Hol volt, hol nem volt, ott, hol a kurtafarku malacka túrt, volt egyszer egy fiúcska.
Boldogan élt, éldegélt szüleivel a zöld színű, állandóan hullámzó tenger partján egy szép, takaros, tiszta házikóban.
A fiúcska édesapjával, csónakkal kievezett naponta a tengerre, és halásztak. Ilyenkor sok-sok mesét hallott a delfinekről, akik barátságos, játékos halak, a cápákról, akik között vannak olyanok is, amelyek megtámadják az embereket.
-- Még a mi csónakunkat is felborítják? -- kérdezte a kisfiú, s elcsuklott a hangja félelmében.
-- Az orra hegyével ha megbillentené -- válaszolt a férfi -- már fel is borulnánk. Vagy a farkával egy csapással ketté tudná törni ezt a törékeny csónakot. De nem kell félned -- borzolta meg fia szőke haját az apa --, ebben a tengerben nincsenek emberevő cápák.
Otthon édesanya mosott, takarított, főzött. Mire a halászásból éhesen hazaértek, már az asztalon gőzölgött a finom ebéd.
-- Itt a kedvenc ételetek. Gyertek gyorsan. -- mosolygott az asszony, s csókot adott övéinek.
A fiúcska is és apa is boldogan ölelték meg a takaros, piros arcú, kedves fiatalasszonyt, s jó étvággyal kanalazták a gőzölgő levest.
-- Ez igen. -- nyelt egy nagyot a kisfiú. -- Ilyen finomat még soha nem ettem.
-- Az már biztos, nekem is ízlik. -- toldotta meg apa.
Édesanya piros orcája még jobban kipirult örömében a nagy dicséretre.
Így éltek vidámságban, szeretetben.
Egy este kint sétált a fiúcska édesanyjával a tengerparton. Az égen millió csillag hunyorgott, ragyogott.
-- Anya, nézd, az a fényes az az én csillagom! -- mutatott fel az égre a kisfiú. -- A te csillagod melyik?
Egyik kezével átölelte az asszony kisfia vállát, a másik kezével a magasba mutatott:
-- Ott az én csillagom a tiéd mellett közvetlen. Látod? Nincs olyan fényes, mint a tiéd, de azért az is ragyog.
-- Gyönyörű! kiáltott fel boldogan a fiúcska.
Egyszer megbetegedett a fiatalasszony. Orvost hívtak, aki megvizsgálta. Gyógyszert írt neki, de egyre csak csóválta a fejét:
-- Pihenésre van szüksége -- mondta --, és gondos ápolásra. -- azzal elment. -- Holnap újra eljövök. -- szólt vissza az ajtóból.
Apa és fia éjjel-nappal ott ültek az ágya mellett és féltő gonddal vigyáztak a nagy betegre, akinek lassan lehervadt a piros szín a két orcájáról, sápadt lett, szeme lázasan csillogott, hangja egyre csendesebbé vált, mosolya pedig egyre bágyadtabbá.
A fiúcska összeszorult torokkal figyelte édesanyja nehéz légzését. Szíve megtelt szomorúsággal, félelemmel.
-- Nagy baj van. -- mondta édesapja egy este, könnyes szemmel. -- Kicsi fiam, nagy baj van. Anya egyre betegebb lesz. A doktor bácsi és mi is mindent megteszünk, hogy meggyógyuljon, de azt hiszem nincs már remény.
Ölébe húzta a gyermeket, aki fejét apja mellére hajtotta és keserves zokogásra fakadt.
Kinyitotta szemét anya és gyengéden rámosolygott a síró kisfiúra:
-- Ne sírj kicsim, ne sírj! a csillagom leesik az égről. -- sóhajtotta és lecsukta nehéz szempilláit.
A fiúcska hirtelen leugrott apja öléből és törtetve futott ki az udvarra. Felnézett az égre. Megtalálta a saját csillagát és mellette édesanyja csillagát is felfedezte. De jaj! Mily furcsa, az a csillag alig pislogott!
-- Jaj, de halványan világít! -- sóhajtott fájdalmasan, és abban a pillanatban lehullt az égről, egyenesen a kisfiú lába elé.
Ijedten lépett hátra a gyermek és rosszat sejtve szaladt vissza a házba.
Anyja mozdulatlanul, hófehéren feküdt az ágyban, apja zokogva térdelt előtte, a kezét szorongatva.
-- Nem! Nem! -- kiáltott keservesen a fiúcska. -- Nem engedem! -- azzal kirohant az udvarra és felkapta a halvány fényű csillagot és hatalmas erővel a magasba lendítette.
Fel, fel egészen az égig, a többi csillag közé, oda a helyére, az ő csillaga mellé.
Könnyein keresztül nézte, hogy fent marad-e a csillag, vagy újra lehull a földre. De a csillag ott maradt, s a gyermek úgy látta egyre erősödik a fénye, egyre fényesebb lesz.
Bement a szobába, átölelte édesapja görnyedt vállait és csendesen így szólt:
-- Ne sírj apa. Most már meggyógyul anya. Visszadobtam az égre a lehullt csillagot és ismét fényesen ragyog.
Abban a pillanatban halvány mosoly jelent meg a beteg asszony szája körül. Megrebbent a szempillája és előtűnt alóla gyönyörű kék szeme, mellyel szeretettel nézett hol férjére, hol pici gyermekére.
