A vén diófa
Áll kert végében egy vén diófa. Éveinek számát már rég nem figyeli.Mellette a többi gyümölcsfák is csak találgatni tudják, hány éves is lehet?
-- Annyit tudok -- zizegnek halkan az almafa levelei, hogy amikor engem ide ültettek, a diófa már itt állt, s már akkor is ilyen hatalmas volt.
-- Így van. -- bólintott rá a körtefa. -- Emlékszem eleinte mennyire féltem tőle.
-- Kezdetben mogorva is volt. -- fűzte a beszédhez a terebélyes cseresznyefa. -- Alig akart szóba elegyedni velünk. Csak rázogatta az ágait, és mindig talált rajtunk valami dorgálni valót.
-- Ja, ja -- helyeselt a vékony ágú meggyfa is. -- Hol azért szidott meg, mert erősen hajladoztam még a gyenge szélben is.
" -- Elzavarod az énekes madarakat! Maradj már nyugton egy kicsit,reggelizni jönnének a cinkék, de te elijeszted őket! " -- morgott rám már kora reggel. Hol meg azért haragudott, hogy nyissam ki jobban a virágszirmaimat.
" -- Nem veszed észre, hogy ha csak résnyire nyitod ki őket, a méhek nem férnek bele, nem tudják kiszedni belőle a virágport. Terméketlen maradnak a virágaid, nem lesz gyümölcsöd! "
-- De később, ahogy nőttünk, növekedtünk, úgy vettük észre, hogy egyre barátságosabb, egyre kedvesebb lett velünk.-- mondta az alacsony növésű őszibarackfa. -- Mennyi mesét hallottunk tőle! Minden nap mondott valami érdekes mesét.
-- Mostanában azonban nagyon csendes. -- állapította meg a mogyoró bokor. -- Mintha szomorú lenne.
-- Talán beteg is. --tette hozzá az almafa. -- Kérdezzük meg tőle, miért ilyen hallgatag.
Azonban mielőtt megkérdezhették volna a diófától, hogy mi a baja, odarepült egy vadgalamb a diófa vastag ágára és így szólt hozzá:
-- Nagyon búsnak látszol, megkérdezhetem mi az oka?
Mélyet sóhajtott a fa, szinte beleremegett a törzse és az összes ágai is.
-- Öreg vagyok. Nagyon öreg. --susogta csendesen. -- Nincs erőm már új hajtásokat hozni, sőt a meglévők is lassan elszáradnak. Nézd meg, kopaszodom. Egyre több levelem hullik a földre. Szomorú vagyok, mert nincs már dús lombkoronám, nem jönnek már bújócskázni a madarak. -- sóhajtozott a vén diófa.
Sajnálta a vadgalamb az öreg fát, és sajnálták a gyümölcsfák is, de nem tudták mivel vigasztalni, mert valóban szomorú látványt nyújtott száraz, kopasz ágaival.
S egy nap emberek jöttek a kertbe. Nézegették, gyönyörködtek a sudár, egészségtől hajladozó gyümölcsfákban. Megálltak a vén diófa előtt.
-- Ez a fa kiöregedett, kevés diót terem, itt az ideje, hogy kivágjuk. -- mondták.
Még a lélegzetük is elállt egy pillanatra a gyümölcsfáknak. Leveleik sem moccantak a rémülettől
-- Oh, te szegény testvérünk. -- sóhajtozták keservesen.
A vén diófa megadóan hajtotta meg még zöldellő ágait.
-- Ne búsuljatok miattam testvéreim. Így van ez rendjén. Öreg vagyok, nem veszik már hasznomat az emberek, sem a madarak. Se koronám, se termésem, se árnyékom nincs már. Csak azt sajnálom, hogy nincs utódom, nincs fiam, aki a helyembe lépne.
-- A jövő héten kivágjuk. -- határoztak az emberek, azzal elmentek.
