Segítség a pillangónak

Vidáman röpköd a kék pettyes pillangó egyik virágról a másikra. A virágok boldogan tárják ki kelyhüket, szívesen fogadják a kedves látogatót. Felkínálják édes nektárjukat. A pillangó pedig hálából hordja, viszi a virágport virágról -virágra.
-- Megszomjaztam. -- mondja, s elröppent a kis, tiszta vizű tó partjára. Leszállt a sima víz felületre, - mely alig-alig fodrozódott a gyenge szellőben-, hogy csillapítsa szomját.
De abban a pillanatban arra repült egy szürke veréb, aki szintén kortyolni akart a tó vizéből és véletlenül meglökte a kis pillangót.
-- Jaj! -- kiáltott fel ijedten a lepke és a vízbe pottyant.
Alig tudott kievickélni a partra. Szárnyain a lepkepor átázott. Nem tudott repülni. Csak ült a fűben és búslakodott.
A veréb faképnél hagyta áldozatát, elrepült anélkül, hogy bocsánatot kért volna, vagy a segítségét felajánlotta volna.
-- Legalább kisütne a nap, s felszárítaná a szárnyaimat! -- sóhajtotta a szegény lepke.
De a napot eltakarta egy felhő.
Ahogy így szomorkodott a pillangó, arra repült egy villás farkú fecske. Ő is inni jött. Észrevette a fűben a kis pettyes pillangót.
-- Hát te, miért búslakodsz itt? -- érdeklődött tőle csodálkozva.
-- Vizes a szárnyam, nem tudok repülni.
-- Segíthetek rajtad? -- kérdezte a fecske sajnálkozva.
-- Ha megtennéd, hogy megkéred a napot süssön ki, nagyon hálás lennék.
A fecske azon nyomban a magasba emelkedett. Sebes szárnycsapásokkal repült a nap felé. Amikor közel ért hozzá, így kiáltott:
-- Szépen kérlek napocska, süss ki és szárítsd meg lepke barátom vizes szárnyait!
-- Szívesen megtenném, de nem tudok kibújni a felhő alól, mely eltakar. Kérd meg a felhőt, szálljon arrébb!
Ekkor a fecske így szólt a felhőhöz:
-- Felhőcske, ne takard el a napot, had szárítsa meg sugaraival a kis pillangó szárnyait!
-- Szívesen teljesíteném kérésedet, ha tudnám, de sajnos magamtól nem tudok a nap elől elszállni. Keresd meg a szellőt és kérd meg, hogy jöjjön ide és fújjon el.
-- Megkeresem a szellőt. -- mondta a fecske, azzal elrepült.
Egy magas hegy tetején meg is találta. Már messziről hallotta, hogy susognak a fák koronái.
-- Ott a szél biztos. -- reménykedett a fecske.
Úgy is volt.
-- Kérlek szellő gyere velem és fújd el a felhőt a nap elől. Akkor a nap kisüt és meleg sugaraival felszárítja a pillangó vizes szárnyait, aki újból röpködni tud egyik virágról a másikra.
-- Szívesen segítek. -- zúgta a szél, s nyomban útra kelt a fecskével.
Amikor a felhő elé ért, teleszívta magát levegővel, csak úgy dagadt a két orcája és egy hatalmasat fújt. Abban a pillanatban a felhő arrébb libbent a nap elől. A nap sugarai hét ágra ontotta melegét a földre és egy-kettőre fel is száradt a kis pillangó szárnya és már fel is röppent boldogan a fűszálról.
-- Nagyon köszönöm a segítségedet! -- kiáltott oda a fecskének.
A fecske megköszönte a napnak, hogy kisütött. A nap megköszönte a felhőnek, hogy félrehúzódott előle. A felhő meg a szellőnek köszönte meg a segítségét, amiért elfújta őt a nap elől.

A kíváncsi kutyus

Élt egy pici tacskó kutya egy zöld gyepes, virágoktól pompázó kertben. Egész nap kergette a színes pillangókat, nagyokat vakkantott jókedvében, játék közben. Kis gazdija is nagyon sokat játszott vele.
Egy bánata volt csak a kiskutyának, hogy nem látott szét a nagyvilágban. Roppant kíváncsi volt, milyen lehet odakint az élet. Hogyan járnak-kelnek az emberek?
