Az erdész és az őzike

Volt egyszer, messze a várostól, volt egy hatalmas erdő. Az erdősávok között széles út vezetett. Itt jártak az erdészek, a favágók. Ennek az óriási erdőnek az ura volt az erdész, a Gyuri bácsi.
Reggel korán ébredt és reggeli után már ment is ki az erdőbe. Ott köszöntötték őt a madarak, az őzikék. Még a róka sem futott el előle, megcsodálta szép zöld kalapját.
Az erdész bácsinak volt vadász puskája, de soha nem használta. Tudták ezt az állatok, ezért nem futottak el előle. Tudták, nem kell félni a jóságos erdésztől.
Szép tavaszi idő volt, amikor megismerkedtem Gyuri bácsival Sokat beszélgettünk az erdőről és az erdő lakóiról. Elmesélte, hogyan gyógyított meg egy őzikét, aki aztán meg is hálálta a jóságát.
-- Egyszer, szintén korán reggel jöttem ki az erdőbe. -- kezdte meséjét Gyuri bácsi. -- Ballagok, ballagok és egyszer látom ám, hogy egy fa tövében fekszik egy kis foltos hátú őzike. Odamentem óvatosan, ne hogy elriasszam. Akkor még nem tudtam, hogy olyan beteg szegény, hogy meg sem tud mozdulni, nem hogy elszaladna.
Lehajoltam hozzá és láttam, hogy sír, folyik a szeméből a könny. Habzott a szája.
-- No itt nagy baj van. -- gondolta az erdész bácsi.
Úgy is volt. Valami romlott ételt ehetett.
Gyuri bácsi óvatosan felemelte, betette az autóba, s haza vitte.
-- Hát te mit hoztál? -- kérdezte a felesége.
-- Egy beteg őzikét. Melegíts gyorsan tejet. -- kérte az erdész bácsi.
-- Megitattam a beteg párát. -- nézett rám Gyuri bácsi. -- Tettem a tejbe hánytató gyógyszert is. Hamarosan hányni kezdett. Akkor újból megitattam tejjel és visszamentem az erdőbe gyógyfüvet keresni. Mert az én erdőmben az is van. mondta büszkén. -- Találtam is. Megfőztem teának. Megitattam az őzikével. Napokig gondoztam, ápoltam. Hamarosan meg is gyógyult. Akkor visszavittem az erdőbe, hogy megtalálja a családját. Amikor elengedtem, tele volt a szeme hálával.
-- Visszafizetem a jóságodat. -- mondta a tekintete.
Mielőtt elfutott volna, búcsúzóul megnyalta a kezem.
-- Sok idő telt el azóta -- mesélte Gyuri bácsi --, már el is felejtettem az őzikét. Hideg tél lett, nagy hóval. De én ilyenkor is minden nap járom az erdőt. Így volt ez egy alkalommal is Délután mentem ki. Mentem, bandukoltam. Úgy elgondolkoztam, hogy mire feleszméltem már besötétedett.
-- Hó, hó! -- kiáltottam fel. -- Jó lesz visszafordulni!
Úgy is tettem, de mégis eltévedtem. Éreztem, hogy már ki kellett volna érni az erdőből ennyi idő alatt, de még mindig csak fák és fák voltak körülöttem.
Gondolhatja, hogy megijedtem. Hiszen, ha az erdőben maradok éjszakára, reggelig megfagyok. S akkor megreccsent az ág mellettem. Odanézek, hát egy szép őzike volt. Nem ijedt meg, nem futott el, hanem odajött hozzám és nyalogatni kezdte a kezem.
-- Hiszen ez az én őzikém! -- kiáltottam fel. -- Az én beteg őzikém. Tudtam, hogy meg vagyok mentve. Meg bizony. Az őzike kivezetett az erdőből. Meghálálta, amiért meggyógyítottam. -- mondta az erdész bácsi és láttam, hogy tele volt a szeme könnyel, a hála könnyeivel.
Azóta is, ha az erdőt járja, sokszor találkozik az őzikével, aki azóta megnőtt és már neki is van kis őzikéje.