A bosszú

Átélte-e már közületek valaki is a magány, az elhagyatottság borzalmas érzését? Nincs, aki szeretettel végig nyalogasson. Nincs, aki futkosson, játsszon veled. Én éreztem mind ennek a hiányát, pedig még csak egy pici kutya vagyok.
Volt édesanyám, akihez bújhattam ha fáztam, aki édes, meleg tejjel szoptatott, aki nedves nyelvével tisztogatta, rendbe tartotta bozontos bundámat.
Volt és most nincs, mert elütötte egy hatalmas autó. Napokig nem mozdultam el mozdulatlan teste mellől.
Orrommal bökdöstem.
-- Mama kérlek nézz rám! Éhes vagyok, adj ennem!
De ő nem fogadott szót nekem, csak feküdt és feküdt. Ekkor valami furcsa, szomorú érzés töltötte el kicsi szívem. Minden porcikámban remegni kezdtem. Halkan, hosszasan vonyítottam. Megértettem, hogy mamám soha nem fog már nyalogatni engem, soha nem fog már megetetni.
Éhes voltam. Nagyon éhes voltam. Szinte szédültem az éhségtől és alig volt jártányi erőm. Csak vonszolni tudtam magam, de mennem kellett, hajtott az életösztönöm.
-- Ennivalót kell keresnem. -- nyöszörögtem.
Nem jutottam messze, amikor egy kisfiú hajolt le hozzám, karjaiba vett:
-- Mi a baj, te szegény kicsi kutyus? Éhes vagy? Elhagyott a gazdid?
Kedvesen beszélt hozzám. Puha kezével végig-végig simított a fejemen. Félnem kellett volna tőle, hiszen anyám arra tanított, hogy idegeneket gyanakodva kell nézni, meg kell ugatni, s néha a fogainkat is használni kell, hogy megvédjük magunkat.
De belül azt súgta valami: -- Ez a kisfiú nem bánt téged, talán még enni is kapsz tőle.
Így amennyire tudtam hozzábújtam, kedves arcát végignyaltam.
-- Enni kérek szépen. -- nyüszítettem türelmetlenül.
-- Gyere, hazaviszlek és adok enni. -- mondta a fiú. -- Csak az a baj, hogy anyukámék,
félek nem engedik meg, hogy kiskutyám legyen. Bár te olyan aranyos vagy, téged talán megszeretnek. Addig is, míg beszélek velük, elduglak a fészerbe.
Úgy is tett. Kényelmes helyet készített számomra a fészer sarkába és finomabbnál finomabb ennivalót hozott nekem titokban. Boldog voltam. Egyre ritkábban jutott eszembe anyám. Nagyon megszerettem kisgazdámat. A szülei is befogadtak engem.
-- Nem tudunk ellenállni ennek a gyönyörű kiskutyának. -- mondták, amikor megláttak.
Amikor csak lehetett, mindig a gazdim mellett voltam. Követtem mindenhová. Elkísértem az iskolába s addig, míg ő odabent a betűket és számokat tanulta, én türelmesen vártam a kapuban. El nem mozdultam volna onnan a világ összes kincséért sem. Nyomában lépkedtem, ha játszani ment, vagy sétálni a ligetbe.
-- Elválaszthatatlanok. -- mondogatták a pajtásai.
Így sétáltunk együtt a ligetben akkor is, amikor egy nyúlánk, hosszú hajú fiú lépett oda hozzánk.
-- Nézd, milyen szép bélyegem van. -- mutatta kisgazdámnak. -- Űrhajó van rajta. Van pénzed? Száz forintért neked adom.
Kicsi gazdim szeme felragyogott, de hirtelen elszomorodott: -- Oh, de szép! Sajnos nincs annyi pénzem.
-- Ha szeretnéd ezt a bélyeget, szerezz pénzt és a tiéd lesz. -- mondta neki a nyúlánk fiú.
-- Megpróbálom, várj itt. -- s gazdim már futott is haza, még rólam is megfeledkezett. Loholtam utána. Nem tetszett nekem ez az idegen fiú. Kutyaösztönöm óvatosságra intett:
-- Légy résen, rosszban töri a fejét.
S bizony ösztönöm nem csalt meg. A gazdikám olyan dolgokat művelt, amit azelőtt nem tett volna meg. A szemem láttára csent el pénzt anyukája pénztárcájából, hogy több és több bélyeget vegyen.
Nem tudom miért, de éreztem, hogy nagy baj van. Rabja lett a bélyegeknek és mennél több bélyege volt, arca egyre sápadtabb lett. Szemei beesettekké, fénytelenekké váltak.
-- Miért nem eszel kisfiam? -- kérdezte tőle édesanyja.
-- Nem kívánok semmit. -- felelte csendesen gazdám, s puff ..., leesett a székről.
Szirénázva jött a mentő. Kicsi gazdimat hordágyra fektették és betették az autóba. Fel akartam ugrani hozzá, de ellöktek, nem engedték.
Elindult sebesen a mentő, én utána, de egyre nőtt és nőtt közöttünk a távolság. Fájdalmas vonyításba kezdtem. Újra átéltem a magány, az egyedüllét fájdalmas érzését. Hiányzott kisgazdám simogató keze, kedves, becéző szava. Nem találtam a helyem. Futkostam az udvarban fel s alá, míg végül kiugrottam a kapun.
-- Nem bírom tovább, világgá megyek! -- határoztam el. -- Nem tudtam hazajön-e valamikor is az én gazdim?
A ligetben találtam magam, s abban a pillanatban eszembe jutott a nyúlánk, idegen fiú. Kicsi gazdám akkortól változott meg, mikor ezzel a fiúval találkozott. Ősi kutya ösztönöm működésbe lépett.
-- Ez a hosszú hajú fiú okozta gazdikám betegségét!
Orrom hirtelen megtelt a nyúlánk fiú szagával. Minden ízemben őt éreztem.
-- Meg kell találnom és meg kell büntetnem! -- vakkantottam egy jó nagyot és attól kezdve kerestem, kutattam a ligetben.
Ott strázsáltam reggeltől estig. Éjjel bebújtam vackomba és korán reggel kimentem a ligetbe.
-- Gyere kutyuskám egyél. -- kínáltak otthon ennivalóval, s bár nagyon éhes voltam, a szemem is kopogott az éhségtől, de el nem fogadtam semmit. Elfordítottam a fejem, s elfutottam.
-- Nem ehetek, mert félek, hogy kimegy az orromból a gazfickó szaga. Szimatoltam a levegőbe kint a ligetbe, szaglásztam az utat és egyszer egész közelről éreztem a bélyeges fiú szagát. Felemeltem a fejem és ott állt előttem. Épp egy copfos kislánynak kínálta színes, veszedelmes bélyegeit.
Nem kellett több nekem, szemeimet elöntötte a vér. Fogcsikorgatva, dühösen ugrottam a mellének. Hanyatt esett. Ijedtében kalimpált a lábaival a levegőben. A bélyegei szanaszét repültek.
-- Engedj el te kutya! -- kiáltott rám.
-- Soha! -- s fogaimat a vállába nyomtam. -- Soha! Meglakolsz a gazdimért! -- bosszúért lihegtem.
Felfigyeltek a járókelők.
-- Mit művel ez a kutya! Még széttépi azt a szerencsétlen fiút! -- kiáltották és odafutottak.
Szatyorral, esernyővel ütöttek, de nem engedtem el a zsákmányomat.
-- Hívjatok rendőrt! -- morogtam a fogaim közül. -- Rendőrt!
S az emberek mintha megértették volna. Valaki rendőrt hívott. Akkor elengedtem, nem szívesen, a fiút. A rendőr a bélyegekre nézett.
-- Kutyuska, te egy veszedelmes egyént fogtál el! -- kiáltott fel.
-- Azt bizony. -- csóváltam a farkam. -- A bélyegekkel beteggé tette kicsi gazdimat.
A nyúlánk fiú megkapta méltó büntetését, legszívesebben én büntettem volna meg. Bár azt hiszem, a fogaim örök nyomot hagytak a vállain.
Gazdikámat az orvosok meggyógyították. Újra együtt vagyunk és én nagyon vigyázok rá.

A kismuzsikus

Állítom nekem volt a legdrágább nagyim a világon.De nemcsak a legdrágább,hanem a legszebb is volt.Hosszú, egészen a derekáig érő, hófehér haját, minden este megengedte, hogy fésülgessem.
Szemeiből kedvesség,szeretet sugárzott felém.Nem is emlékszem rá,hogy egyszer is megszidott volna,pedig lett volna miért,mert szüleim szerint csintalanságért nem igen kellett a szomszédba mennem,volt bennem két gyereknyi is.

Alig múltam három éves,Egyes betűket bizony még elég selypesen ejtettem ki.Úgy,hogy igencsak kellett rám figyelnie annak,akihez éppen magyaráztam valamit.

No,emlékszem,egy szép tavaszi délelőttön,így szólt hozzám nagyi:
-- Andriskám,kicsi unokám,gyere velem. -- azzal görbebotjára támaszkodva,elindult szobája felé.Félszemmel sandított rám,hogy követem-e?
Követtem biz én,már,hogyne követtem volna,mikor ilyen kedves invitálás után szobája szekrény fiókjaiból mindig előkerült valami finomság,vagy valami csodálatos tárgy,amivel nagyon jót lehetett játszani.
Jól sejtettem most is.A szobába érve,nagyikám leült a szekrény előtt álló kis zsámolyra,botját a falhoz támasztotta és kihúzta a középső fiókot.
Árgyilus szemekkel néztem minden mozdulatát.Érdekes fiókok voltak ezek.Mennél többet húzogattuk,s mennél több mindent vettünk ki belőle,annál több lett benne.Mintha valami bűbájosság lengene körülötte,ami újra és újra feltölti.Mikor azt hiszed már üres,hát uramfia,megint,ha kihúzod,telis-teli van mindenféle dolgokkal.

