.



BOLDOGSÁG

A boldogság úgymond igen tág fogalom...
Ezen tűnődöm, ezen elgondolkodom.
Kisgyermek anyja mély tenger szemébe néz...
Gügyög, kacag, az élet édes, mint a méz!

Van, ki a kéklő égre emeli tekintetét,
Hallgatja a madarak andalító énekét.
Ez a boldogság! Ő legalább is azt hiszi ...
De ezt egy másik, nem hallja, észre sem veszi.

Pénz! Pénz! Hidd el, csak ez, mi téged boldogít!
Balgák, a lelki bajokon mit sem segít!
A vagyon, a hírnév, a dicsőség, a nő?
Egy csinos férfi, talán egy szép szerető?

A vagyon elúszik, a dicsőség lehanyatlik,
Az öröknek hitt szerelem lángja is kialszik.
Lótás, futás az élet, keressük, kutatjuk,
A boldogságot sehol ... sehol nem találjuk.

Kergethetsz álmokat, kergethetsz vágyakat ...
Mire észbe kapsz már mind, mind elillannak.
Röpke szellő máris szétfújja sebtibe ...
Nem marad utána semmi, de semmi se.

Az emberek miért a nagy világban keresik?
A boldogság pedig közel van, itt bennünk rejlik.
Állj meg, nézz magadba, ismerd meg önmagadat!
Szíved, lelked, mely őrzi a boldogságodat!

Tárd ki lelkedet, figyeld a dobbanó szívedet!
A boldogság az örök, határtalan SZERETET!
Mellyel csordultig megtelik a szíved,
Ez a boldogság! Ez mindig megmarad neked!

Adhatsz belőle bárkinek, s bármennyit,
Szívedből ki nem fogy, sőt egyre gyarapszik.
Ki lelkiekben gazdag, szeméből sugárzik a szeretet.
Ő az, kinek nem kell keresnie, a boldogság az ÉLET!



NAGYNÉNÉMHEZ

Mielőtt e földi létből eltávozom,
Ica néném tőled szépen elbúcsúzom.
Anyám mellett, anyám Te voltál,
Sokszor, jaj, de sokszor vigasztaltál.

Átölelted vállam, felemelted az állam,
Biztattál, hogy keressem, keressem a vágyam.
Utat mutattál a kereséshez,
Erőt adtál sokat a reményhez.

Egymást ritkán, nagyon ritkán láttuk,
Én itt laktam, Te valahol másutt.
Nem szakadt meg köztünk a kötelék,
Erős volt bennünk a rokoni vér.

Levélben igen gyakran felkerestél,
Ruhát és cipőt csomagban küldtél.
Azt hitted erre van csak szükségem,
A szeretet, mi hiányzott nekem!

Ne adtál volna semmit, nem kívántam,
Alamizsnáért soha nem kódultam!
Más vagyok, tudom egész más, mint ti voltatok,
Ezt a másságot megérteni nem tudtátok!

S most, hogy nincs anyám, szükségem lenne rád ...
Egyet gondoltál és tőlem elfordultál!
Nem az ajándékok, miután vágyom,
Az édes szó, ami után sóvárgom!

Becsuktad a szíved és a házad ajtaját,
Nem találom meg soha sem már annak kulcsát.
Nincs erőm hozzá, hogy azt keressem,
Szomorú nélküled az életem!

Beborult az ég, a felhő oly sűrű,
Szívemben a fájdalom is keserű.
Cseng, még most is cseng-bong a fülem,
Mondtad: Mit akarsz te éntőlem?

Egyet kattant a távolban a telefon,
A könnyem kicsordult, elakadt a hangom.
Néma homály vett hirtelen körül,
Üres lettem egyszerre itt belül!

Nem kell félned tőlem, értek én a szóból,
Kitérek örökre, hidd el az utadból.
Sóhajom hozzád el nem hallatszik,
Víg napom elszállt, s lehanyatlik.

Nem mondod már többé: " Kicsi Marikám! "
Nem tudom miért haragudtál meg rám?
A meglazult fonalat most eltépem,
Nem marad más semmi, csak az emlékem.

Nem láthatom a szemed, nem foghatom a kezed,
Ica nénikém semmit nem mondok én már neked!
Arra kérem könyörgőn az én drága jó Istenem,
Több boldogságot adjon neked, mint adott nekem!