-- Itt vagyok -- suttogta -- és nem hagylak el benneteket soha.
Boldogan élt, éldegélt szüleivel a zöld színű, állandóan hullámzó tenger partján egy szép, takaros, tiszta házikóban.
A fiúcska édesapjával, csónakkal kievezett naponta a tengerre, és halásztak. Ilyenkor sok-sok mesét hallott a delfinekről, akik barátságos, játékos halak, a cápákról, akik között vannak olyanok is, amelyek megtámadják az embereket.
-- Még a mi csónakunkat is felborítják? -- kérdezte a kisfiú, s elcsuklott a hangja félelmében.
-- Az orra hegyével ha megbillentené -- válaszolt a férfi -- már fel is borulnánk. Vagy a farkával egy csapással ketté tudná törni ezt a törékeny csónakot. De nem kell félned -- borzolta meg fia szőke haját az apa --, ebben a tengerben nincsenek emberevő cápák.
Otthon édesanya mosott, takarított, főzött. Mire a halászásból éhesen hazaértek, már az asztalon gőzölgött a finom ebéd.
-- Itt a kedvenc ételetek. Gyertek gyorsan. -- mosolygott az asszony, s csókot adott övéinek.
A fiúcska is és apa is boldogan ölelték meg a takaros, piros arcú, kedves fiatalasszonyt, s jó étvággyal kanalazták a gőzölgő levest.
-- Ez igen. -- nyelt egy nagyot a kisfiú. -- Ilyen finomat még soha nem ettem.
-- Az már biztos, nekem is ízlik. -- toldotta meg apa.
Édesanya piros orcája még jobban kipirult örömében a nagy dicséretre.
Így éltek vidámságban, szeretetben.
Egy este kint sétált a fiúcska édesanyjával a tengerparton. Az égen millió csillag hunyorgott, ragyogott.
-- Anya, nézd, az a fényes az az én csillagom! -- mutatott fel az égre a kisfiú. -- A te csillagod melyik?
Egyik kezével átölelte az asszony kisfia vállát, a másik kezével a magasba mutatott:
-- Ott az én csillagom a tiéd mellett közvetlen. Látod? Nincs olyan fényes, mint a tiéd, de azért az is ragyog.
-- Gyönyörű! kiáltott fel boldogan a fiúcska.
Egyszer megbetegedett a fiatalasszony. Orvost hívtak, aki megvizsgálta. Gyógyszert írt neki, de egyre csak csóválta a fejét:
-- Pihenésre van szüksége -- mondta --, és gondos ápolásra. -- azzal elment. -- Holnap újra eljövök. -- szólt vissza az ajtóból.
Apa és fia éjjel-nappal ott ültek az ágya mellett és féltő gonddal vigyáztak a nagy betegre, akinek lassan lehervadt a piros szín a két orcájáról, sápadt lett, szeme lázasan csillogott, hangja egyre csendesebbé vált, mosolya pedig egyre bágyadtabbá.
A fiúcska összeszorult torokkal figyelte édesanyja nehéz légzését. Szíve megtelt szomorúsággal, félelemmel.
-- Nagy baj van. -- mondta édesapja egy este, könnyes szemmel. -- Kicsi fiam, nagy baj van. Anya egyre betegebb lesz. A doktor bácsi és mi is mindent megteszünk, hogy meggyógyuljon, de azt hiszem nincs már remény.
Ölébe húzta a gyermeket, aki fejét apja mellére hajtotta és keserves zokogásra fakadt.
Kinyitotta szemét anya és gyengéden rámosolygott a síró kisfiúra:
-- Ne sírj kicsim, ne sírj! a csillagom leesik az égről. -- sóhajtotta és lecsukta nehéz szempilláit.
A fiúcska hirtelen leugrott apja öléből és törtetve futott ki az udvarra. Felnézett az égre. Megtalálta a saját csillagát és mellette édesanyja csillagát is felfedezte. De jaj! Mily furcsa, az a csillag alig pislogott!
-- Jaj, de halványan világít! -- sóhajtott fájdalmasan, és abban a pillanatban lehullt az égről, egyenesen a kisfiú lába elé.
Ijedten lépett hátra a gyermek és rosszat sejtve szaladt vissza a házba.
Anyja mozdulatlanul, hófehéren feküdt az ágyban, apja zokogva térdelt előtte, a kezét szorongatva.
-- Nem! Nem! -- kiáltott keservesen a fiúcska. -- Nem engedem! -- azzal kirohant az udvarra és felkapta a halvány fényű csillagot és hatalmas erővel a magasba lendítette.
Fel, fel egészen az égig, a többi csillag közé, oda a helyére, az ő csillaga mellé.
Könnyein keresztül nézte, hogy fent marad-e a csillag, vagy újra lehull a földre. De a csillag ott maradt, s a gyermek úgy látta egyre erősödik a fénye, egyre fényesebb lesz.
Bement a szobába, átölelte édesapja görnyedt vállait és csendesen így szólt:
-- Ne sírj apa. Most már meggyógyul anya. Visszadobtam az égre a lehullt csillagot és ismét fényesen ragyog.
Abban a pillanatban halvány mosoly jelent meg a beteg asszony szája körül. Megrebbent a szempillája és előtűnt alóla gyönyörű kék szeme, mellyel szeretettel nézett hol férjére, hol pici gyermekére.
-- Itt vagyok -- suttogta -- és nem hagylak el benneteket soha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése