A hoppon maradt kígyó

Nem is olyan régen élt az erdőben egy óriáskígyó. Egy nap nagyon megéhezett. Lemászott a fáról, ahol sütkérezett és lelapult a fűbe. Ott várta, talán arra téved valamilyen állat, s meglesz az ebédje. Várt, várt, de sehol semmi. A szemei már kopogtak az éhségtől.
-- Még várok egy ideig -- gondolta --, aztán másik helyet keresek.
De még jóformán végig sem gondolta, amikor halk zizzenést hallott a fű között. Eddig is mozdulatlan teste, még jobban megmerevedett. Fényes pikkelyei szorosan simultak hosszú testére.
S valóban jól hallotta. Megérkezett az ebédje, egy pici kis egér képében.
-- Hurrá! -- kiáltott fel magában. -- Az egyik fogamra elég lesz, s hirtelen mozdulattal elkapta a gyanútlan egérkét.
Az szegényke úgy megijedt, hogy szólni sem tudott.
A kígyó örömmel köszöntötte:
-- Szerbusz egérkém. Kívánj nekem jó étvágyat, mert bizony te leszel az én ebédem. Igaz elég picike vagy, de aki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli.
-- Oh, bölcs kígyó. Ennél szebb mondást még nem hallottam. De gondolj bele, hogy mi értelme lenne ezt a sovány testem lenyelned, hiszen nem is éreznéd a falatot, ahogy csúszna a gyomrodba. Neked, amilyen óriási vagy, egy ízletes őzgida való ebédre. Ha elengedsz, ígérem hozok egy jó kövér gidát.
-- Jószívű egér vagy. Látom megsajnáltál. -- szólt a kígyó. -- Elengedlek én, persze, hogy el, de kérlek gyorsan szaladj, mert már nagyon éhes vagyok.
-- Soha életemben nem futottam még olyan gyorsan, mint most fogok, ha elengedsz. -- ígérte boldogan az egér.
S bizony úgy is volt. Ahogy elengedte a kígyó, úgy nekiiramodott, hogy még most is fut, ha el nem fáradt.
Eszében sem volt őzgidát vinni a kígyónak. Így maradt hoppon a buta kígyó.