Két esőcsepp

Beborult az ég. Szürke, vastag esőfelhők eltakarták a napot. Késő délutáni sötétség lepte el a tájat. Még a szél is feltámadt. Félelmetesen zúgott. A fák hajladoztak ide-oda. A madarak sietve menekültek fészkeikbe, ereszek alá. Már érezni lehetett a levegőben az eső illatát.
-- Mindjárt esni fog az eső. -- állapította meg egy copfos hajú leányka.
Az ablakhoz lépett és turcsi orrát nekinyomta az ablaküvegnek. Így nézett ki a borongós égre, figyelte, milyen gyorsan kergeti a szél a felhőket.
-- Lóg a lába az esőnek. -- jegyezte meg a kislány mamája.
S mintha igazolni akarná magát az idő, hirtelen megnyíltak a felhő csatornái és nagy cseppekben megeredt az eső.
Potty, potty, hallotta a kislány, amint földre értek az esőcseppek. Egyre sűrűbben koppantak. Szinte már zuhogott. Kis patakokba verődtek és folydogálni kezdtek lefelé az udvar enyhe lejtőin.
-- Mama -- szólt hátra Évike. -- bugyborékos eső esik.
-- Akkor sokáig fog esni. -- mondta az asszony.
-- Kipp-kopp, kipp-kopp. -- hullt az eső.
Egyszer a kislány észrevette, hogy két esőcsepp, mintha ejtőernyővel ereszkedne le, olyan lassan ért földet. Ez a két esőcsepp nem olyan volt mint a többi. Amikor földet értek, azon nyomban két furcsa lénnyé változtak. Ámulva meresztette szemeit a leányka.
-- Ufólények. -- suttogta csodálkozva.
Bizony azok voltak. Két zöld kis ufólény érkezett a messzi távolból, valamelyik bolygóról, esőcsepp formájában a földre. Óvatosan körülnéztek. Megfogták egymás kezét. Egy kicsit bizonytalanok voltak. Nem tudták, hova tovább?!
Évike csörtetve futott ki az esőbe. Futás közben kapta magára az esőkabátját.
-- Ugyan hova futsz ebben a szakadó esőben? -- kiáltott utána a mamája.
De a kislány nem állt meg. Sebesen szaladt ki az udvarra. Kint egy pillanatra megtorpant, de akkor felfedezte az űrlényeket, amint még most is tanakodtak, hogy mit is csináljanak. Évike melléjük lépett, s lehajolt hozzájuk:
-- Gyertek, bújjatok a köpenyem alá. -- szólt hozzájuk kedvesen, s kinyújtotta feléjük a kezét.
A két kis lény azon nyomban esőcseppé változott. Évike szomorúan csóválta meg copfos fejét:
-- Kár, hogy nem akartok velem megismerkedni. Igazán szomorú vagyok, hogy el akartok menni. Szívesen lennék a barátotok.
S ekkor a két esőcsepp ismét visszaváltozott zöld űrlényekké.
-- Nem tudunk ellenállni a barátságos szavadnak. -- szólt az egyik zöldecsdke. -- Azt hittük, bántani fogsz minket. Mi is szívesen leszünk a barátaid.
A kislány szíve hevesen dobogott örömében. Óvatosan felemelte a törékenynek látszó jövevényeket és az esőkabátja alá rejtette őket.
-- Így ni. S most bemegyünk, mert már majdnem bőrig áztam.
-- Mit kerestél kint ebben az időben? -- kérdezte tőle a mama. Nagyon furcsállotta, hogy a lánya kiment.
-- Csak megnéztem, mennyire esik az eső. -- füllentette a kislány, azzal gyorsan a szobájába ment. Becsukta maga után gondosan az ajtót. Előbújt a kabát alól a két kis ufólény, s Évike kérdésére válaszolva, hogy honnan, hogyan jöttek, mindent elmeséltek.
-- Mi egy gyönyörű bolygón élünk. -- kezdte az egyik zöldecske a bemutatkozást. -- Városunkat hatalmas, égig érő hegyek, tiszta vizű tengerek veszik körül. Sokan, nagyon sokan vagyunk. A mi népünk fejlett nép. Már régóta próbálunk az emberi lényekkel kommunikációt teremteni, de ti nem engeditek. Azt hisszük, féltek tőlünk és talán nem akarjátok elhinni, hogy mi létezünk. Mi tudjuk, hogy nemcsak a ti bolygótokon van élet, hanem több bolygón is. Ugyanis a többi bolygón élő élőlények jó barátságban élnek velünk. Eljönnek hozzánk és mi is meglátogatjuk őket. Ti nagyon szépek vagytok! -- fejezte be beszédét.
A kislány tágra nyílt szemmel hallgatta kis vendégét.
-- Először jártok nálunk? -- kérdezte.
-- Oh, nem. Már voltunk itt többször is a szüleinkkel. De egyedül most jöttünk először.
Évike is sokat mesélt az emberekről, szüleiről, az iskoláról. Az ufólények érdeklődve hallgatták.
-- Gyere vacsorázni! -- hívta édesanyja a kislányt.
-- Azonnal megyek! -- kiáltott ki a szobából Évi. -- Ti mit vacsoráztok? Hozzak az enyémből? -- kérdezte a vendégeit.
A két lény elővett egy-egy dobozt, melyben valami golyócskák voltak.
-- A mi ennivalónk ez, de szívesen megkóstoljuk a tiéteket.
-- Maradjatok itt kérlek benneteket, s fogok hozni kenyeret, szalámit és teát. -- ígérte Évike.
Hamar bekapta a vacsoráját. Kistányérra tette a maradékot.
-- Mi ez? -- kérdezte tőle csodálkozva a mama. -- Miért nem eszed meg? Miért viszed be a szobádba?
-- Most nem vagyok éhes, majd később megeszem. -- felelte a kislány és sietett vissza a zöldecskékhez.
Azok furcsa fintorokat vágva csipegették a kenyeret és a szalámit.
-- Finom -- mondták --, de megfájdul tőle a hasunk.
Sokáig beszélgettek, míg végül a kislány elálmosodott, lecsukódtak a szempillái. A házban elaludtak a többiek is.
Az ufólényeknek nem kellett más, azonnal felfedező útra indultak a lakásban. Bebarangolták a szobákat, fürdőszobát, konyhát. Mindent megtapogattak, kipróbáltak, mindenre kíváncsiak voltak. Kiöntötték, kicserélték a fűszeres dobozok tartalmát. S mint, akik jól végezték dolgukat, visszaváltoztak esőcseppekké és elindultak hazájukba.
Reggel felébredt Évike és szomorú lett, hogy nem találta kis barátait. Alig akart hozzányúlni a reggelijéhez.
-- Legalább a teádat idd meg. -- kérte mamája.
Évike szájához emelte a teás csészét, kortyolt belőle egyet, de prüszkölt is nyomban.
-- Hú mama, cukor helyett sót tettél bele!
-- Az nem lehet! -- tiltakozott az asszony.
Pedig így volt. A kislány segítségével átnézték a fűszereket.
-- Mi történt itt? Ki művelte mindezt? -- sopánkodott a mama, amikor felfedezték, hogy egyetlen dobozban sem az van, ami rá van írva.
Évike elmesélte kalandját az ufólényekkel és sokáig, nagyon sokáig emlegették őket.