Nem messze a házuktól volt egy tiszta vizű tó, melyet a föld mélyéből feltört forrás táplált. Ebből a tóból merített apóka minden nap két vödör vizet. Lefekvés előtt ment vízért, hogy
reggel, ha felébrednek ott legyen a víz mosakodni, inni, főzni.Éjszakára az udvarra, az ablak alá állította apóka a két teli vödröt.
Egy reggel, amikor felébredtek, akarnának mosakodni, hát nincs víz, üres a két vödör.
-- Vajon ki itta meg a vizünket? -- csodálkozott a két öregember.
Másnap reggel ugyanígy jártak. Megint csak üresek voltak a vödrök.
-- Nem értem -- morgott apóka --, hová tűnt a víz? Eddig soha nem bántotta senki.
Harmadnap reggelére megint csak üres volt mind a két vödör.
-- Na anyjuk, ennek most már a fele sem tréfa. Utána kell járni a dolognak. Éjjel kilesem, ki a tolvaj.
Úgy is volt. Amikor eljött az este, apóka nem feküdt le, hiába hívogatta csábítóan a jó puha ágy. Odaült az ablak mellé, szájába vette a pipáját. Nagyokat szívott belőle, eregette a füstöt, közben kifelé kémlelt az éjszakába. Szép tiszta volt az éj, az ég tele fényes csillagokkal, a hold is békésen mosolygott.
Egyszer csak, amikor már éppen majdnem elbóbiskolt az apóka, halk neszre lett figyelmes. Kíváncsian nyomta orrát az ablak üvegre, hogy lássa, ki az éjszakai látogató.
-- Uram fia! -- kiáltott fel ijedten. -- Minő teremtmény ez?! -- mert amit látott, nagyon megrémítette.
Egy rusnya zöld színű, nagy testű, négylábú fura lény volt. Odacsoszogott a vödrökhöz, és tömzsi ormányával pillanatok alatt kiszippantotta egy cseppig a vizet. Azután megfordult, és ahogy jött, úgy el is döcögött.
Bebújt az ágyába az apóka, de nem tudott elaludni, úgy vacogott a foga félelmében.
Reggel kérdi tőle anyóka:
-- Nos apjuk, kilested a víz tolvajt?
-- Ki ám. -- bólintott az öreg.
-- Mesélj már, mond már! -- sürgette türelmetlenül anyó.
-- Hatalmas, zöld, rusnya szörny volt. Még soha életemben ilyet nem láttam. -- mondta az apó, és még most is kirázta a hideg. -- Nem hagyjuk kint ezután a vizet.
S valóban, mikor eljött az este, a két vödör vizet a konyhába vitték, az ajtókat jól bezárták.
Jött ám éjjel a zöld szörny, de nem talált vizet. Nagyot bőgött mérgében:
-- Búú, innom kell! -- azzal az apóka taposta úton leballagott a tó partjára, és kiitta belőle az összes vizet.
Amikor az apó vízért ment, rémülten látta, hogy a tó üres.
-- Mi lesz most velünk? -- kiáltott keservesen. -- Víz nélkül nem lehetünk. Mire a kis forrásból újra feltelik a meder, szomjan veszünk.
Ahogy így sopánkodik, sírdogál, egyszer csak megreccsen a háta mögött egy száraz ág. Ijedten fordult hátra, azt hitte a szörny támadt rá, de csak három vidáman nevetgélő gyerek közeledett.
-- Miért sírsz apóka? -- kérdezi tőle az egyik kisfiú.
-- Oh, hogyne sírnék -- felelte az öregember --, mikor idejött valahonnan egy zöld szörny, s mind kiitta a tó vizét.
-- Hol van az a szörny? -- tudakolták a gyerekek.
-- Jaj, jaj, nem tudom én azt! -- jajveszékelt apó, s elmesélte, hogyan itta ki a két vödörből a vizet már három éjszaka a rusnya állat.
-- Visszajövünk apóka este. Odatesszük a vödröket az ablak alá, és kilessük, nappalra hova megy aludni. -- mondták a fiúk. -- Mi majd móresre tanítjuk őkelmét.
Úgy is volt. Este a bátor kis csapat megleste a zöld szörnyet, utána lopakodtak. Így megtudták, hogy a közeli barlangban ütötte fel tanyáját.
Másnap reggel a három gyerek tanakodott, hogyan szabadíthatnák meg a két szegény öregembert
a szörnytől.-- Hallod-e te szörny! -- kiabáltak be a barlangba a gyerekek. -- Hajlandó vagy-e szépszerével, ahonnan jöttél, oda vissza is menni?
-- Eszem ágában sincs! -- mordult fel a zöld szörny.
-- Jól van. Akkor mi majd ellátjuk a bajod.
Azzal kiskocsit kértek az öreg apókától a gyerekek. Odahúztak rajta annyi követ és téglát a barlang elé, hogy pont elég volt a bejáratot befalazni.
A szörny nem tudott kijönni, így mérgében a föld alatt járatot fúrt magának, s úgy eltűnt, hogy soha hírét sem hallották.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése