Egyszer volt itt és ott is, sőt amott is, egyszóval hol itt, hol ott, volt egy szél család. Hatalmas, erős, félelmetes volt szélpapa. Szelíd, simulékony volt szélmama. Rengeteg gyerekük volt, akik pajkosak, vidámak voltak, de engedelmes, szófogadóak, kivéve egyet. Ez a Szellőcske rettentő rakoncátlan volt.
Sebesen libbent hol ide, hol oda. Az anyja valósággal beleszédült, ahogy futkosott utána, hogy vigyázzon rá, nehogy baja essen.
-- Állj már meg egy pillanatra! -- kiáltott rá. -- Pihenj meg egy kicsit. De a Szellőcske nem fogadott szót. Nem állt meg. Röppent erre, röppent arra.
Nagyot kacagott, amikor port fújt az emberek szemébe. Kacagott, amikor messzire repítette fejükről a kalapot. S amikor lehajoltak érte, alábújt a kalap alá és felkapta, majd arrébb újra a földre lökte. Meg nem unta a játékot a papírsárkánnyal. Kikapta a gyerekek kezéből és vitte, vitte magával fel a magasba, a hegy túloldalára.
Kiszáguldott a tó partjára. Felkorbácsolta a vizet úgy, hogy csak úgy tajtékoztak a hullámok a csónakok körül. Belekapott a feszülő vitorlába, majd gondolt egyet, átröppent a másik oldalra és arról fújta a vásznat. Így a hajó körbe-körbe forgott, a fedélzetén sikongó emberekkel.
Majd alábukott a víz alá és hirtelen felszökkenve, valóságos szökőárt rendezett.
-- Meglátod, egyszer bajt okozol magadban. -- fedte meg szélmama. -- Miért nem tudsz nyugodt, csendes lenni, mint a testvéreid?
Szellőcske csak a vállát rántotta meg feleletül és már száguldott is lefelé a dombról, felborítva közben a szénaboglyákat, az ember nagy bosszúságára.
Megelégelte egyszer szélpapa a Szellőcske rakoncátlan viselkedését. Utána eredt és elkapta fia fülecskéjét.
-- Most pedig innen el nem mozdulsz! -- mondta neki haragosan. -- Itt maradsz mellettem!
Mit tehetett Szellőcske? Ott libegett apja mellett. Nem tudta kiszabadítani fülét, apja szorításából. Nagyokat ásított unalmában.
Hanem ez a fogság nem tartott sokáig. Az apját elszólította a kötelesség. Mennie kellett szélmalmot hajtani, hogy megőrlődjön a búza lisztté a malom kerekei között.
Így elengedte Szellőcske fülét, de így szólt hozzá:
-- Nehogy rosszat halljak felőled! Menj játszani a testvéreiddel! -- azzal el is röppent nagy sebesen.
Csak erre várt Szellőcske. Még hogy játsszon a testvéreivel!?
-- Nem lehet azokkal játszani. -- motyogta szellőcske --, hiszen, ha fogócskát játszunk, soha nem tudnak megfogni, nem tudnak olyan gyorsan száguldani, mint én. Áh, unalmasak! -- s már el is viharzott a házak felé.
Pajkosan belibbent a kéménybe, füst felhőbe borítva bent az egész konyhát, majd végig süvített az udvaron. Lekapta a fehér lepedőt a szárítóról és feldobta a cseresznyefára.
-- Ejnye, ejnye Szellőcske -- fedte meg testvére, aki épp a fa ágán hintázott --, szabad ilyet művelned? Gyere inkább hintázz velem.
-- Hintázz velem, kergetőzz velem! Ti mindig csak ilyen unalmas játékokat találtok ki. -- fintorgatta az orrát Szellőcske, azzal huss, már messze is járt.
Felviharzott a hegy tetejére. Minden erejét összeszedte, nekifeszült egy hatalmas sziklának, csak úgy nyögött bele, de sikerült. A szikla kimozdult a helyéből és gurulni kezdett lefelé a hegy oldalán. Vidáman kacagott Szellőcske. Elé szállt a guruló kőnek, de jaj ... hirtelen megbotlott és megtörtént a baj. A szikla ráesett a lábára. Nagyot üvöltött fájdalmában Szellőcske és mozdulni sem tudott.
Meghallotta fia segélykiáltását szélmama. Azonnal odarepült.
Szellőcskét kórházba kellett szállítani, ahol a doktor bácsi vastag gipszet tett a lábára és megtiltotta neki, hogy felkeljen.
Szellőcske hetekig csak feküdt és feküdt.
-- Szellő sem libben. -- mondták az emberek. -- Gyönyörű időnk van.
De ez a nyugalom csak addig tartott, míg Szellőcske lába meg nem gyógyult.
Még most is röpköd és rakoncátlanságával sok bosszúságot okoz az embereknek. Azért néha jót is cselekszik: amikor a nagy melegben hűsítően simogatja homlokukat.
Sebesen libbent hol ide, hol oda. Az anyja valósággal beleszédült, ahogy futkosott utána, hogy vigyázzon rá, nehogy baja essen.
-- Állj már meg egy pillanatra! -- kiáltott rá. -- Pihenj meg egy kicsit. De a Szellőcske nem fogadott szót. Nem állt meg. Röppent erre, röppent arra.
Nagyot kacagott, amikor port fújt az emberek szemébe. Kacagott, amikor messzire repítette fejükről a kalapot. S amikor lehajoltak érte, alábújt a kalap alá és felkapta, majd arrébb újra a földre lökte. Meg nem unta a játékot a papírsárkánnyal. Kikapta a gyerekek kezéből és vitte, vitte magával fel a magasba, a hegy túloldalára.
Kiszáguldott a tó partjára. Felkorbácsolta a vizet úgy, hogy csak úgy tajtékoztak a hullámok a csónakok körül. Belekapott a feszülő vitorlába, majd gondolt egyet, átröppent a másik oldalra és arról fújta a vásznat. Így a hajó körbe-körbe forgott, a fedélzetén sikongó emberekkel.
Majd alábukott a víz alá és hirtelen felszökkenve, valóságos szökőárt rendezett.
-- Meglátod, egyszer bajt okozol magadban. -- fedte meg szélmama. -- Miért nem tudsz nyugodt, csendes lenni, mint a testvéreid?
Szellőcske csak a vállát rántotta meg feleletül és már száguldott is lefelé a dombról, felborítva közben a szénaboglyákat, az ember nagy bosszúságára.
Megelégelte egyszer szélpapa a Szellőcske rakoncátlan viselkedését. Utána eredt és elkapta fia fülecskéjét.
-- Most pedig innen el nem mozdulsz! -- mondta neki haragosan. -- Itt maradsz mellettem!
Mit tehetett Szellőcske? Ott libegett apja mellett. Nem tudta kiszabadítani fülét, apja szorításából. Nagyokat ásított unalmában.
Hanem ez a fogság nem tartott sokáig. Az apját elszólította a kötelesség. Mennie kellett szélmalmot hajtani, hogy megőrlődjön a búza lisztté a malom kerekei között.
Így elengedte Szellőcske fülét, de így szólt hozzá:
-- Nehogy rosszat halljak felőled! Menj játszani a testvéreiddel! -- azzal el is röppent nagy sebesen.
Csak erre várt Szellőcske. Még hogy játsszon a testvéreivel!?
-- Nem lehet azokkal játszani. -- motyogta szellőcske --, hiszen, ha fogócskát játszunk, soha nem tudnak megfogni, nem tudnak olyan gyorsan száguldani, mint én. Áh, unalmasak! -- s már el is viharzott a házak felé.
Pajkosan belibbent a kéménybe, füst felhőbe borítva bent az egész konyhát, majd végig süvített az udvaron. Lekapta a fehér lepedőt a szárítóról és feldobta a cseresznyefára.
-- Ejnye, ejnye Szellőcske -- fedte meg testvére, aki épp a fa ágán hintázott --, szabad ilyet művelned? Gyere inkább hintázz velem.
-- Hintázz velem, kergetőzz velem! Ti mindig csak ilyen unalmas játékokat találtok ki. -- fintorgatta az orrát Szellőcske, azzal huss, már messze is járt.
Felviharzott a hegy tetejére. Minden erejét összeszedte, nekifeszült egy hatalmas sziklának, csak úgy nyögött bele, de sikerült. A szikla kimozdult a helyéből és gurulni kezdett lefelé a hegy oldalán. Vidáman kacagott Szellőcske. Elé szállt a guruló kőnek, de jaj ... hirtelen megbotlott és megtörtént a baj. A szikla ráesett a lábára. Nagyot üvöltött fájdalmában Szellőcske és mozdulni sem tudott.
Meghallotta fia segélykiáltását szélmama. Azonnal odarepült.
Szellőcskét kórházba kellett szállítani, ahol a doktor bácsi vastag gipszet tett a lábára és megtiltotta neki, hogy felkeljen.
Szellőcske hetekig csak feküdt és feküdt.
-- Szellő sem libben. -- mondták az emberek. -- Gyönyörű időnk van.
De ez a nyugalom csak addig tartott, míg Szellőcske lába meg nem gyógyult.
Még most is röpköd és rakoncátlanságával sok bosszúságot okoz az embereknek. Azért néha jót is cselekszik: amikor a nagy melegben hűsítően simogatja homlokukat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése