A nap

A Napnak nem voltak gyerekei. Bármerre nézett, akár az égre, akár a levegőbe, akár a földre, mindenütt látta a boldog szülőket, akik vigyáztak az eleven, játszadozó gyerekeikre. Így figyelte mindig a felhők, a szellők kergetőzését. A levegőben a madarak tanították repülni a kis fiókáikat. A földön az emberek gyerekeiket leste, amint hintáztak, bújócskáztak. Az óriási erdőbe is bekukucskált és látta az állatok gyerekeit is.
Nagyon elfogta a vágy, hogy neki is legyen gyereke. Gondolkodott, hogyan valósítsa meg álmát. Elhatározta, hogy örökbe fogad gyerekeket, mert két-három gyerkőcöt szeretett volna.
Érdeklődött itt-ott, hogy ki adná örökbe a gyerekeit, de sajnos nem járt szerencsével. Nem talált egyetlen édesanyát, édesapát, aki megvált volna kislányától vagy kisfiától.
Elkeseredett a Nap, de nem adta fel. Elment a hivatalba és ott örökbe fogadott két felhő fiúcskát és egy szellő lánykát.
Boldogan vitte haza őket, fel a hatalmas, égig érő hegy tetejére. Egy nagy szobát berendezett nekik takaros gyermekbútorokkal, kényelmes fekhelyekkel és sok-sok játékkal.
Gyökeresen megváltozott a Nap élete. Majd minden percét a gyerekekkel töltötte. Vidám, gyerek kacajtól vízhangzott az egész lakás. A Nap óriás szíve csordultig volt ezelőtt is szeretettel, de most egész közelről, egész másképp érintette ez az érzés.
A kis lurkók elevenek, rettentő mozgékonyak voltak. Fáradhatatlanok. Korán reggeltől, késő estig, de sokszor még éjjel is, ha nem tudtak elaludni, kergetőztek, futkostak az égen. Összekeveredtek a többi felhővel, elvegyültek a szelek között.
Lassabban kicsinyeim! -- szólt rájuk a Nap. -- Vigyázzatok magatokra! Vigyázz Szellőcske, mindjárt megbotlasz abban a nagy sziklában, hiszen úgy száguldasz, mint egy kis csikó.
-- Papa, gyere, te is játssz velünk! -- hívták apjukat.
S a Nap, aki pedig pont delelni akart, közéjük állt és együtt játszottak.
-- Most aludj! -- bújt hozzá az egyik felhő fiú. -- Betakarlak.
S a Nap boldogan hunyta le a szemét, hogy pihenjen egy kicsit, mert úgy elfáradt a nagy játéktól. De, amikor épp elszenderedett, odaugrott hozzájuk a másik felhő fiú.
-- Én takarom be a papát! -- kiáltotta s azzal félrelökte testvérét.
No ebből azután keveredett olyan veszekedés, hogy a Napnak kellett őket megbékíteni.
-- Tudjátok mit? Ne veszekedjetek, hanem egyezzetek meg. Az egyik oldalamat az egyikőtök, a másik oldalamat a másikotok takarja be. Jó lesz így?
A fiúk beleegyeztek és szeretettel betakargatták apjukat.
Hanem ez nem tartott sokáig. Odalibbent Szellőcske és elfújta testvéreit apja elől. Azok nem voltak restek, újra és újra visszaszálltak a Nap elé.
Felnéztek az emberek az égre: -- Esni fog, vagy nem? -- kérdezték és igen furcsállották, amit látnak. Nem is sejtették, hogy a Nap gyerekei játszanak az apjukkal. Nem is sejtették, hogy másnap reggel mi okból késik a Nap a felkeléssel.
Úgy elfáradt szegény a gyerek nevelésben, hogy reggel hiába húzta fel csörgőre az órát, nem ébredt fel. S amikor felébredt végre, akkor is csak nagyon lassan vánszorgott az égen.
-- Hát soha nem lesz már dél? -- morogtak az emberek. -- Hogy milyen lassan telik ez a nap!
S a Nap nem tudta mit vállal magára, amikor örökbe fogadta a felhőfiúkat és a kis szellő lányt. Mert a gyerekekkel nem csak játszani kellett, hanem állandóan vigyázni rájuk el ne csavarogjanak, meg ne sérüljenek, egyenek eleget, tanuljanak az élet iskolájában.
Mégis a sok munka, felelősség ellenére is nagyon boldog volt a gyerekeivel a Nap, mert ő is sok szeretetet, kedvességet kapott tőlük.