Így volt ez most is.Ahogy nagyi kotorászott benne,kivett belőle egy gyönyörű,fényes,fából készült valamit.Szólni sem tudtam,csak néztem,néztem:
-- Mi ez nagyikám? -- ocsúdtam fel.
-- Ez,Andriskám -- simogatta végig csontos, vékony ujjaival nagy szeretettel a csodát--,ez hegedű.Még szegény nagyapádé volt.Legyen a tiéd.--azzal felém nyújtotta.
De még mielőtt kivehettem volna a kezéből,így folytatta:
-- Nem játék.Hangszer.
-- Hangszer?Nem játék?-- csodálkoztam,s mi tagadás nagyot csalódtam.-- Ha nem játék,akkor minek ez nekem?Nem is kell!-- Leengedtem a kezem.-- Tedd vissza nagyi a fiókba.
--Azt akarod mondani,ha nem játék,nem kell? -- s csengő hangon felnevetett.
--Olyan az én nagyim, mint egy tündér,aki még a gondolatom is kitalálja!-- gondoltam,de hangosan csak ennyit sóhajtottam:-- Ha nem lehet vele játszani,nem kell!
-- Ki mondta,hogy nem lehet játszani?O,kis unokám,ezen lehet csak igazán gyönyörűségest játszani!
Na,most már aztán igazán,úgy összezavarodtam,mint a Balaton vize,ha a hullámait felborzolja az erős szél.
-- Nem játék és mégis lehet vele játszani?
Vághattam olyan buta képet értetlenségemben,hogy egy kis majom is okosabban nézhet,mert nagyim ismét hallatta tiszta,csengő kacagását:
-- Zenét,kicsi lelkem, zenét lehet rajta játszani.Megtanítalak.--azzal elővett a fiókból egy hosszú micsodát,amit először pálcának hittem,de mint kiderült az a hegedűhöz tartozik,a neve:vonó.
-- Ha a vonót húzogatod a hegedű húrjain,csodálatos muzsikát lehet elővarázsolni.--magyarázta nagyi.
-- Hű a mindenit!Ha megtanulom,hogyan kell húzogatni azt a micsodát,ezen a másik micsodán,varázsló leszek?
Ez már aztán tetszett nekem!
-- Nagyi kezdjük el!-- mondtam lázas izgalommal.
S elkezdtük.Eleinte hiába húzogattam a hosszú vonót ide-oda a húrokon,vagy meg sem szólalt,vagy ha megszólalt,olyan rettenetes nyivákolós hangot adott,hogy a Mirci cicám begörbítette ijedtében a hátát,felborzolta szőrét és fújt,mint a kovácsok fújtatója keresztapám műhelyében.
Nagyikám,a drága,türelmes volt.Százszor-ezerszer kezembe igazította a vonót,az állam alá tette a hegedűt:
-- Így Andriskám.Így.
Olyan erős volt bennem a vágy, hogy varázsló legyek,nem adtam fel a tanulást,nem untam meg.Azt nem mondom, hogy a második év vége felé,nem folydogált a szemeimből az elkeseredés könnye:
-- Hát ilyen nehéz kivarázsolni ebből a hegedűből a zenét?
-- Menni fog.--biztatott ilyenkor szeretettel nagyi.-- Menni fog.
S valóban mire hat éves lettem,a hegedű egyre szebben és szebben szólt.Egy-egy délutánon összejöttek a faluból a vendégek,s hallgatták az én muzsikámat.Bólogattak,dicsértek.
Rettentő büszke voltam,de nagyim csak a fejét csóválta:
-- Így mindenki tud cincogni ezen a hegedűn.
-- De miért nem tetszik? --kérdeztem--,hisz mindenki dicsér!
Szomorúan ingatta fejét jobbra-balra:
-- Nem szívből szól.Andriskám,akkor lesz igazán szép,ha a szívedből szól a zene.
Értetlenül néztem rá:
-- Ha a szívemből szól?De nagyi,én a két kezemmel hegedülök és nem a szívemmel!
-- Ez a baj.Majd ha a szíved hegedül,az egészen másképpen fog szólni.Az a muzsika mindent beragyog,az könnyeket csal az emberek szeméből.--magyarázta nekem olyan halkan, hogy alig értettem.

Egy szomorú reggelen nagyikám nem kelt fel többé.Kivittük a temetőbe.Lelke elment megkeresni nagyapát.Biztosan elmondja neki,hogy nekem adta a hegedűt,tanított hegedülni,de nem sikerült,a muzsikám üresen cseng.
Lehajtott fejjel,lelkemben nagy szomorúsággal baktattam haza a temetés után.Egyenesen a szobámba mentem.Kezembe vettem a hegedűt,nagyapa drága hegedűjét.Állam alá helyeztem.Rátettem a húrokra a vonót és lehelet finoman húztam rajta.A szemem elhomályosította a fájdalom könnye.Nem láttam a kottát,s mégis,csodálatos muzsika zengett a hegedűből.
Éreztem,hogy nem a kezem alól szól a zene,mely betöltötte a kisszobám,túl ment a falakon,ki a kis temetőbe.
Elhallgattak a madarak,megállt a szél,nem suhogtak a fák koronái.Csend volt,csak az én muzsikám zengett,egyre erőteljesebben,egyre bátrabban.
Nem a kezem játszotta a gyönyörű dallamot,hanem a szívemből jött a zene.
Sírt a hegedűm.
Ekkor értettem meg,mire gondolt nagyi.Ekkor éreztem,ez az igazi muzsika.
Sírt a hegedűm.
Kimentem az utcára,ki a térre és hegedültem.
Az emberek megálltak.Az ablakok kinyíltak és körülöttem mindenki könnyes szemmel, megrendülten hallgatta a hegedű csodálatos játékát.
Játszottam nagyikám ajándékán,valóban játszottam.
S a szívemből hegedültem,s ragyogott körülöttem a tér,ragyogott az emberek arca,s ragyogott felettem nagyikám és nagyapa lelke.

Felhőcske

Történt egyszer fenn a magas égen, hol a Nap, a Hold, a csillagok és a felhők élnek, hogy nagyot nyújtózva, minden tagját alaposan megropogtatva, felébredt álmából felhő papa. Kinyitotta szemeit, lepillantott a földre és nagyon elszomorította, amit ott látott.
-- Ejha mama, rettentően elaludtam. Miért nem ébresztettél fel? Bánt a lelkiismeret a fák, a virágok, rétek miatt. Szenvednek a szomjúságtól. Aludtam két hónapig, s ezalatt tikkadoznak lent a földön a növények. De most gyorsan bepótoljuk a mulasztásunkat. Segíts összeterelni a felhőcskéket, a legkisebb is velünk jön, és jól megöntözzük a föld összes lakóját.
Hívogatták a kis felhőket, de azok úgy belefeledkeztek a játékba, a kergetőzésbe, hogy nem hallották szüleik hívó szavát.
-- Kérlek szellőcske, fuss el a gyerekeinkért, hozd őket haza sürgősen! -- szólt felhő mama a mellette elsuhanó szélhez.
-- Szívesen segítek. -- mondta a szellő és már libbent is, hogy összeterelje a felhő fiúcskákat és lánykákat.
Hamarosan egybe volt a nagy felhő család.
-- Gyerekeim, a földön szomjaznak az élőlények. Induljunk tehát sebesen, a szél hátán, hogy mielőbb locsoljuk meg őket. -- adta ki az indulásra a parancsot felhő papa. -- Mindegyikőtöknek tele van a vödre? Mert sok víz kell.
-- Tele! Tele! -- kiabálták a felhőcskék, csak úgy mennydörgött a hangjuk.
Az emberek reménykedve kapták fejüket az ég felé, bár felhőt még nem láttak az égen, de a zivatar hangja mintha már megütötte volna a fülüket.
Összekapaszkodtak szorosan egymás mellé a felhők. A szél felduzzasztotta két orcáját és akkorát fújt, hogy a felhők gyors iramban száguldoztak az égen.
Amikor az erdők, kertek, rétek fölé értek, megdöntötték vödreiket és az összes vizet rájuk zúdították.
Boldogan szívták magukba a növények az éltető, friss vizet. Lelógó ágaikat a magasba lendítették a fák, csüggedt, hervadozó fejeiket felemelték a virágok. Felfrissült, felélénkült a földön minden. Még a madarak is vidámabban énekeltek.
Így locsolták meg a felhők a tájakat a földön.
-- Visszavonulhatunk. -- mondta felhő papa. -- Kifogytunk a vízből, de nyugodt vagyok most már, mert odalenn minden üde lett.
Szót fogadtak a felhő gyerekek. Visszafelé lassabban mentek, nevetgéltek, tréfálkoztak. Az egyik kis felhő lányka picit leszakadt testvéreitől. Lenézett az alatta elterülő tájra és egy magas fa alatt észrevett egy kis virágot, aki szomorúan tekintett fel az égre.
-- Miért búsulsz kis virág? -- szólt le hozzá a felhőcske. -- Hiszen most öntöztünk meg benneteket bőségesen.
-- Nekem sajnos nem jutott víz. -- sírdogált a kis virág tikkadtan. -- A fa dús koronája felfogta előlem a vizet. Szomjas vagyok, és ha nem kapok inni, el is száradok.
A felhő lányka megsajnálta a kis virágot. Fogta a vödrét és felfordította, hogy megitassa a szomjazó virágot, de a vödörből csak pár csepp víz hullt le a virágra.
-- Sajnos nincs több víz a vödrömben. De várj csak! -- szólt a felhőcske -- azonnal elfutok a tenger fölé és hozok neked vizet.
Ment is nagy sebbel-lobbal. Még a szüleinek is elfelejtett szólni a nagy sietésében. A tenger fölé érve így szólt a napocskához:
-- Melegen süss kérlek napocska, had párologjon a tenger vize, teljen meg a vödröm. Meg kell még locsolnom egy kis virágot, mert különben elhervad szegény.
Sütött is a nap, hét ágra szórta a sugarait. Hamarosan meg is telt a felhőcske, csak úgy duzzadt a sok víztől.
Vissza is repült a kis virág fölé és alaposan megöntözte.
Felhő papa megszámolta a gyerekeit, hogy mind megvannak-e.
-- Egy lánykám hiányzik. -- mondta rémülten felhő mamának. -- Vajon hol szakadt el tőlünk? Ti várjatok itt rám, én visszafordulok és megkeresem.
Vissza is fordult tüstént és nemsokára meg is látta a felhőlánykát, aki épp az utolsó csepp vizet szórta a kis virágra. Már messziről kiabált rá
Az emberek ijedten néztek az égre, amint meghallották dörögni azt.
-- Ilyen hamar visszafordult a felhő? Milyen haragos, jaj, csak nehogy felhőszakadás legyen!
Odaért felhő papa a lánya elé.
-- Azt mondtam visszavonulunk, te nem hallottad? -- mennydörgött mérgesen.
-- De igen hallottam. -- felelte felhőcske. -- Papa, papa kérlek ne haragudj rám, nem engedetlenségből maradtam le, hanem egy kis virágnak nem jutott víz, s azt locsoltam meg.
-- Igen -- kiáltott fel a virág felhő papának --, ez az igazság! Nekem hozott vizet. Megmentette az életemet.
Felhő papa haragja le is csillapodott rögvest. Sőt megdicsérte kislányát, amiért jót cselekedett.
-- Azért szólhattál volna. -- borzolta meg felhőcske fejét dorgálóan, de egyben kedvesen. -- No gyerünk a többiekhez.

A nagyképű egér

Volt egyszer, innen nagyon messze, valahol a nagyon magas hegyen túl, volt egy népes egérfalu. Úgy hívták, hogy Egérfalva.

Élt ebben a falucskában, annak is a legközepén, egy nagy pocakú, hosszú bajszú egér. Azért volt akkora pocakja, mert az étvágya olyan volt, mint egy feneketlen hordó. Mindent gyorsan lenyelt, ami a kezébe került. Nem hiszitek el, de még a rongyot, papírt is szerette. No azért a kedvence finom, ízletes sajt volt. Egy ültő helyében akár egy egész kerek sajtot meg tudott enni.
Ha meglátta az asztalon a lyukacsos sajtot, rögtön folyni kezdett a nyála.
-- Fogadjunk, hogy mind megeszem! -- mondta társainak.
Az egerek körbejárták, méregették az óriás sajtot.
-- Az lehetetlen! -- cincogták hitetlenkedve. -- Te ezt nem tudod megenni. -- s ingatták a fejüket.
-- Nem-e? -- pöffeszkedett a kövér, pocakos egér. -- Ezt figyeljétek! -- azzal leült, kezébe vette a márványos sajtot, fel sem szeletelte, csak rágcsálta nagy élvezettel.
Körbeállták a társai és tátott szájjal lesték a pocakos mutatványát. Volt is mit nézniük!

A pocakos egérke csak tömte, gyömöszölte a szájába a sajtot, mindaddig, míg a legkisebb morzsája is el nem fogyott. Akkor nyelt utoljára még egy nagyot, két kezével végig simított terebélyes pocakján.
-- Mutassátok meg, hogy ti mit tudtok! -- szólt a körülötte álló egerekhez. -- Gyertek ki velem evőversenyre!
Egérfalva minden ifjonc egere versenyre kelt a kövér, pocakos egérrel. Hősiesen küzdöttek a porondon. Hegyes fogaikkal gyorsan rágcsálták a sajtot, a kolbászt, de a győztes minden alkalommal a dagi egér lett. Az evőversenyen Egérfalván a pocakos egérnek már nem akadt párja, mindenkin túltett a sok és gyors evésével. A többi egérnek megfeneklett a gyomra.
A sok győzelem nagyképűvé tette az egeret. Egész nap szétterpesztett lábbal pöffeszkedik kis háza tornácán és gúnyolódik a legyőzött egereken.
-- Nincs merszetek kiállni ellenem mi?
Társai elkerülték, nem szerették a kérkedő, gúnyolódó egeret.
-- Bárcsak lenne valaki, aki le tudná győzni! -- sóhajtották. -- Az lenne az igazi. Legalább letörne ez a nagy beképzeltsége. Lenéz bennünket, szerinte csak az a valaki, aki sokat eszik.
Egy nap, amikor épp megint lustán elterült a tornácán és versenyre invitálta társait, feltűnt Egérfalva kapujában egy vékony, rettentő sovány egér. Vándortarisznyája a vállára volt vetve, egy botra kötve. Ahogy lépkedett, tarisznyája ide-oda lengett a bot végén. A vándor vígan fütyörészett.
Amikor odaért a kövér egér házához és meglátta a tornácon az egeret, meglendítette széles karimájú kalapját és barátságosan köszönt.
-- Szép jó napot!
-- Neked is vándor. Mi járatban vagy errefelé?
-- Csak úgy sétálgatok.
-- Nincs kedved kiállni velem versenyre? Aki többet tud enni, az a győztes. -- kérdezte a vándortól a pocakos reménykedve, hogy újra versenyezhet. -- Itt Egérfalván nincs már ellenfelem. Mindenkit legyőztem. -- mondta hangjában sok-sok kérkedéssel.
Széles mosoly terült el a sovány egér arcán.
-- Ezt a nagyképű egeret megleckéztetem! -- gondolta magában. Hangosan így szólt. -- Nagyon szívesen összemérem veled az erőmet.
Azzal fellépett a tornácra. Vándorbotját a tarisznyával együtt a falnak támasztotta. Kalapját a feje búbjára tolta, ing ujját könyökig tűrte és leült az asztalhoz, szembe a házigazdával.
-- Mit eszünk? -- kíváncsiskodott.
-- Sajttal kezdjük. -- válaszolt az egér és már hozta is az ínycsiklandozó sajtokat. Kerek volt mind a kettő, mint a hold.
-- Hű, ha! Nyitotta tágra szemeit a vándor.
-- Csak nem tántorodsz vissza a versenytől? -- ijedt meg a pocakos.
-- Azt már nem, attól nem kell tartanod. -- felelte gyorsan a másik. -- Ha tudnád, milyen éhes vagyok, ma még egy falatot sem ettem.
Hamar híre szaladt Egérfalván, hogy akadt egy vándor egér, aki kiáll evőversenyre a pocakossal. Összefutottak az egerek. A nagy hírre mindenki abbahagyta a munkáját, csak hogy lássák az érdekesnek ígérkező versenyt. Körbefogták akét, versenyre felkészült egeret. Felmásztak a tornác tartóoszlopára. Volt egér, aki az ereszcsatornára mászott, hogy még jobban lássa, hogyan kűzd a két egér.
-- Ez az egér olyan sovány, hogy zörögnek a csontjai. -- súgták egymás között az egerek. -- Ez ugyan nem tud sokat enni, le nem győzi a pocakost! Pedig megérdemelné, hogy egy kicsit letörnék már a szarvát.
Ha hiszitek, ha nem, Egérfalva összes lakója a vándor egérnek szurkolt.
-- Rajt! -- adta meg a jelt a versenyre a bíró.
Felkapta a pocakos egér a hatalmas sajtot és kapkodva enni kezdett.
A sovány, vándor egér nem kapkodott, nem sietett. Szép lassan mélyesztette a sajtba hegyes fogait és élvezettel, ízlelve a finom sajtot, rágcsálta.
A kövér egérnek egy-két pillanat múlva eltűnt a sajt a gyomrába. Elégedetten vigyorogva dőlt hátra a székén, s szokásához híven, két kezével simogatta megtömött hasát.
Gúnyosan nézte a vendégét, aki még csak a fele sajtot fogyasztotta el, s aki kedélyesen állta a gúnyos pillantást.
-- Lassan a testtel pajtás! -- gondolta. -- A végén mosolyogj majd így.
Szomorúan álltak Egérfalva egerei.
-- Jól hittük, ez az egér ugyan le nem győzi a pocakost.
Azonban, amikor a sovány egér összeszedte és lenyelte a kerek sajt utolsó morzsáját is, így szólt:
-- No pajtás, hol a következő sajt, vagy talán kolbásszal folytatjuk?
Mindenki meglepődve kapta fel a fejét, még azok is visszafordultak, akik azt hitték, vége a versenynek s lassan indulni készültek, vissza a munkájukhoz.
A kövér egér szó nélkül felállt, s mindkettőjüknek hozott egy-egy szál kolbászt. Letette az asztalra.
Megnyalta a szája szélét a vándor egér, felvette a kolbászt és nyugodt tempóba, könnyedén tüntette el a pocakjába.
A pocakos is legyűrte a másik szál kolbászt és megijedt, mert látta, hogy az ellenfelének meg sem kottyant se a sajt, se a kolbász, ő meg már úgy érezte, hogy menten szétdurran.
A sovány vándor felállt. Körbejárta a tornácot, rámosolygott, sőt rá is kacsintott a körülötte álló, bámészkodó egerekre. Visszaült a helyére.
-- Jöhet a következő fogás. -- szólt a kövér egérhez, aki nagy nyögések közepette állt fel és hozta a füstölt hurkát. Bánta már, hogy olyan kapkodva evett.
-- Úgy látszik, most az egyszer egerére akadt a nagy hős! -- mondta örvendezve Egérfalva egyik lakója, s a többiek egyetértően bólogattak.
Úgy bizony, ez volt az igazság. Mint egy krumplis zsák, úgy dőlt ki a versenyből a nagyképű egér.
A vándor könnyedén győzte le.
-- Tudod pajtás, jegyezd meg, amit mondok, lassan járj, tovább érsz. -- azzal felvette vándorbotját és vígan fütyörészve folytatta útját.
A pocakos egér úgy megcsömörlött a sok ételtől, hogy napokig egy falat, nem sok, de annyit sem tudott lenyelni.