A vén diófa csak állt ott meggörnyedve. A szél kikerülte szánalmasan száradt ágait, nem akarta, hogy a zörgéssel még inkább ráébressze a fát, hogy öreg már. Nem akarta, hogy a sárgult levelek lehulljanak a földre.
-- Úgyis lehullanak maguktól is. -- súgta a madaraknak röptében a szél.
Este lett. A gyümölcsfák, a madarak, még a szél is aludni tért, csak a vén diófa szemére nem jött álom.
S az éjszaka csendjében egyszer gyenge, halk hangokat hallott a földről, nem messze a törzsétől.
Először azt hitte, egy kis egér fut alatta, de nem cincogó hangot hallott a füle, hanem kis nyögéseket, s hirtelen a hold fényénél meglátott előbújni a földből egy ici-pici levelet, s még egyet.
-- No végre! -- nyögött a zsenge fácska egy jó nagyot, s kinyújtóztatta elgémberedett ágacskáját.
A vén diófa nem hitt a szemének.
-- Jól látok -- dörzsölgette szeméből a boldogság könnyeit --, jól látok? Fiam született?
-- Jól látsz papa, itt vagyok! Nem volt könnyű kibújnom ebből a kemény földből, de itt vagyok! -- kiáltott fel a kis legény az apjához, olyan hangosan, hogy felébredt a gyümölcsösben minden fa, s felébredtek a lombok között a madarak is.
-- Mi történt? -- kérdezték kíváncsian kórusban.
-- Fiam született! -- hajladozott jobbra-balra a vén diófa. Örömében majd kiugrott a földből gyökerestől. -- Fogadjátok őt szeretettel, és kérlek benneteket, hogy úgy tanítsátok, ahogy én tanítottalak hajdanán bennetek. S amikor a vén diófa a fűrész erős fogának szorítása alatt kidőlt, az ifjú sudár diófa elfoglalta apja helyét, és sok-sok éven át barátságban élt a gyümölcsfákkal, akik fogadalmukhoz híven szeretettel tanították, és sokat meséltek neki a vén diófáról.
-- Annyit tudok -- zizegnek halkan az almafa levelei, hogy amikor engem ide ültettek, a diófa már itt állt, s már akkor is ilyen hatalmas volt.
-- Így van. -- bólintott rá a körtefa. -- Emlékszem eleinte mennyire féltem tőle.
-- Kezdetben mogorva is volt. -- fűzte a beszédhez a terebélyes cseresznyefa. -- Alig akart szóba elegyedni velünk. Csak rázogatta az ágait, és mindig talált rajtunk valami dorgálni valót.
-- Ja, ja -- helyeselt a vékony ágú meggyfa is. -- Hol azért szidott meg, mert erősen hajladoztam még a gyenge szélben is.
" -- Elzavarod az énekes madarakat! Maradj már nyugton egy kicsit,reggelizni jönnének a cinkék, de te elijeszted őket! " -- morgott rám már kora reggel. Hol meg azért haragudott, hogy nyissam ki jobban a virágszirmaimat.
" -- Nem veszed észre, hogy ha csak résnyire nyitod ki őket, a méhek nem férnek bele, nem tudják kiszedni belőle a virágport. Terméketlen maradnak a virágaid, nem lesz gyümölcsöd! "
-- De később, ahogy nőttünk, növekedtünk, úgy vettük észre, hogy egyre barátságosabb, egyre kedvesebb lett velünk.-- mondta az alacsony növésű őszibarackfa. -- Mennyi mesét hallottunk tőle! Minden nap mondott valami érdekes mesét.
-- Mostanában azonban nagyon csendes. -- állapította meg a mogyoró bokor. -- Mintha szomorú lenne.
-- Talán beteg is. --tette hozzá az almafa. -- Kérdezzük meg tőle, miért ilyen hallgatag.
Azonban mielőtt megkérdezhették volna a diófától, hogy mi a baja, odarepült egy vadgalamb a diófa vastag ágára és így szólt hozzá:
-- Nagyon búsnak látszol, megkérdezhetem mi az oka?
Mélyet sóhajtott a fa, szinte beleremegett a törzse és az összes ágai is.
-- Öreg vagyok. Nagyon öreg. --susogta csendesen. -- Nincs erőm már új hajtásokat hozni, sőt a meglévők is lassan elszáradnak. Nézd meg, kopaszodom. Egyre több levelem hullik a földre. Szomorú vagyok, mert nincs már dús lombkoronám, nem jönnek már bújócskázni a madarak. -- sóhajtozott a vén diófa.
Sajnálta a vadgalamb az öreg fát, és sajnálták a gyümölcsfák is, de nem tudták mivel vigasztalni, mert valóban szomorú látványt nyújtott száraz, kopasz ágaival.
S egy nap emberek jöttek a kertbe. Nézegették, gyönyörködtek a sudár, egészségtől hajladozó gyümölcsfákban. Megálltak a vén diófa előtt.
-- Ez a fa kiöregedett, kevés diót terem, itt az ideje, hogy kivágjuk. -- mondták.
Még a lélegzetük is elállt egy pillanatra a gyümölcsfáknak. Leveleik sem moccantak a rémülettől
-- Oh, te szegény testvérünk. -- sóhajtozták keservesen.
A vén diófa megadóan hajtotta meg még zöldellő ágait.
-- Ne búsuljatok miattam testvéreim. Így van ez rendjén. Öreg vagyok, nem veszik már hasznomat az emberek, sem a madarak. Se koronám, se termésem, se árnyékom nincs már. Csak azt sajnálom, hogy nincs utódom, nincs fiam, aki a helyembe lépne.
-- A jövő héten kivágjuk. -- határoztak az emberek, azzal elmentek.
A vén diófa csak állt ott meggörnyedve. A szél kikerülte szánalmasan száradt ágait, nem akarta, hogy a zörgéssel még inkább ráébressze a fát, hogy öreg már. Nem akarta, hogy a sárgult levelek lehulljanak a földre.
-- Úgyis lehullanak maguktól is. -- súgta a madaraknak röptében a szél.
Este lett. A gyümölcsfák, a madarak, még a szél is aludni tért, csak a vén diófa szemére nem jött álom.
S az éjszaka csendjében egyszer gyenge, halk hangokat hallott a földről, nem messze a törzsétől.
Először azt hitte, egy kis egér fut alatta, de nem cincogó hangot hallott a füle, hanem kis nyögéseket, s hirtelen a hold fényénél meglátott előbújni a földből egy ici-pici levelet, s még egyet.
-- No végre! -- nyögött a zsenge fácska egy jó nagyot, s kinyújtóztatta elgémberedett ágacskáját.
A vén diófa nem hitt a szemének.
-- Jól látok -- dörzsölgette szeméből a boldogság könnyeit --, jól látok? Fiam született?
-- Jól látsz papa, itt vagyok! Nem volt könnyű kibújnom ebből a kemény földből, de itt vagyok! -- kiáltott fel a kis legény az apjához, olyan hangosan, hogy felébredt a gyümölcsösben minden fa, s felébredtek a lombok között a madarak is.
-- Mi történt? -- kérdezték kíváncsian kórusban.
-- Fiam született! -- hajladozott jobbra-balra a vén diófa. Örömében majd kiugrott a földből gyökerestől. -- Fogadjátok őt szeretettel, és kérlek benneteket, hogy úgy tanítsátok, ahogy én tanítottalak hajdanán bennetek. S amikor a vén diófa a fűrész erős fogának szorítása alatt kidőlt, az ifjú sudár diófa elfoglalta apja helyét, és sok-sok éven át barátságban élt a gyümölcsfákkal, akik fogadalmukhoz híven szeretettel tanították, és sokat meséltek neki a vén diófáról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése