A kópé kutya

-- Úgy szeretnék egy kis kutyát! -- mondta egyszer Rudika szüleinek.
-- Meglesz. -- Ígérte meg édesapja. -- Feltéve, ha a bizonyítványod jó lesz.
A kisfiú erősen fogadkozott, hogy tanulni fog, s tényleg a második osztály félévi bizonyítványa elfogadható lett. Meg is kapta a kiskutyát, amely két hónapos, hosszú szőrű, vörös tacskó fiú volt. A törzskönyvbe be volt írva a neve: Bobi. Boldog volt Rudika.
-- Kis kutyám, én vagyok a gazdid, fogadj szót nekem.
Bobi azonban már akkor nem volt szófogadó, sem a kisfiú, sem a szülei nem tudták szobatisztaságra szoktatni.
-- Ki kell tenni az udvarra. -- jelentette ki anya.
-- Ne, még ne! -- könyörgött Rudika.
-- Jó, várunk még pár napig. -- egyeztek bele a szülők.
Egy nap azt mondta apa:
-- Gyertek elmegyünk a kollégámhoz, veszünk egy német juhász kutya kölyköt, mert tudjátok, már régóta vágyom egyre.
Úgy is volt, megvásárolták a pici, fekete kutyust.
De anya csak egy-két napig engedte meg, hogy bent legyen a lakásban. Mind a két kölyköt kivitték az ólba. A kutyák attól kezdve együtt éltek. Nagyon megszerették egymást. Sokat játszottak, hancúroztak. A német juhász hamar elhagyta növésben a pici tacskót. Termetével tekintélyt szerzett magának. Bobi igyekezett kedvébe járni barátjának.
A kutyaudvar melletti baromfiudvarba kis csibék költöztek. Sok-sok piros, fehér csipogó, futkosó kis csibék.
A két kutya először döbbenten nézte a fura lényeket, de Bobiban felgyúlt a vadász szenvedély:
-- Vaú, meg kell fognom őket! Vaú, elkapok neked Alex egyet! -- ugrált a kerítés mellett. -- Ugye kérsz egyet belőlük?
-- Nem tudom mik ezek. -- mondta Alex, a juhász kutya.
-- Bízd rám. Érzem, a vérem pezseg, amint itt ugrálnak előttem. Ősi ösztönöm azt súgja, vadásznom kell rájuk.
S addig-addig kaparta a kaput, míg sikerült kibújnia alatta. Gyorsan elkapott egy csibét és usgyi vissza Alexhez.
-- Add ide! -- parancsolta neki a nagy kutya. Meg sem várta, míg a tacskó elengedi, elkapta tőle.
A pici csibe csipogott, verdesett a szárnyaival félelmében és fájdalmában.
-- Edd már meg! MIre vársz? Harapd, tépd! -- biztatta Bobi a barátját.
Alexet is lázba hozta Bobi izgalma, a csibe verdesése és nem utolsó sorban a vér szaga, mert kiserkent az áldozat vére. Marcangolni kezdte a csibét.
-- Jaj, de finom! -- vakkantotta két nyelés között. -- Ez igen! Ilyen finomat még a gazdától sem kaptam.
-- Én is megkóstolom. Add nekem a lábát. -- ugrott oda a tacsi.
-- Még mit nem? Takarodj innen! -- mordult rá Alex.
-- De hiszen én vadásztam rá! -- vicsorgott Bobi.
A gazda felfigyelt a kutyák veszekedésére. Odasietett, s mit látott ... !? A német juhász kutya akkor kapta be az utolsó csibe lábat. Csupa vér volt a pofája, a lába.
-- Adok én neked csibét! -- mondta a gazda, s azzal fogott egy botot és jól elverte a kutyát. -- Nem szabad ilyet csinálnod! -- kiáltott az állatra.
Az összehúzta magát, alázatosan és ijedten pislogott a gazdájára.
-- Mondd Bobi, mi rosszat tettem? -- kérdezte barátját.
-- Biztos azért kaptál verést, mert megetted a csibét. -- találgatta a kis tacskó.
-- Látod én kaptam ki, mert én ettem belőle.
-- De sose törődj vele, megérte akkor is. Igaz?
-- Hát meg. Finom volt.
-- Hozok másikat! -- ugrott a kapuhoz Bobi.
S vitte is a barátjának, kettőt is. Alex jóízűen bekebelezte a csibéket.
Szerencsétlenségére a gazdája ezt is észrevette. Most még nagyobb verést kapott, csak úgy sajogtak az ütések. Elétolta gazdija a csibét. Alex fájó derékkal is rögtön kapott utána, azt hitte megeheti, de kapott egy hatalmas ütést.
-- Nem szabad bántani a csibét! -- kiáltott rá a gazda.
S a kutya megértette. Rájött, miért kap ki.
-- Gyere Bobi, téged is jól elnáspángollak, mert tudom, hogy te fogtad meg a csibéket. -- s ráhúzott a kutya hátára a bottal.
-- Vaú, vaú, ne, ez fáj! -- vonyított a tacskó. -- Én nem ettem belőle!
-- Most boldog vagy ugye? -- kérdezte később társától Bobi. -- Engem is jól megvertek.
-- Meg is érdemelted, hiszen te ölted meg őket.
-- Ezután is meg fogom ölni, ha elkapom. -- jelentette ki a tacskó.
S valóban, pár nap múlva sikerült ismét kibújni a kapu alatt.
-- Nem szabad bántani a csibéket! -- ugatott Alex. -- Ne menj!
-- Mi az, hogy nem szabad?! Nekem vadásznom kell rájuk! Nézd milyen sokat hoztam! -- s lerakta sorba a nagy kutya elé és már futoot is vissza a következőkért.
Alex vágyó szemekkel, csurgó nyállal nézte-nézte a csibéket, de megértette, hogy nem szabad bántania, a gazdája megtiltotta.
-- Miért nem eszel? -- vakkantott be hozzá Bobi.
-- Nem szabad. -- mondta Alex, s nem nyúlt a csibékhez.
Közben a vörös tacskó a csibe ólban kiélte vadász szenvedélyét, bánatára, mert a gazdája felfigyelt a hangos csibe csipogásra.
-- Mi történik ott már megint? -- kérdezte, s ment az ólhoz.
Bobi beterelte az összes csibét az ólba és az egyik csibének pont most kapta el a nyakát.
-- Mit csinálsz? -- kiáltott rá a gazda.
A kis kutya szembe fordult vele és leült eléje:
-- Jó munkát végeztem? Kérlek dicsérj már meg. -- s olyan szemekkel nézett az emberre, fejét hol jobbra, hol balra billentve, hogy semmi megbánást nem tanúsított. Tényleg dicsérete várt.
-- csak nem képzeled, hogy ezért jutalom vagy dicséret vár? -- mondta a gazdi és jól elverte a kutyust.
De ne, hogy azt higgyétek, hogy használt neki valamit is a verés, hogy megértette végre, a csibéket nem szabad bántani! Nem, nem.
-- Oh, ha tudnám, miért kaptam ki? -- sóhajtotta, s ezután is épp olyan izgalommal leste a mozgó, futkosó csibéket, mint eddig.