A vadgalamb

A vadgalamb mama és papa nagy-nagy szeretettel és türelemmel költötte ki kis fiókáit. A pelyhes, ügyetlen fiókák erőtlenül emelgették fejüket a kényelmes fészekben, de hangjuk annál erősebb volt. Éles hangon követelték a finom csemegét, a különféle magokat.
A vadgalamb szülők reggeltől-estig felváltva keresték és vitték a fészekhez a csőrükben az eleséget, hogy minél előbb nagyra nőjenek fiókáik. Így hamarosan fel is cseperedett a két vadgalamb csemete. Pihéiket tollak váltották fel.
-- Itt az ideje -- szólt vadgalamb papa --, hogy repülni tanítsuk őket.
Úgy is lett, elkezdték az oktatást.
-- Üljetek ki szépen a fészek szélére -- kérte a kis galambokat papa --, s onnan figyeljétek, hogyan terjesztjük szét és emelgetjük szárnyainkat anyátokkal.
A fiókák ki is ültek a fészek szélére és tágra nyílt szemekkel nézték, apjuk, anyjuk minden mozdulatát. Szerettek volna már ők is magasba emelkedni, ráfeküdni a tiszta levegőre és repülni ... repülni a kéklő ég alatt. Szerettek volna már szétnézni a kerek világban.
-- No, megfigyeltétek a szárny mozgásainkat? -- kérdezte vadgalamb papa, amint leszállt melléjük a fészekre. -- Ha igen, akkor próbálgassátok ti is.
A két fiókának nem kellett kétszer mondani. Nagy szárnycsapásokba kezdtek, majd kilökték egymást a fészekből.
-- Jól van, ügyesek vagytok. -- dicsérte meg őket a papa. -- Most pedig ki a fészekből!
Vadgalamb mama félelemtől reszketve nézte gyermekeit.
-- Jaj, csak le ne essenek! -- sóhajtozott.
-- Nem kell őket félteni. -- nyugtatta párját vadgalamb papa. -- Nézd milyen ügyesek!
S valóban a kis vadgalambok egyre bátrabban szelték szárnyukkal a levegőt, egyre magasabbra emelkedtek
. A szülők ott keringtek körülöttük. Magyaráztak nekik:
-- Így, így. Jól csináljátok. De most már vissza a fészekbe, mert elfáradtok. Később újra repülhettek.
A két fióka, bár még szívesen röpködtek volna, szót fogadtak és visszaszálltak pihenni a fészkükbe.
Papa, mama elmentek ennivalót keresni. A kis galambok egyedül maradtak.
-- Én repülgetek még egy kicsit, már megpihentem. Csodálatos dolog a repülés! -- szólt az egyik fióka.
S még mielőtt testvére figyelmeztette volna, hogy szüleik megtiltották, nem hagyhatják el a fészküket, a vadgalamb fióka ki is repült a fészekből s irány a kék ég. Repült, repült. Egyre távolabb került a biztonságot nyújtó otthontól.
Csak repült, repült, de egyszer csak elfáradtak szárnyai és zuhanni kezdett lefelé. Egyenesen bele egy magas villanyoszlop tetején lévő gólyafészek közepébe. Ráesett egy kis gólya fiúra.
-- Na, hát te, hogy kerülsz ide? -- csipogott túl az ijedségen a kis gólya.
A vadgalamb gyerek az ijedségtől először nem tudott megszólalni, de pár perc után elmondta, hogy szülei tilalma ellenére kirepült a fészekből és most potty ..., idepottyant.
Mire a gólya mama és gólya papa hazaérkezett, csőrükben a rúgkapáló békával, ami a kis gólya kedvenc csemegéje, addigra a fiókák barátságot kötöttek a vadgalamb fiókával.
A gólya szülőknek is elmondta a kis jövevény, hogyan került ide.
Gólya mama ingatta fejét jobbra-balra, közben hol egyik lábára, hol a másikra állt.
-- Amíg megtanulsz rendesen repülni, itt maradsz. -- mondta, és attól kezdve testvériesen megosztották a fiókák között az ennivalót.
A vadgalamb, mivel éhen nem maradhatott, meg kellett szoknia a furcsa eleséget.
Minden nap több időt töltött a galamb fióka repüléssel. Sokat gyakoroltatták a repülést vele a gólyák.
Hát ahogy a kis galamb repült ide-oda, egyszer egy hegyes karmú vércse lecsapott rá, hogy elfogyassza ebédre.
Igen ám, de gólya papa sem volt rest. Utána repült a tolvaj vércsének.
Hosszú csőrével jó nagyot koppintott annak fejére és így kiáltott rá:
-- Engedd el azt a kis fiókát!
A vércse megrémült a harcias gólyától, s bár rettentő éhes volt, elengedte zsákmányát.
Gólya papa hazavitte a rémült fiókát a gólyafészekbe. Pár napig ki sem lehetett mozdítani onnan.
-- Nem repülök, mert félek! -- csipogta és elbújt gólya barátai mögé.
Türelmesen nyugtatták gólyáék, míg el nem felejtette rémes kalandját a vércsével. Hamarosan megtanult rendesen repülni. A finom és bőséges ennivalótól jól megerősödött.
Akkor gólya mama hangos kelepelésbe kezdett és szétkürtölte a levegőbe, hogy ki vesztette el a fiókáját, mert náluk van egy kis jövevény, aki keresi szüleit.
Meghallotta vadgalamb papa a nagy kelepelést, aki pont arra repült. Azonnal odaszállt és boldogan vitte haza megkerült fiát.

A nap

A Napnak nem voltak gyerekei. Bármerre nézett, akár az égre, akár a levegőbe, akár a földre, mindenütt látta a boldog szülőket, akik vigyáztak az eleven, játszadozó gyerekeikre. Így figyelte mindig a felhők, a szellők kergetőzését. A levegőben a madarak tanították repülni a kis fiókáikat. A földön az emberek gyerekeiket leste, amint hintáztak, bújócskáztak. Az óriási erdőbe is bekukucskált és látta az állatok gyerekeit is.
Nagyon elfogta a vágy, hogy neki is legyen gyereke. Gondolkodott, hogyan valósítsa meg álmát. Elhatározta, hogy örökbe fogad gyerekeket, mert két-három gyerkőcöt szeretett volna.
Érdeklődött itt-ott, hogy ki adná örökbe a gyerekeit, de sajnos nem járt szerencsével. Nem talált egyetlen édesanyát, édesapát, aki megvált volna kislányától vagy kisfiától.
Elkeseredett a Nap, de nem adta fel. Elment a hivatalba és ott örökbe fogadott két felhő fiúcskát és egy szellő lánykát.
Boldogan vitte haza őket, fel a hatalmas, égig érő hegy tetejére. Egy nagy szobát berendezett nekik takaros gyermekbútorokkal, kényelmes fekhelyekkel és sok-sok játékkal.
Gyökeresen megváltozott a Nap élete. Majd minden percét a gyerekekkel töltötte. Vidám, gyerek kacajtól vízhangzott az egész lakás. A Nap óriás szíve csordultig volt ezelőtt is szeretettel, de most egész közelről, egész másképp érintette ez az érzés.
A kis lurkók elevenek, rettentő mozgékonyak voltak. Fáradhatatlanok. Korán reggeltől, késő estig, de sokszor még éjjel is, ha nem tudtak elaludni, kergetőztek, futkostak az égen. Összekeveredtek a többi felhővel, elvegyültek a szelek között.
Lassabban kicsinyeim! -- szólt rájuk a Nap. -- Vigyázzatok magatokra! Vigyázz Szellőcske, mindjárt megbotlasz abban a nagy sziklában, hiszen úgy száguldasz, mint egy kis csikó.
-- Papa, gyere, te is játssz velünk! -- hívták apjukat.
S a Nap, aki pedig pont delelni akart, közéjük állt és együtt játszottak.
-- Most aludj! -- bújt hozzá az egyik felhő fiú. -- Betakarlak.
S a Nap boldogan hunyta le a szemét, hogy pihenjen egy kicsit, mert úgy elfáradt a nagy játéktól. De, amikor épp elszenderedett, odaugrott hozzájuk a másik felhő fiú.
-- Én takarom be a papát! -- kiáltotta s azzal félrelökte testvérét.
No ebből azután keveredett olyan veszekedés, hogy a Napnak kellett őket megbékíteni.
-- Tudjátok mit? Ne veszekedjetek, hanem egyezzetek meg. Az egyik oldalamat az egyikőtök, a másik oldalamat a másikotok takarja be. Jó lesz így?
A fiúk beleegyeztek és szeretettel betakargatták apjukat.
Hanem ez nem tartott sokáig. Odalibbent Szellőcske és elfújta testvéreit apja elől. Azok nem voltak restek, újra és újra visszaszálltak a Nap elé.
Felnéztek az emberek az égre: -- Esni fog, vagy nem? -- kérdezték és igen furcsállották, amit látnak. Nem is sejtették, hogy a Nap gyerekei játszanak az apjukkal. Nem is sejtették, hogy másnap reggel mi okból késik a Nap a felkeléssel.
Úgy elfáradt szegény a gyerek nevelésben, hogy reggel hiába húzta fel csörgőre az órát, nem ébredt fel. S amikor felébredt végre, akkor is csak nagyon lassan vánszorgott az égen.
-- Hát soha nem lesz már dél? -- morogtak az emberek. -- Hogy milyen lassan telik ez a nap!
S a Nap nem tudta mit vállal magára, amikor örökbe fogadta a felhőfiúkat és a kis szellő lányt. Mert a gyerekekkel nem csak játszani kellett, hanem állandóan vigyázni rájuk el ne csavarogjanak, meg ne sérüljenek, egyenek eleget, tanuljanak az élet iskolájában.
Mégis a sok munka, felelősség ellenére is nagyon boldog volt a gyerekeivel a Nap, mert ő is sok szeretetet, kedvességet kapott tőlük.

Gólyavár

--Készülődjünk az utazásra. -- szólt egy reggel gólyapapa családjához, miután lenyelte az utolsó falat béka pecsenyét. -- Minden porcikám azt sugallja, hogy Magyarország felett ragyog a nap, bontják szirmaikat a tavaszi virágok, s a fák zöld köpenybe burkolóztak.
-- Jaj, de jó! -- kiáltották a gólyák lelkendezve.
Gólyamama félrehívta férjét a tengerparti sétányon
-- Beszélni szeretnék veled a fiatalokról -- kelepelte csendesen. -- Te is észre vetted, hogy a fiúnk párt választott magának. Idő kérdése csupán, hogy elénk álljanak, áldásunkat kérjék.
-- Tudom, tudom. -- bólogatott papa. -- Látom én is, mint legyeskedik a szép és kedves lányka körül.
-- Ha hazaérkezünk, lakásra lesz szükségük. -- mondta gólyamama. -- Segítenünk kell nekik, hogy a kis unokáinkat tudják hol felnevelni.
-- Igen, már én is gondolkoztam ezen. -- tűnődött gólyapapa. -- Helyet keresni a legnehezebb, az építkezés már sokkal könnyebb, de mindkettőt megoldjuk.
Hosszú, piros lábaival méltóságteljes léptekkel visszatért a fiatalokhoz. Megállt a fia mellett és így szólt hozzá, vállára téve szárnyai hegyét:
-- Fiam, hamarosan útnak indulunk a költési helyünkre. Nagyon helyes, itt volt az ideje, hogy párt választottál magadnak. Takaros menyecskének látszik. Áldásom rátok.
Irult-pirult az ifjú férj jelölt. Zavarában hol az egyik, hol a másik lábára állt, s csak hallgatott.
Gólyapapa elővett egy térképet. Szétterítette és gondosan tanulmányozni kezdte.
-- Lakóhelyről kell gondoskodni. Itt van egy távíró oszlop, egy csendes, nyugodt ház udvarán áll. -- mutatott a térképen egy fekete pontra. -- Erre kényelmes fészket lehet rakni. Ha haza érünk megmutatom és anyáddal segítünk az építkezésben.
-- Köszönöm papa. -- hálálkodott a gólyafiú.
Rövidesen fel is kerekedett a gólya csapat s elindultak a hosszú, veszélyekkel teli útra.
Szerencsésen megérkeztek Magyarországra. Itt szétváltak és mindegyik gólya megkereste az ősszel itt hagyott fészkeket. Volt dolguk elég. Javítani, takarítani és friss szénával, tollal kellett bélelni a fészkeket, hogy kényelmes legyen a költésre.
Gólyapapa elvezette családját a magas kémény tetején álló lakásukhoz. Gólyamama és az ifjú gólyalány ott maradtak rendet tenni, a két férfi pedig
szárnyra kelt megkeresni a távíró oszlopot.
-- Repülj mindig utánam -- mondta a fiának gólyapapa --, itt lesz valahol a közelben.
Pár szárnycsapás után fel is fedezte a szálfa egyenes oszlopot. Leszállt a tetejére. A fia fölötte körözött. Ebben a percben lépett ki az udvarra Lackó. Észrevette a gólyákat, örömmel üdvözölte őket és boldogan újságolta apjának, hogy fészket raknak náluk.
Nézegette az öreg gólya az oszlopot, csőrével meg is kopogtatta.
-- Na fiam -- kiáltott fel a magasba --, ugye megfelel?
-- Meg. -- válaszolt a gólyafiú boldogan. -- Hívom a párom, megmutatom neki és már hozzá is látunk a fészekrakáshoz. -- azzal elrepült.
-- De sűrgős! -- mosolygott gólyapapa, fia nagy buzgalmán, és ő is visszarepült gólyamamához, hogy segítsen felújítani a lakást.
A két fiatal gólya nagy igyekezettel még aznap elkezdték az építkezést. Hordták és rakosgatták az ágakat az oszlop tetejére.
Sem gólyapapa, sem az ifjú gólya nem vették észre, hogy ez az oszlop már hosszú-hosszú évek óta ott áll az udvar szélében, kitéve az időjárás szeszélyének, s bizony a földbe ásott része már nagyon-nagyon beteg, korhadásnak indult.
Leszállt az éj, s nagy vihar kerekedett. Hevesen fújt a szél és egy nagy reccsenés ... reccs, s kettétört az oszlop, elterült a földön.
A kelő nappal egy időben indult a megkezdett fészekhez a két gólya, s rettentően elszomorodtak, amikor meglátták, hogy kidőlt a távíró oszlop. Keserves kelepelésbe kezdtek, és keringtek, csak keringtek a kert felett.
Felébredt a nagy zajra a házban alvó Lackó. Kiszaladt az udvarra, s felkiáltott a két síró gólyához:
--Nektek meg mi a bajotok? Miért kelepeltek ilyen fülsiketítően?
-- Nagy baj ért bennünket! -- kiáltottak vissza a gólyák. -- Itt akartunk fészket rakni, már el is kezdtük tegnap, s most láttuk, hogy az éjszaka a szél kidöntötte az oszlopunkat.
-- Ne sírjatok -- mondta a kisfiú --, megkérem édesapámat és segítünk nektek. -- azzal befutott a házba. Elmondta apjának mi történt. -- Segítünk a gólyának ugye? -- kérdezte.
-- Segítünk, persze, hogy segítünk. -- felelte az apja, s már ment is ki az udvarra, nyomában Lackóval.
Ásót, lapátot fogtak. Mély gödröt ástak és felállították bele a korhadt részétől lefűrészelt távíró oszlopot. Visszatemették a földet és jól meg is taposták, hogy szilárdan álljon benne az oszlop.
-- Na ez már nem fog kidőlni. -- nyugtatta meg Lackót édesapja. -- Jöhetnek a gólyák folytatni a fészekrakást.
Jöttek is, amikor meglátták a magasba meredő távíró oszlopot. Itt voltak mind a négyen, az öregek is és a fiatalok is. Hordták, rakosgatták, fonták a gallyakat és valóságos gólyavárat építettek. Az övék volt a legszebb a faluban.
Lackó a kispadról leste, figyelte őket. Szívesen segített volna nekik, de tudta, hogy ő nincs olyan ügyes fészekrakó, mint a gólya barátai.
S amikor pár hét múlva meghallotta, fenn a gólyavárban, a pici gólyák csipogását, amint követelték szüleiktől a béka pecsenyét, örömmel telt meg a szíve, hogy az ő udvarukat választották fészekhelyül a gólyák.

