A tücsök hegedűje

Szól a tücsök muzsika. Élvezettel hegedül. Az éjszaka csendjében messze száll. Tisztán, csengő hangon zeng a tücsök zenéje.
-- Itt ciripel a tücsök az ablakunk alatt. -- jegyzi meg a hófehér kakas az ülőn, aki most kukucskált ki, hogy pirkad-e az ég alja, kell-e már kukorékolnia?
-- Ez a mi kis tücskünk. -- válaszol rá a kendermagos kakas, s szárnya alá dugja a fejét. -- Alszom még hajnal hasadtáig egyet.
S kint a csillagos éjben, egy bokor ágon ülve muzsikál a tücsök. Fáradhatatlanul húzza és húzza a szép nótát. Reggel felé elszenderedik egy kicsit, s amint feljött a nap, leugrott a bokorról, hogy árnyékba bújjon és még aludjon egy kicsit.
De, oh jaj! Megbotlik egy fűszálba és olyan rosszul esik, hogy a hegedűje ketté törik. Kétségbe esve húzogatja a vonóját a hegedűn, de semmi hang. A törött hegedű nem szólal meg. Keserves sírásra fakad.
-- Ühüm, ühüm. -- zokog a kis tücsök. -- Hol találok egy mestert, aki megjavítaná a hangszeremet?
Meghallja a szívszaggató sírást egy arra repülő fekete rigó. Leszáll a bokorra és kérdi a tücsöktől:
-- Ugyan miért sírsz ilyen nagyon kis muzsikus? Csak nem törött el a hegedűd?
Még keservesebben rázendít a sírásra a tücsök, alig tud megszólalni.
-- De igen! Megbotlottam egy fűszálban és ráestem a hegedűmre, s eltört.
-- Baj. Ez nagy baj! -- bólogatott a kis madár. -- Keresni kell egy hangszerjavítót, aki összeragasztja a törött hegedűt. Megkeresem a fekete varjút, ő mindent tud. Megkérdezem tőle, hol lakik a hegedű foltozó. -- azzal kiterjesztette szárnyait és felröppent a magasba. Hamarosan eltűnt a tücsök könnyes szemei elől.
A mindent tudó varjúval tért vissza a rigó.
-- Vigasztalódj meg -- csicsergett a még mindig szipogó tücsöknek --, itt a varjú koma, eligazít téged, merre találod meg a mestert.
-- Kár, kár, itasd fel a könnyeid. -- károgott rekedt hangon a varjú. -- Itt lakik az öreg csíkos borz az erdő szélén, ő egy-két szóból összerakja a hegedűdet. -- s elmagyarázta a tücsöknek, merre menjen, melyik fánál forduljon balra, s onnan a harmadik fa után lévő tisztáson megtalálja a borzot, aki segít a baját orvosolni.
Úgy megörült a tücsök a jó hírnek, hogy siettében, hogy minél előbb odaérjen, majdnem elfelejtette megköszönni az útbaigazítást, de azért eszébe jutott és visszakiáltott:
-- Köszönöm a kedvességeteket. -- s azzal hatalmas ugrásokkal elindult az öreg borz mesterhez.
Meg is találta könnyen. Illedelmesen köszönt és elmondta mi járatban van.
Kezébe vette, nézegette, forgatta a mester a törött hegedűt nagy szakértelemmel. Végül megszólalt:
-- Sajnos csúnyán eltört a hegedűd. Nem lehet megjavítani.
A tücsök már-már újra sírásra fakadt, de a borz megelőzte:
-- Ne sírj! Készítek neked egy újat, csak fát kell szereznem, mert az nekem nincs.
-- Fát? De honnan? -- kérdezte a tücsök.
-- Hm, elég messze van a hely, ahol a megfelelő fa nő, ami jó a hegedűhöz. -- ingatta fejét a borz.
-- Messze van, vagy közel, megkeresem. -- mondta határozott hangon a kis tücsök. -- hegedű nélkül nem élhetek. Mondd meg mesterem merre menjek?
-- Ezen az úton elindulsz. -- mutatott a borz egy keskeny útra, amely az erdő széléről indult. -- Három nap és három éjt menj, akkor elérsz egy hatalmas tenger partjára. Annak a szigetén áll egymagában az a fa, aminek az ágából olyan hegedűt lehet faragni, ami zeng, mint a csörgedező patakocska tiszta hangja.
-- Indulok máris és meg sem állok, míg a szigethez nem érek! -- kiáltotta a tücsök és már szedte is a lábait a nyaka közé.
Ment három nap, három éjjel, ahogy a borz mondta. Csak akkor állt meg, amikor bekapott egy-két falat ennivalót, egy korty vizet nyelt, vagy amikor a cipőjét levetette, mert sebesre törte fájós lábait. Így, a kitűzött időre el is érte a hatalmas tenger partját. Ekkor azonban rémülten hőkölt vissza szegény vándor:
-- Istenem, mekkora víz! -- kiáltott fel. -- Nincs ennek vége sehol! Nem is lehet látni a szigetecskét és rajta azt a kedves fát, amiből az én hegedűm készülne.
Fáradtan és reménytelenül roskadt le a parti homokra. Hogy hogyan tovább, nem tudta. Csendesen sírdogálni kezdett.
-- Mindennek vége! Nem jutok el a kis szigetre soha! Nem lesz nekem hegedűm soha többé!
Ahogy így kesereg, erőt vett rajta a fáradtság, s elnyomta az álom. Álmában kiemelte fejét a tenger vizéből egy kis halacska és így szólt hozzá:
-- Van valaki, aki átúszna veled a tenger közepén álló szigetre. Csak most ő is bajban van. Nem messze innen a parton fogva tartja ollójában egy rák. Menj szabadítsd ki! Ő elvisz téged hálából a kis szigetre. Ez a vízipók.
Egy álló napot és egy teljes éjszakát átaludt a fáradt tücsök, de mikor a második nap reggelén felébredt, eszébe jutott különös álma. Megdörzsölte szemeit. Nézte a csendesen hullámzó tenger zöldes vizét. Sehol nem látott halacskát. Mégis elindult a parton, hátha megtalálja az említett vízipókot.
Nem kellett sokáig mennie. Egyszer csak felfedezett egy bokor alatt egy szunyókáló rákot.
-- No a rák megvan -- ujjongott magában a tücsök --, talán itt lesz a vízipók is!
Nesztelen lépésekkel, majdnem hason csúszva közelítette meg a bokrot, vigyázva, nehogy felébredjen a rák.
-- Nini, ott a pók is! -- csillant fel a tücsök szeme.
A pók meglátta a közelítő tücsköt. Szólni akart.
-- Pszt! -- tette szájára az ujját a kis vándor. -- Pszt! Kiszabadítalak!
Sikerült is óvatosan kihúzni a rák ollójából a vízipók lábát.
-- Kérj tőlem bármit -- hálálkodott a pók --, megteszem, amiért megmentetted az életem.
-- Vigyél el a tenger közepén álló szigetecskére. -- kérte a tücsök.
-- Kapaszkodj a hátamra! -- mondta a vízipók. -- Hunyd be a szemed, majd szólok, ha kinyithatod.
Úgy is volt. Felült a tücsök a pók hátára, aki a vízbe ereszkedett és ripsz-ropsz úszni kezdett, mint a szél. Amikor a szigethez ért, így szólt:
-- Kinyithatod a szemed, megérkeztünk!
A kis tücsök boldogan ugrott a földre. Megtalálta a sudár fát. Tört az ágáról egy friss hajtást és ahogy jött, a vízipók hátán, úgy is ment vissza a tenger partjára.
Elköszönt a póktól és meg nem állt, míg a borz mester házához nem ért. A mester fúrta, faragta, festette a fa hajtását és olyan hegedűt készített belőle, aminek nem akadt párja a világon.
-- Szebb ez a hegedűm, mint a régi volt. -- örvendezett a tücsök, s egyből rázendített egy nótára.
Igaza volt a borz mesternek, úgy csendült a dallam a hegedűből, mint a csörgedező patak tiszta hangja.