A gyönyörű kertet, e ház lakója, magas deszkakerítéssel vette körül. Így a tacskó valóban nem láthatott túl a kerten. Fel és alá szaladgált a kerítés mellett.
-- Talán találok egy kis rést, ahol kiláthatok. -- reménykedett.
Hát, ahogy így szaladgál és keresgél, talált is egy kis kerek lyukat a kerítés egyik deszkáján. Kiesett onnan valamikor egy kis göcs. Erre a kis lyukra helyezte jobb szemét az eb, s kandikált kíváncsian kifelé. De csak a szomszéd ház kerítését látta, meg egy-egy autó suhant el az utcán. Semmi több.
-- Többet szeretnék látni a világból! -- sóhajtotta.
Egyszer beteljesedett a kívánsága. Jött a postás, hozott egy nagy csomagot. Nehéz lehetett neki, mert nem tudta a kezével becsukni a kaput. A lábával próbálkozott, de azzal sem sikerült.
-- Á, nem baj. -- dörmögte a postás --, úgyis mindjárt jövök. -- azzal résnyire nyitva maradt a kapu.
-- Ez kell nekem! -- vakkantott boldogan a tacskó, s már ki is bújt rajta. -- Végre kint vagyok! -- s elindult a hosszú utcán. Csodálkozva kapkodta a fejét ide-oda.
-- Hű, hogy itt mennyi látnivaló van!
Megnézett minden kirakatot. Megugatta a kirakatban álló játék kutyát.
-- Te sem tudsz kijönni onnan? -- nézett rá sajnálkozva. Kár, mert olyan csodálatos ez a nagy világ.
Ment, ment tovább. Nem is vette észre, de egyre messzebbre és messzebbre került otthonától. Még nagyon fiatalka volt ahhoz, hogy gondolt volna arra, haza is kellene majd találnia. Nem jegyezte meg az utat, merre kell visszamennie. Félre ugrott egy csilingelő sárga villamos elől.
-- Na, mindjárt nekem jössz és elütsz! -- vicsorított rá mérgesen a villamosra.
Ment, ment és nézelődött, észre sem vette, hogy lassan kezdett leszállni az est sötétje. Felgyulladtak a villanyfények az utcán, a kirakatokban.
-- Oh, de csodálatos! -- álmélkodott és forgott körbe-körbe a kutyus.
Egyszer azonban érezte, hogy szinte fájnak a lábai a sok gyaloglástól.
-- Nagyon elfáradtam és meg is éheztem. -- figyelt fel korgó gyomrára. -- Haza megyek. -- Körül nézett. -- De hol a haza? Merre kell mennem? -- azt bizony nem tudta szegény.
Minden porcikájában remegni kezdett félelmében, s elkezdett futni, futni.
-- Hova, hova ilyen nagy sebesen? -- kiáltott rá egy nagy bozontos kutya az egyik udvar kerítésén át.
Megtorpant a tacskó.
-- Hazafelé futnék, de úgy hiszem nem jó az irány. -- válaszolta és keserves vonyításra fakadt.
-- Hogy kerültél ide? Elszöktél a gazditól? -- kérdezte a bozontos. -- No ne sírj már, segítek neked. -- azzal egy ugrással keresztül lendült a kerítésen és odaállt a tacsi elé. -- Persze nem jelölted meg a hazafelé vezető utat, ugye? -- fedte meg a nyüszítő eltévedt kutyát. -- Tanuld meg, minden fát, minden utca sarkot meg kell jelölnöd és akkor, ha szimatolsz, könnyen visszatalálsz.
-- Én erről még soha nem hallottam. -- szipogott a kiskutya.
-- Jól van na, most hallottál és jegyezd meg jól, ne feledd. -- nyalta végig a tacsi képét új barátja. -- Nekem nagyon jó a szimatom. Ha végig szagolom a bundád, talán haza tudlak vezetni. -- azzal fejétől a farka végéig szaglászta a kutyust, majd beleszippantott a levegőbe: -- Gyere mindig utánam.
Így hamarosan ott is álltak a magas deszkakerítés mellett.
-- Itt az otthonom! -- kiáltott fel boldogan a tacskó és akármilyen fáradt volt, körbe ugrálta örömében öreg barátját.
-- No, no mindjárt fellöksz! De mond, hogy tudsz bemenni, hisz nincs nyitva a kapu, keresztül ugrani meg ezt a kerítést nem lehet.
Megszeppent ismét a kiskutya.
-- Úgy ám, hogy megyek be?! -- sopánkodott.
-- Úgy, úgy -- ugatott a bozontos --, úgy, úgy, vonyíts jó hangosan. -- és ő is rázendített.
-- Vaú, vaú-ú-ú! -- sírt a tacsi.
-- Vaú, vaú-ú-ú! Nyissatok ajtót a barátomnak. -- vonyított erősen a nagy kutya.
Felébredt a kutya sírásra a ház egész népe.
-- Hallottátok ti is? -- futott be szülei szobájába a kisfiú. -- A kapu előtt sír a kiskutyám!
Kimentek és beengedték.
-- Te csavargó, te! -- kapta fel a gazdija örömkönnyek között.
Még mielőtt megköszönhették volna a nagy bozontos kutya segítségét, amiért hazavezette az ő kíváncsi tacskójukat, az sarkon fordult és lassan elindult haza.
A házuk elé érve, könnyedén lendítette át magát az alacsony kerítésen, befeküdt kényelmes óljába és nyomban elaludt.
Álmában kellemes melegség járta át szívét, hogy jót cselekedett, hazavitt egy eltévedt, védtelen kiskutyát a gazdijának.

Béka koncert

Platy, platy, totyogott az erdei ösvényen béka papa.
Platy, platy, totyogott utána béka mama és két szép leányuk.
Hátukon cipelték minden vagyonkájukat. Béka papa a légy és szúnyog fogó hálóit, béka mama főző edényeit. A béka lánykák csillogó ruháikat, gyöngyeiket.
-- Mikor érünk már a kerek tóhoz? -- nyöszörgött a kisebbik béka lány. -- Fáradt vagyok.
Megállt béka papa, botjára támaszkodott.
-- Már csak tíz béka ugrásnyira vagyunk. hamarosan odaérünk. De dobd el csecsebecséid felét, sok fölösleges dolgot cipelsz lányom. -- mosolygott kedvesen csemetéjére.
-- Ugyan papa, hagyd őket. A csecsebecsékre szükségük van a lányoknak. Tetszeni kell a béka fiúknak. -- kelt a gyermekei védelmére béka mama. -- Neked is tetszettem, mikor felcicomáztam magam a gyöngyökkel.
-- Jó, jó. Úgy igaz. -- adta meg magát béka papa, azzal folytatta útját.
Utána indult békésen a családja.
Mire a hajnal első halvány sugara megjelent a fák között az égen, a kis csapat elérte a kerek tó partját.
-- No, itt letáborozunk. -- szólt béka papa. -- Ezután itt lesz az otthonunk. -- azzal lerakta hálóit és elindult szétnézni, hogy üdvözölje a szomszédokat.
Béka mama is elhelyezte a fűbe edényeit és beugrott a tóba egy kis frissítő fürdésre.
A béka lányok félénken néztek szét új lakóhelyükön.
-- Vajon lesznek-e itt barátaink? -- gondolták.
Hamar beilleszkedtek az új környezetbe. Szívesen fogadták őket az itt lakó béka családok. Barátságosak voltak. Már az első este meghívták őket egy jó fürdőzésre.
A szomszéd zsombékon lakott egy béka fiú, aki azonnal felfigyelt az egyik újonnan érkezett béka lányra.
-- Milyen bájos ez a lány, az isten is nekem teremtette. -- mondta a barátjának.
-- Nekem meg a testvére tetszik. -- szólt a másik béka fiú.
El is határozták, hogy mindent elkövetnek, hogy megnyerjék maguknak a két lány kegyeit.
Meghívták őket túrázni a tóba, virágot szedtek nekik a harmatos réten.
-- Ma éjjel koncertet adunk nekik. -- határozta el magát a két béka fiú.
Volt azonban egy kövér agglegény béka, akinek szintén megtetszett az idősebb béka lány. De hiába hízelgett, hiába tetszelgett, a lánynak nem kellett.
Nem törődött bele a vereségbe a kövér béka. Meghallotta, hogy koncertre készül a két barát. Elhatározta, hogy nevetségessé teszi őket a lányok előtt. Elhatározta, hogy elrontja a koncertet.
Így, bár álmos volt nagyon, le nem hunyta volna a világért sem a szemeit. Várta, hogy a béka fiúk elkezdjék a koncertet.
Amint leszállt az éj, a nap utolsó sugarai is alábuktak a tó kék habjába, s feljött a kerek hold, a két szerelmes béka fiú elérkezettnek látta az időt, hogy elinduljanak a béka lányok ablaka alá, s elkezdjék az éji zenét.
-- Csak lágyan zengjen a muzsika. -- súgta barátjának a béka fiú.
-- Igen, szívhez szólóan szóljon a koncert. -- súgta vissza a barátja.
Elővették hangszereiket és finoman, halkan rázendítettek.
-- Brekeke, brekeke -- keke... -- hangzott fel a csendes csillagfényes éjszakában.
Felébredtek a béka lányok és kikönyököltek az ablak párkányára. Repeső szívvel hallgatták a szerelmes dalt.
De ebben a pillanatban éles, durva, recsegő hang keveredett a gyönyörű zenébe.
-- Breke..., haj, breke... , ő... ő, haj.
-- Mi történt? -- riadt meg a két lány. -- Eltévesztették a fiúk a dallamot?
-- Mi történt? -- rémült meg a két barát is. -- Ki teszi tönkre a mi éji zenénket?
Felfigyeltek a dologra a közelben, a csillagokban gyönyörködő fiatal békák. Kitalálták rögtön, hogy a kövér agglegény béka akarja nevetségessé tenni szerelmük előtt a két barátot.
-- Gyerünk! -- ugrott ki a vízből az egyik béka. -- Gyerünk segítsünk a barátainknak. -- s elindultak.
Odaérve a helyre, ahol a két béka fiú próbálta túlszárnyalni a kövér béka rekedt, kellemetlen hangját, a békák pillanatok alatt rendbe elhelyezkedtek, felhangolták hangszereiket, megköszörülték torkukat és muzsikálni kezdtek.
-- Kuruty, kuruty, szépen szól a dalunk. -- zengték, és gyönyörű koncertet adtak elő. Elnyomták a kövér béka, repedt fazékra emlékeztető hangját, ki vesztesen, szégyenkezve kullogott el és bújt le a tó fenekére.

A lefülelt cserebogarak

Egy szép májusi napon összetalálkozott két cserebogár.
-- Szerbusz haver! -- köszönt az egyik.
-- Minden jót! -- köszönt vissza a másik cserebogár.
-- De jó, hogy találkoztunk! Ajánlok valami finomat, ha velem tartasz.
-- Ha valami finomságról van szó, naná, hogy veled tartok. Hova megyünk? -- érdeklődött kíváncsian a társa.
-- Láttad itt a kert végében azt a gyenge, fiatal fát? Nos, úgy döntöttem, hogy ma este meglátogatjuk, s a gyanútlan fácskát megtámadjuk, a zsenge leveleitől megszabadítjuk.
-- Hű, de jó lesz! Már érzem az ízét az üde levélkének! -- nyelt egy nagyot a cserebogár.
-- Akkor este, ha besötétedik, itt találkozunk és támadunk. -- búcsúzott el pajtásától a cserebogár, azzal elrepült.
Elrepült a másik cserebogár is. Nem vették észre, hogy kihallgatta tervüket egy arra repülő fekete rigó, aki pont hallótávolságra száll le tőlük az egyik ágra kissé megpihenni.
-- Majd adok én nektek megtámadni azt a kedves fácskát! -- mérgeskedett a rigó. -- Ha ti ketten vagytok, én is keresek magamnak egy társat.
Szárnyra kapott a feketerigó. Felszállt a magasba. Onnan körülnézett a kert fáira, hogy találjon egy társat. Rövid szemlélődés után megpillantotta barátját, a fülemülét, aki éppen fészket rakott magának és párjának. Odarepült hozzá a rigó.
-- Ne haragudj, hogy megzavarlak a munkádban, de fontos mondanivalóm van. -- szólt a fülemüléhez.
-- Mondd csak bátran, addig legalább pihenek egy keveset. -- csicseregte a fülemüle.
-- Emlékszel a kert végében hajladozó kis fiatal fára? -- kérdezte tőle a feketerigó. -- Formás, kedves fa. Ha megnő, ott rakok fészket.
-- Emlékszem. Szeretek az üde, zöld levelei közé telepedni. Ott mindig kedvem támad egy víg nótát fütyülni.
-- Én is így vagyok vele. Nos azt a kis fácskát nagy veszély fenyegeti. Kihallgattam véletlenül két csúf cserebogár beszélgetését, akik azt tervezik, hogy ma éjjel megtámadják és a leveleitől megfosztják.
-- Oh a cudarok! -- háborodott fel a fülemüle. -- Hisz az a fácska halálát jelentené! Ezt nem engedhetjük meg!
-- Nem ám! Ezért jöttem hozzád. Ketten, ha összefogunk, lecsaphatunk a gaz támadó cserebogarakra.
-- Igen, igen. -- bólogatott a fülemüle. -- Persze, hogy melléd állok. A baj csak az, hogy mi a sötétben nem látunk.
-- Ez bizony így igaz. -- szomorodott el a feketerigó. -- Erre nem is gondoltam.
Mindkét madár búsan lógatta csőrét. Nagyon elszontyorodtak. De egyszerre nagyot koppintott a fa ágára a fülemüle.
-- Eszembe jutott valami! -- kiáltott fel.
-- Mondd már! -- türelmetlenkedett a rigó.
-- Megkeressük a szentjánosbogarat -- mondta a fülemüle --, ő világít és ha szépen megkérjük, segít nekünk.
-- Gyere, keressük meg! -- rikkantotta a feketerigó, azzal felröppent és elrepültek az út szélére.
Hamarosan rá is találtak a szentjánosbogárra, aki egy fűszál alatt szunyókált. A két madár csendesen, illedelmesen köszönt.
-- Kérünk, ne haragudj, amiért megzavarjuk csendes pihenődet, de szükségünk volna a segítségedre. -- s elmondták neki, milyen alattomos támadásra készül ma éjjel két cserebogár a fiatal fácska ellen.
-- Mi sajnos nem látunk a sötétben, de ha te a testvéreiddel világítanál nekünk, elkaphatnánk a támadókat és így megmenthetnénk a fa életét.
-- Segítek bíz én! -- kiáltott mérgesen a szentjánosbogárka. -- Csak nem engedjük, hogy tolvajok garázdálkodjanak! -- s már ment is, hogy összehívja testvéreit.
Így, amikor a nap este pihenni tért, a tájat sötétség fedte be, a szentjánosbogár csapat olyan fényesen világított, hogy a feketerigó és a fülemüle egy-kettőre ott is voltak a gyenge fácskánál.
Ott a szentjánosbogarak elbújtak a levelek alá, a madarak pedig az ágak közt lapultak meg. Várták a támadókat.
Azok már alig várták, hogy beesteledjen, s amint leszállt az éj, repültek is a fához. Nem sejtettek semmit. Azt hitték, hogy hamarosan megtömhetik a hasukat a friss, harmatos levelekkel. De még arra sem volt idejük, hogy megkóstolják. Épp csak kitátották a levelek felé a szájukat, amikor előbújtak rejtekhelyeikről a szentjánosbogárkák, akik nappali fényben ragyogták körül a kis fát.
A fülemüle és a feketerigó sem volt rest. Lecsaptak a két megszeppent cserebogárra és a csőrükbe kapták őket.
-- Irgalom! -- kiáltott könyörögve a két bogár. -- Kegyelmezzetek! -- rimánkodtak.
-- Nincs kegyelem. -- mondták a madarak. -- Ti sem kegyelmeztetek volna szegény fának. -- azzal eltüntették a begyükbe a cserebogarakat.
A kis fácska azt sem tudta, hogy köszönje meg a fülemülének, a feketerigónak és a szentjánosbogaraknak, amiért megmentették a szép, üde, zöld leveleit, velük együtt az életét.
-- Mindig szívesen látlak benneteket az ágaimon. -- susogta hálálkodva.

A két fiú kalandja

Békésen hullámzott a tenger. Habjai felfodrozódtak, kifutottak a homokos partra, majd visszaszaladtak újra a mederbe. Magukkal vitték a gyerekek homokvárait, szandáljukat, kis vödreiket.
Két fiú ült a homokban és építettek.
-- Nézd Árpi, milyen hosszú már az alagutam! -- lökte oldalba pajtását Rudi.
A közelben rádió szólt. Szülei süttették magukat a nap sugaraival.
-- Ismét eltűnt ismeretlen körülmények között a diszkóból egy lány. -- mondta be egy férfi hang a rádióban. -- Ez már a negyedik diszkó királynő, aki csak úgy hirtelen eltűnik. A rendőrség nagy apparátussal nyomoz a lányok előkerítésén.
-- Ez furcsa igaz? Csak úgy eltűnik valaki és nem találják. -- jegyezte meg Rudi.
-- Ühüm, tényleg furcsa. -- bólintott Árpi. -- S mind diszkó királynők voltak.
De a másik percben már el is felejtkeztek az eltűnt lányokról.
-- Gyerünk, csónakázzunk egy kicsit! -- kiáltották és be is ültek a kis lélekvesztőbe.
Megragadták az evezőket.
-- Ne menjetek messzire! -- kiáltott utánuk édesapjuk.
A két fiú egy darabig evezett, majd kilógatták a lábukat a hűs vízbe és beszélgettek.
Annyira belemélyedtek a beszédbe, hogy nem vették észre, a feltámadt szél jó messzire sodorta csónakjukat a parttól. Az ég elsötétedett. Hatalmas fekete felhő takarta el a napot. Villámok cikáztak az égen és megeredt az eső. A szél ekkorra már viharos erővel süvített mellettük. Magas hullámok tornyosultak és majdnem felborította a csónakot.
-- Ragadjuk meg az evezőket és vissza a partra! -- ordította túl Rudi a mennydörgés fülsiketítő hangját.
Nagy karcsapásokkal próbáltak a part felé evezni, de egyszer csak reccs ... és eltört Árpi evezője.
-- A francba, ennek vége!
Már csak Rudi evezője maradt meg, mellyel igyekezett kormányozni a kisfiú, de egy óriási hullám hirtelen kicsavarta a kezéből. Most már teljesen ki voltak szolgáltatva a hullámok és a szél játékainak. Kezükkel csapkodták a vizet, de ez mit sem ért. Fáradtan és ijedten lapultak a csónak fenekén.
-- Most mi lesz? -- sopánkodott a két fiú.
A szél pedig egyre gyorsabban repítette a víz hátán a könnyű kis csónakot, egyre messzebbre a parttól, egyre beljebb a tenger közepe felé.
Amilyen hirtelen jött a vihar, olyan hamar el is állt. Utolsó lökésével a csónakot nekivágta a tengerből kiálló sziklának, mely az ütődéstől kettétört. A fiúk kiestek a csónakból. Igyekeztek megkapaszkodni a szikla peremébe. Sikerült nekik. Felhúzták magukat a szikla tetejére.
-- Hű az áldóját, ez egy sziget! -- néztek szét csodálkozva.
Az volt bizony, egy lakatlannak tűnő kis sziget. Fák hajladoztak ide-oda a még mindig fújdogáló szélben.
A gyerekek kíváncsian járták be a szigetet. Nem találtak rajta házat egyet sem.
-- Ez bizony lakatlan! -- jegyezték meg fáradtan.
Leültek egy fa alá és pityeregni kezdtek. Azonban hamar rájöttek, hogy ezzel nem mennek semmire, ezzel nem segítenek magukon.
-- Éhen nem halunk. -- mondta Rudi. -- Banán terem bőven a szigeten.
-- Vannak madarak, tehát tojást is ehetünk. -- toldotta meg Árpi.
Úgy is volt. Enni-innivalójuk megvolt. Találtak ugyanis egy csörgedező kis patakot, mely kínálta a két fiúnak tiszta vizét. Ettek, ittak és újra indultak, hogy most már még tüzetesebben nézzenek körül a szigeten.
Hát ahogy így kutatnak erre-arra, egyszer csak hangos szárnycsapásokra figyeltek fel. Még idejében lapultak le a magas fűbe, amikor elhúzott felettük egy jól megtermett sárkány, karmai között tartott egy lányt.
-- Ez hihetetlen! -- súgta Rudi pajtásának. -- A mai világban sárkány? -- hitetlenkedve csóválta a fejét.
-- Akár hiszed akár nem, ez bizony sárkány. Méghozzá háromfejű sárkány. -- mondta Árpi. -- Osonjunk utána, nézzük meg hová repült. Azt hiszem megtaláltuk a diszkós lányok elrablóját.
Óvatosan a sárkány után kúsztak, másztak. De mire utolérték, a sárkány épp akkor emelkedett a levegőbe és elszállt egy irányba a tenger felett. A fiúk keresni, kutatni kezdtek valamiféle barlang bejárata után.
-- Valahová el kellett, hogy rejtse a lányt! -- mondta Rudi.
-- És ha megette? -- kérdezte borzongva a gondolattól Árpi.
-- Nem hiszem, akkor nem hozta volna ide. -- nyugtatta Rudi a barátját. -- Ne hagyjuk abba a kutatást, biztos találunk egy barlangot.
Találtak bizony. Jól eltakarva a bokrok között rábukkantak a bejáratra. Egy hatalmas kővel azonban el volt torlaszolva. Rudi bekiáltott a barlangba:
-- Helló! Van ott valaki?
Egyszerre nagy sírás-rívás hallatszott a mélyből:
-- Igen, itt vagyunk! -- mondta egy szipogó hang.
A két gyerek keresett egy jó erős, vastag farudat és közös erővel elhengergették a bejárat elől a követ. Négy szép lány futott elébük.
-- Hát ti hogy kerültetek ide? -- kérdezték a kisfiúktól.
Azok elmondták, hogy hajótörést szenvedtek.
A lányok is elmesélték, hogy rabolta el őket a háromfejű sárkány.
-- Le kell győzni a sárkányt. -- jelentette ki Rudi.
-- Igen ám, de hogyan? -- kérdezték a lányok, de még Árpi is.
-- Még nem tudom, de gondolkozom. -- azzal Rudi leült egy sziklára és törni kezdte a fejét. -- Segíts te is gondolkozni egy jó terven. -- szólt Árpihoz.
Törték, törték a fejüket.
-- Nincs semmi fegyverünk. Ez nagy baj. -- sóhajtoztak.
Rudinak azonban támadt egy jó ötlete.
-- Talán ez beválik. Amikor szétnéztem a szigeten, találtam egy növényt, ami nagyon erős altató hatású. Ha vízbe áztatjuk a levelét, ha meginná a sárkány, mély álomba kerülne.
-- Az altatást bízzátok ránk. -- mondták a lányok.
A két fiú megkereste az altató növényt. A lányok vízbe áztatták, s hogy elvegyék rossz ízét, törtek bele édes banánt.
-- No, ezt biztos szívesen megissza! -- mosolyogtak a lányok.
Rudi és Árpi sem tétlenkedtek. Míg az ital készült, addig jó vastag indákból erős kötelet fontak. Mikor mindennel elkészültek, nem volt más dolguk, csak várni a rabló háromfejű sárkányt. A fiúk beküldték a lányokat a barlangba.
-- Jelezzetek, ha elaludt a sárkány. -- mondták, azzal visszagörgették a sziklát és eltorlaszolták a bejáratot, hogy a sárkány semmit ne vegyen észre. Jól elbújtak a bokrok között.
Jött is hamarosan a sárkány. Újabb rabolt lányt hozott a karmai között, ki hangosan zokogott. A gyerekek izgatottan lesték, mint tűnik el a sárkány a barlangba, s mikor adnak jelt a lányok.
Nem kellett sokáig várniuk. Kikiabált egy vékony hang:
-- Fiúk, elaludt a sárkány!
Nos, csak erre vártak a gyerekek. Azon nyomban eltávolították a sziklát, szabaddá vált a bejárat.
Fogták a kötelet, bementek a barlangba. Alaposan összekötözték a sárkány szárnyait és lábait. Kihúzták a barlang elé, ott a nagy sziklát ráerősítették a sárkányra és a lányok segítségével ledobták a mélybe, bele egyenesen a tengerbe.
Nagyot csobbant a víz és rögtön elnyelte a gaz sárkány testét, nem is engedte el soha többé.
A vihar után a szülők észrevették gyerekeik eltűnését. Motorcsónakokkal, helikopterekkel indultak a keresésükre. Pont abban a pillanatban fedezték fel őket, amikor a sárkányt repítették a tenger fenekére.
Boldogan vitték őket haza, ahol a rendőrségtől a fiúk jutalmat kaptak, amiért legyőzték a sárkányt és kiszabadították fogságukból az elrabolt diszkós lányokat.