A kiskakas

Türelmetlenül ült tojásain Tyúkanyó
-- Bárcsak kibújnának a kiscsibéim! -- sóhajtotta.
A nagy taréjú kakas papa is be-be szaladt az ólba és érdeklődött:
-- Van már pipi? Kikeltek már a tojásokból?
Tyúkocska a fejét rázta:
-- Csak kopognak, kopognak, de ki még nem bújtak. -- válaszolta.
Ám egyszer csak megrepedt a tojás héja, s kidugta pihés fejét a kiscsibe.
-- Csip, csip itt vagyok! Megérkeztem!
Ettől kezdve egymás után pattogtak ki a tojásból a pipikék. Volt ott sárgás, fehér, fekete, tarka, s volt egy kopasz nyakú kis kakaska.
-- Kotkodács, kotkodács, gyere papa gyorsan! -- kiáltott ki tyúkanyó a párjának. -- Megszülettek a csibéink!
Beszaladt a kakas nagy sebtibe. Szemügyre vette, számolgatta övéit. Felugrott a kerítés tetejére és büszkén kiáltotta:
-- Kukorikú, kukorikú, rám figyeljetek! Apa lettem, fiaim, lányaim születtek.
A libák, kacsák, no meg a pulykák is közrefogták, nézegették a csipogó, futkosó pici állatokat.
-- Üdvözlünk benneteket a baromfi udvarban. Érezzétek jól magatokat itt közöttünk.
Morzsa kutya is felemelte buksi fejét és a csibékre mosolygott.
-- Ezután rátok is vigyázok. -- fogadkozott.
Tyúkanyó és kakas papa együtt nevelték a pici csibéket, kik szófogadók voltak, kivéve a kis kopasz nyakú kakaskát.
Ő volt a legelevenebb. Addig míg testvérei figyeltek papájuk oktatására: -- Felugrasz a szemétdomb tetejére és jó reggelt kívánsz az ébredő tyúkoknak, kacsáknak s libáknak, így ni ... kukorikú. Nagyra nyisd a csőröd, nyújtsd ki jól a nyakad, így szépen szól a hangod -- addig a kis kakas ide-oda futkosott, kergette a lepkéket, csipkedte a kacsákat. Így a kopasz nyakú kakas nem tanult meg semmit. Se kukorékolni, se kapirgálni.
Szép színes tollú, nagy piros tarajú kakassá fejlődött. Elnézegette magát az itató víztükrében.
-- Milyen szép szál legény lett belőlem! Itt az ideje, hogy asszony után nézzek. Már ki is szemeltem magamnak egy szép fehér tollú jércikét.
Igen ám, de nem tudott udvarolni neki. Csak állt a jérce előtt sután, megszólalni sem tudott.
-- No kakaska, hagy halljam a csengő hangodat. -- szólt hozzá a kis tyúkocska. -- Kukorékolj egy nagyot.
-- Kuku ..., kuku ...-- próbálkozott a kopasz nyakú kakas, de csak rekedt hang jött ki a torkán.
Kacagtak a jércikék, kacagtak a libák, kacsák, pulykák. Még Morzsa kutya is felkapta a fejét.
-- Jaj, jaj, hagyd abba, megfájdul a fülem! -- kiáltotta.
Kakas testvérei is csúfolták szegény kopasz nyakút.
-- Buta vagy, nem tudsz te semmit.
Szegény kakaska bánatában elindult világgá.
Addig megyek, míg nem találok valakit, aki megtanít kukorékolni, kapirgálni. -- mondta és felröppent a kerítésre, onnan le az útra és ment, mendegélt.
Beért egy sűrű erdőbe. Ott egy magas fa alatt megpillantott egy ősz szakállú emberkét.
--Hát te mi járatban vagy erre felé kakasúrfi? -- kérdezte a vándortól a kis emberke.
A kakas szégyenkezve hajtotta le a fejét és elmondta bánatát. -- Apám tanított bennünket a testvéreimmel kukorékolni, kapirgálni, de én nem figyeltem az oktató szóra. Bánom már nagyon. Nem tudok sem kukorékolni, sem kapirgálni. Ezért vándorútra keltem, hogy találjak valakit, aki megtanít mind erre.
-- No, akkor helyben vagy -- mondta a hosszú szakállú --, nem kell tovább menned. Megtanítalak kukorékolni és kapirgálni is, de meg kell szolgálnod érte. Nálam három nap egy esztendő. Ha szorgalmasan és keményen dolgozól, cserébe megtanítalak mindenre, amit egy kakasnak tudnia kell.
-- Kiszolgálom az esztendőt. -- fogadkozott a kopasz nyakú kakasúrfi.
S úgy is volt. Reggeltől estig tette-vette a dolgot, amit az öregember rábízott, s mire eltelt a három nap, letelt az esztendő, úgy megtanult kukorékolni és a szemétdombot szétkapirgálni, hogy párja nem akadt, aki túl tett volna rajta.
Indult is hazafelé rögtön. Otthon odaállt a fehér tollú jérce elé és így szólt hozzá bátran.
-- Tyúkocska, légy a feleségem.
Nagyot nevetett a jércike.
-- Hogy mennék már hozzá egy buta kakashoz.
Odafutott hozzájuk egy nagy vörös kakas.
-- Hagy békén a jegyesem, mert velem gyűlik meg a bajod! -- s harciasan nekiugrott a kopasz nyakú kakasnak.
-- Nem úgy van az! -- állt közéjük az öreg kakas. -- Álljatok ki versenyre. Aki szebben, hangosabban tud kukorékolni, aki hamarabb szét tud kapirgálni egy szemétdombot, annak a felesége lesz jércike.
-- Így, így. Így legyen! -- kiáltoztak a baromfiudvar lakói.
Lenézően mosolygott a vörös kakas. -- Engem nem győz le ez az ügyetlen! -- azzal felugrott a kerítés tetejére és hangosan kiáltott. -- Kukorikúú!
Felugrott melléje a kopasz nyakú kakaska és csengő, tiszta hangon,
kinyújtott nyakkal, nagyra tátott csőrrel harsogta:
-- Kukorikúúú!
Elismerően bólogattak a szárnyasok.
-- Ez igen. Kopaszka sokkal szebben kukorékolt!
Mérgesen ugrott a szemétdombra a nagy vörös kakas.
-- Kapirgálásban én leszek az ügyesebb! -- s pillanatok alatt szétrúgta a szemétdombot.
A kopasz nyakú úrfi kiválasztotta a legnagyobb szemétdombot és úgy szétkapirgálta, hogy egy szál szalma nem sok, de annyi sem maradt belőle.
-- Ez igen. Kopasz nyakú lett a győztes! -- hirdette ki az eradményt kakas papa.
-- Büszke vagyok rád kopaszka. -- koppintott kedvesen a fia hátára.
-- Én is büszke vagyok rád. -- bújt hozzá a fehér tollú jércike.

Rakoncátlan szellőcske

Egyszer volt itt és ott is, sőt amott is, egyszóval hol itt, hol ott, volt egy szél család. Hatalmas, erős, félelmetes volt szélpapa. Szelíd, simulékony volt szélmama. Rengeteg gyerekük volt, akik pajkosak, vidámak voltak, de engedelmes, szófogadóak, kivéve egyet. Ez a Szellőcske rettentő rakoncátlan volt.
Sebesen libbent hol ide, hol oda. Az anyja valósággal beleszédült, ahogy futkosott utána, hogy vigyázzon rá, nehogy baja essen.
-- Állj már meg egy pillanatra! -- kiáltott rá. -- Pihenj meg egy kicsit. De a Szellőcske nem fogadott szót. Nem állt meg. Röppent erre, röppent arra.
Nagyot kacagott, amikor port fújt az emberek szemébe. Kacagott, amikor messzire repítette fejükről a kalapot. S amikor lehajoltak érte, alábújt a kalap alá és felkapta, majd arrébb újra a földre lökte. Meg nem unta a játékot a papírsárkánnyal. Kikapta a gyerekek kezéből és vitte, vitte magával fel a magasba, a hegy túloldalára.
Kiszáguldott a tó partjára. Felkorbácsolta a vizet úgy, hogy csak úgy tajtékoztak a hullámok a csónakok körül. Belekapott a feszülő vitorlába, majd gondolt egyet, átröppent a másik oldalra és arról fújta a vásznat. Így a hajó körbe-körbe forgott, a fedélzetén sikongó emberekkel.
Majd alábukott a víz alá és hirtelen felszökkenve, valóságos szökőárt rendezett.
-- Meglátod, egyszer bajt okozol magadban. -- fedte meg szélmama. -- Miért nem tudsz nyugodt, csendes lenni, mint a testvéreid?
Szellőcske csak a vállát rántotta meg feleletül és már száguldott is lefelé a dombról, felborítva közben a szénaboglyákat, az ember nagy bosszúságára.
Megelégelte egyszer szélpapa a Szellőcske rakoncátlan viselkedését. Utána eredt és elkapta fia fülecskéjét.
-- Most pedig innen el nem mozdulsz! -- mondta neki haragosan. -- Itt maradsz mellettem!
Mit tehetett Szellőcske? Ott libegett apja mellett. Nem tudta kiszabadítani fülét, apja szorításából. Nagyokat ásított unalmában.
Hanem ez a fogság nem tartott sokáig. Az apját elszólította a kötelesség. Mennie kellett szélmalmot hajtani, hogy megőrlődjön a búza lisztté a malom kerekei között.
Így elengedte Szellőcske fülét, de így szólt hozzá:
-- Nehogy rosszat halljak felőled! Menj játszani a testvéreiddel! -- azzal el is röppent nagy sebesen.
Csak erre várt Szellőcske. Még hogy játsszon a testvéreivel!?
-- Nem lehet azokkal játszani. -- motyogta szellőcske --, hiszen, ha fogócskát játszunk, soha nem tudnak megfogni, nem tudnak olyan gyorsan száguldani, mint én. Áh, unalmasak! -- s már el is viharzott a házak felé.
Pajkosan belibbent a kéménybe, füst felhőbe borítva bent az egész konyhát, majd végig süvített az udvaron. Lekapta a fehér lepedőt a szárítóról és feldobta a cseresznyefára.
-- Ejnye, ejnye Szellőcske -- fedte meg testvére, aki épp a fa ágán hintázott --, szabad ilyet művelned? Gyere inkább hintázz velem.
-- Hintázz velem, kergetőzz velem! Ti mindig csak ilyen unalmas játékokat találtok ki. -- fintorgatta az orrát Szellőcske, azzal huss, már messze is járt.
Felviharzott a hegy tetejére. Minden erejét összeszedte, nekifeszült egy hatalmas sziklának, csak úgy nyögött bele, de sikerült. A szikla kimozdult a helyéből és gurulni kezdett lefelé a hegy oldalán. Vidáman kacagott Szellőcske. Elé szállt a guruló kőnek, de jaj ... hirtelen megbotlott és megtörtént a baj. A szikla ráesett a lábára. Nagyot üvöltött fájdalmában Szellőcske és mozdulni sem tudott.
Meghallotta fia segélykiáltását szélmama. Azonnal odarepült.
Szellőcskét kórházba kellett szállítani, ahol a doktor bácsi vastag gipszet tett a lábára és megtiltotta neki, hogy felkeljen.
Szellőcske hetekig csak feküdt és feküdt.
-- Szellő sem libben. -- mondták az emberek. -- Gyönyörű időnk van.
De ez a nyugalom csak addig tartott, míg Szellőcske lába meg nem gyógyult.
Még most is röpköd és rakoncátlanságával sok bosszúságot okoz az embereknek. Azért néha jót is cselekszik: amikor a nagy melegben hűsítően simogatja homlokukat.

Két kiscsibe világgá ment

Egy hosszú szőke hajú kislánynak volt két pici sárga, pelyhes kacsája, egy hosszú nyakú, állandóan gágogó kis libája és két fehér, pihés csibéje.
Egyszerre születtek. A kislány egyformán szerette és egyformán etette őket.
Te libuskám együtt leszel a kacsákkal. -- mondta a kislány és bekerítette őket dróthálóval. Adott nekik egy kis medencébe vizet, hogy inni és lubickolni is tudjanak.
-- Pipikéim, nektek külön elkerítettem egy kis füves területet, ti itt lesztek. -- s a csipogó csibéket is ellátta gondosan.
A két csibe szépen nőtt, növekedett. Soha nem látták a kacsákat és a libát, csak a hápogást és a gágogást hallották.
-- Olyan kíváncsi vagyok, milyenek lehetnek ezek a nagyhangúak? -- mondta az egyik csibe a testvérének.
-- Én is szeretném látni őket! Talán még barátságot is kötnének velünk. -- szólt a másik csibe.
Meghallotta a kislány, mit csipog egymás között a két csibe.
-- No gyertek, odaviszlek benneteket a kacsákhoz és a libához, ha ennyire kíváncsiak vagytok rájuk. Ezután együtt lehettek. -- azzal odavitte őket a kacsákhoz.
A csibék bátran futottak a liba és a kacsák közé, barátságosan köszöntötték volna őket, de azok megelőzték a csibéket.
-- Mit kerestek ti itt? -- s jót csíptek a lábukba.
-- Csipp, csipp, ez fáj! -- csipogtak a pipikék.
A liba is odaballagott és erős csőrével belecsípett a közelebb álló csibe feje búbjába.
-- Kik vagytok?
-- Juj, ez nagyon fáj! -- sírt keservesen a csibe.
-- Fúj, de furcsák vagytok! -- hápogták a kacsák és ismét megcsípték a két pipinek a lábát.
-- Csipp, csipp.
-- Csipp, csipp. -- sírtak a csibék és hátráltak, hátráltak a kacsák és a liba elől, egészen a kerítés tövéig. Ott lekuporogtak és moccanni sem mertek.
A hangos kacsák és a liba is megunták a vendégeket, odatotyogtak az itatóhoz és beleugráltak a vízbe.
-- Most mindjárt belefulladnak a vízbe! -- súgta az egyik csibe.
-- Meg is érdemlik -- mondta a másik --, kegyetlenek! Jól összecsipkedtek bennünket. Csak úgy sajog a fejem és a lábam.
A kislány mindebből semmit sem vett észre. Játszott a pajtásaival. Nem hallotta meg csibéi segélykiáltását. Pedig azok szegények egyre jobban csipogtak, mert a kacsák újra rájuk támadtak.
Egyszer észrevettek a kerítés alatt egy ici-pici lyukat. Azonnal kibújtak rajta és rögtön elhatározták, világgá mennek bánatukban.
El is indultak. Alig tudtak a magas fűben lépkedni. Hát, ahogy így bukdácsoltak lassan előre, egyszer csak beborult az ég. Villámlani, dörögni kezdett és megnyíltak az ég csatornái. Mintha dézsából öntötték volna, úgy zuhogott az eső.
A két vándor ijedten bújt egy nagy lapulevél alá, mely védelmet nyújtott nekik az eső ellen.
Amikor elállt az eső és kisütött a nap, a csibék újra útnak indultak. Hol lépkedtek, hol meg futottak és egyszer csak hopp ..., az elől menő csibe hirtelen eltűnt, mintha a föld elnyelte volna.
-- Csipp, csipp, hova lettél? -- kiáltott a testvére. A következő lépésnél ő is hopp ..., eltűnt egy lyukba.
Zuhant, zuhant lefelé és nyekk ..., lehuppant egy tágas szoba közepébe, egyenesen a testvére mellé.
-- Hol vagyunk? -- néztek egymásra ijedten.
-- A szobámban. -- lépett a helyiségbe a vakond. -- Örülök, hogy meglátogattatok.
A két kiscsibe szétnézett a földalatti lakásba. A vakond meghívta őket vacsorára. Ettek finom gilisztát és lárvákat.
-- Aludjatok nálam, s majd reggel folytatjátok világ körüli utatokat. -- mondta kedvesen a kis hirtelen jött vendégeinek a vakond.
A csibék elfogadták a vakond szívélyes meghívását, ott éjszakáztak.
Másnap reggel a vakond kivezette a csibéket a föld tetejére, elbúcsúzott tőlük és visszabújt a várába.
A csibe testvérek pedig úgy döntöttek, hogy már eleget láttak a világból és inkább hazamennek.
Így ért véget a nagy kalandos útjuk.

Anya csillaga

Hol volt, hol nem volt, ott, hol a kurtafarku malacka túrt, volt egyszer egy fiúcska.
Boldogan élt, éldegélt szüleivel a zöld színű, állandóan hullámzó tenger partján egy szép, takaros, tiszta házikóban.
A fiúcska édesapjával, csónakkal kievezett naponta a tengerre, és halásztak. Ilyenkor sok-sok mesét hallott a delfinekről, akik barátságos, játékos halak, a cápákról, akik között vannak olyanok is, amelyek megtámadják az embereket.
-- Még a mi csónakunkat is felborítják? -- kérdezte a kisfiú, s elcsuklott a hangja félelmében.
-- Az orra hegyével ha megbillentené -- válaszolt a férfi -- már fel is borulnánk. Vagy a farkával egy csapással ketté tudná törni ezt a törékeny csónakot. De nem kell félned -- borzolta meg fia szőke haját az apa --, ebben a tengerben nincsenek emberevő cápák.
Otthon édesanya mosott, takarított, főzött. Mire a halászásból éhesen hazaértek, már az asztalon gőzölgött a finom ebéd.
-- Itt a kedvenc ételetek. Gyertek gyorsan. -- mosolygott az asszony, s csókot adott övéinek.
A fiúcska is és apa is boldogan ölelték meg a takaros, piros arcú, kedves fiatalasszonyt, s jó étvággyal kanalazták a gőzölgő levest.
-- Ez igen. -- nyelt egy nagyot a kisfiú. -- Ilyen finomat még soha nem ettem.
-- Az már biztos, nekem is ízlik. -- toldotta meg apa.
Édesanya piros orcája még jobban kipirult örömében a nagy dicséretre.
Így éltek vidámságban, szeretetben.
Egy este kint sétált a fiúcska édesanyjával a tengerparton. Az égen millió csillag hunyorgott, ragyogott.
-- Anya, nézd, az a fényes az az én csillagom! -- mutatott fel az égre a kisfiú. -- A te csillagod melyik?
Egyik kezével átölelte az asszony kisfia vállát, a másik kezével a magasba mutatott:
-- Ott az én csillagom a tiéd mellett közvetlen. Látod? Nincs olyan fényes, mint a tiéd, de azért az is ragyog.
-- Gyönyörű! kiáltott fel boldogan a fiúcska.

Egyszer megbetegedett a fiatalasszony. Orvost hívtak, aki megvizsgálta. Gyógyszert írt neki, de egyre csak csóválta a fejét:
-- Pihenésre van szüksége -- mondta --, és gondos ápolásra. -- azzal elment. -- Holnap újra eljövök. -- szólt vissza az ajtóból.
Apa és fia éjjel-nappal ott ültek az ágya mellett és féltő gonddal vigyáztak a nagy betegre, akinek lassan lehervadt a piros szín a két orcájáról, sápadt lett, szeme lázasan csillogott, hangja egyre csendesebbé vált, mosolya pedig egyre bágyadtabbá.
A fiúcska összeszorult torokkal figyelte édesanyja nehéz légzését. Szíve megtelt szomorúsággal, félelemmel.
-- Nagy baj van. -- mondta édesapja egy este, könnyes szemmel. -- Kicsi fiam, nagy baj van. Anya egyre betegebb lesz. A doktor bácsi és mi is mindent megteszünk, hogy meggyógyuljon, de azt hiszem nincs már remény.
Ölébe húzta a gyermeket, aki fejét apja mellére hajtotta és keserves zokogásra fakadt.
Kinyitotta szemét anya és gyengéden rámosolygott a síró kisfiúra:
-- Ne sírj kicsim, ne sírj! a csillagom leesik az égről. -- sóhajtotta és lecsukta nehéz szempilláit.
A fiúcska hirtelen leugrott apja öléből és törtetve futott ki az udvarra. Felnézett az égre. Megtalálta a saját csillagát és mellette édesanyja csillagát is felfedezte. De jaj! Mily furcsa, az a csillag alig pislogott!
-- Jaj, de halványan világít! -- sóhajtott fájdalmasan, és abban a pillanatban lehullt az égről, egyenesen a kisfiú lába elé.
Ijedten lépett hátra a gyermek és rosszat sejtve szaladt vissza a házba.
Anyja mozdulatlanul, hófehéren feküdt az ágyban, apja zokogva térdelt előtte, a kezét szorongatva.
-- Nem! Nem! -- kiáltott keservesen a fiúcska. -- Nem engedem! -- azzal kirohant az udvarra és felkapta a halvány fényű csillagot és hatalmas erővel a magasba lendítette.
Fel, fel egészen az égig, a többi csillag közé, oda a helyére, az ő csillaga mellé.
Könnyein keresztül nézte, hogy fent marad-e a csillag, vagy újra lehull a földre. De a csillag ott maradt, s a gyermek úgy látta egyre erősödik a fénye, egyre fényesebb lesz.
Bement a szobába, átölelte édesapja görnyedt vállait és csendesen így szólt:
-- Ne sírj apa. Most már meggyógyul anya. Visszadobtam az égre a lehullt csillagot és ismét fényesen ragyog.
Abban a pillanatban halvány mosoly jelent meg a beteg asszony szája körül. Megrebbent a szempillája és előtűnt alóla gyönyörű kék szeme, mellyel szeretettel nézett hol férjére, hol pici gyermekére.
-- Itt vagyok -- suttogta -- és nem hagylak el benneteket soha.

A sas és a kakukkfióka

GYengül a tél ereje. A hideg, erős szél lassan mérséklődik. Megpróbál még lendíteni magán egy-egy erősebb lökéssel, de ereje elhagyja. Mint a madár, aki elfárad a hosszú repüléstől és elernyeszti szárnyait, hogy megpihenhessen, a viharos szél is elengedi magát. Már éppen csak lengedez, míg végül teljesen elül, átadja helyét a gyenge, langyos, tavaszi szellőnek.
A komor felhők is feladják. Szétnyílnak és megengedik, hogy a nap sugarai melengetően simogassák a földet.
Erre aztán felébred a természet. A fák nyújtózkodnak akkorát, hogy rügyeik megpattannak és egy-kettőre zöld fátyollal borítják be a kopasz ágaikat. A madarak boldogan trilláznak, köszöntik a csodálatos tavaszt. Vígan röpködnek a friss levegőben, s nézelődnek, keresik a helyet a fészekrakáshoz.
Így tett a sas madár is. Keringett s keringett az erdő felett, míg kiszemelt egy sudár fát. Annak az ágai közé megkezdte a fészek építését.
Nagy gonddal rakosgatta a vékony, száraz ágakat. Fonta, erősítette minden oldalról a fészket. Végül utolsó simításként illatos szénával bélelte, amelyre még puha tollakat is terített.
-- Elkészültem a fészekrakással. -- nézegette munkája gyümölcsét. -- Itt az ideje, hogy tojással rakjam meg.
Úgy is volt. Ott csillogott a napfényben a három, szeplős tojás a fészek közepében.
Nem így tett a kakukk. Nem foglalkozott ő fészek építéssel.
-- Még mit nem! -- csipogta. -- Csak nem töltöm az időmet ilyen badarsággal. Meg aztán türelmem sincs hetekig a tojásokon ülni. Még mit nem! -- azzal ide-oda röpködött. Keresgélt, hol talál kész fészket, s ha meglátott a magasból egyet, leszállt a közelében. Kileste, mikor hagyja a gazdája üresen, s abban a pillanatban odalibbent és bepotyogtatott egy tojást. Így látogatott meg több fészket. Hol vadgalamb fészekbe, hol sas fészekbe rakott egy-egy tojást, s mint aki jól végezte dolgát, tovarepült, magára hagyva tojásait.
-- Kikeltik helyettem. Nekem nincs több dolgom velük.
A nagy sas ráült a tojásaira, hogy forró testével melengesse azokat. Nem vette észre, hogy egy kakukk tojás is ott lapul alatta. Pár hét múlva a kis fiókák csőrükkel kopogtatni kezdték belülről a tojás héját.
-- Mama, itt vagyunk! -- csipogták a tojásból.
Megdobban sas mama szíve örömében.
-- Gyertek csak, gyertek, nagyon várlak benneteket.
Hamarosan ki is bújtak a tojásból a kis fiókák. Csak egy tojásból nem bújt elő senki.
-- Hát te miért nem jössz már ki? -- kopogtatta meg gyengéden a csőrével a tojást a sas. -- Úgy látszik nem kaptál elég meleget. Mit tehetek? Türelmesen melengetem még. -- s ráült a tojásra.
A három fióka ott csipogott körülötte.
-- Mama, éhesek vagyunk!
Odaszólt a sas mama a fészek közelében tollászkodó sas papának:
-- Ugyan kérlek, ugorj már el, és hozz a kicsiknek egy pár hernyót. Én kikeltem még ezt az egy tojást.
Míg a papa élelem után nézett, kipattant az utolsó tojás héja is és előbújt belőle a gyámoltalan madár fióka.
-- Különös -- nézegette a mama fiókáját --, ez valahogy nem olyan, mint a többi.
De azután el is felejtkezett róla. Gondosan etetgette, ápolta fiókáit, egyforma szeretettel. A legéhesebb és a legnagyobb hangú az utolsó fióka volt.
-- Furcsa -- mondogatták egymásnak a sas szülők --, elválik a többitől ez az utolsó fióka.
Egyszer, amikor a fiókák egyedül maradtak, mert mama, papa élelem után néztek, arra repült egy idegen sas madár. Éles szeme felfedezte a magukra hagyott kis madarakat, és köztük azt a furcsa fiókát.
-- Ni, ni, ha jól látom, az ott egy kakukk ivadék! -- azzal lecsapott a fészekre és elragadta a rémülten csipogó madár fiókát.
Pont akkor tért haza sas mama, szájában tekergődzött egy kövér, zöld hernyó.
Meglátta az idegen sast, aki elrabolta egyik fiát. Bedobta sebtében a fészekbe a hernyót, és a tolvaj után vetette magát. Mikor utolérte, így kiáltott rá:
-- Add vissza a fiamat!
-- Ugyan már, miért vagy úgy oda, hiszen ez nem sas, hanem kakukk fióka. -- válaszolt az idegen sas.
-- Hát ezért volt olyan furcsa. -- gondolta sas mama, de meghallotta kétségbeesett csipogását a rabló csőrében, a kis madárnak. Anyai szíve megtelt szeretettel és féltéssel. -- Ő az enyém! -- vijjogta. -- Én keltettem ki! Add vissza! -- azzal éles csőrével neki esett az idegen betolakodónak.
Az ijedtében kiejtette csőréből a fiókát és elmenekült. Sas mama elkapta a vergődő madárkát még mielőtt a földre zuhant volna. Gyengéden csőrébe vette és visszarepült vele a fészekhez.
Egyforma türelemmel tanítgatta a négy fiókát repülni. Később magyarázta nekik, hol és hogyan kell megkeresni és elkapni a hernyókat, egereket, pockokat.
Történt egyszer, hogy a négy fióka ismét egyedül volt a fészekben. A repülés tudományát még nem igazán sajátították el. Felügyelet nélkül nem hagyhatták el a fészket. Ott játszottak szófogadóan a puha tollak között, amikor arra kúszott nesztelenül egy éhes óriás kígyó.
-- Itt a finom ebédem! -- sziszegte halkan a csúszómászó.
Megrémültek a fiókák. Összebújtak ijedtükben és dobogó szívvel várták, mi lesz most?
A kakukk fiókának eszébe jutott, hogy sas mama milyen szeretettel nevelgette, etetgette őket, őt is, pedig már tudta, hogy ő nem sas. Elhatározta gyorsan, hogy ha kell az élete árán is megmenti hálából testvéreit.
Ezért égtelen csipogásba kezdett. Kiabált, visított, ide-oda ugrált a fészek szélén.
Úgy meglepődött ezen a harcias kitörésen a kígyó, hogy ijedten húzta vissza kitátott száját.
-- Gyere csak! -- kiabált a kis kakukk fióka. -- Nem engedem, hogy elvidd a testvéreimet! -- s pici, gyenge csőrével belecsípett a kígyó fejébe.
Meghallotta sas mama a hangos, kétségbeesett csipogást.
-- Valami baj lehet otthon. -- gondolta és sebes szárnycsapásokkal igyekezett otthona felé. Már a magasból felfedezte a fiókáira leselkedő veszedelmet.
-- Álnok kígyó! -- kiáltotta. -- Ne fend az én fiaimra a fogad! -- azzal zuhanó repüléssel egyenesen a kígyó felé tartott, aki tekergőzve menekült a felbőszült anya elől.
Boldogan simogatta a bátor, önfeláldozó kis kakukk fiókát sas mama, aki így akarta meghálálni, hogy kikeltette és felnevelte őt a sas.